Nemes Ákos
Dobozba zárt civilizáció
Harmincezer egyed dolgozik egy célért

Észak felé még javában virágzik az akác. Némi utazás után megérkezünk a zsongó-dongó kaptárakhoz. Ahogy kiszállunk az autóból, tömény virágillat fogad bennünket a szabolcsi kerekerdõben. Fegyver Imre és Tóth Miklós, a jókedélyû rokonok sok-sok éve együtt méhészkednek.

Ha a méhek nem szúrnának, mindenki méhész lenne - meséli Miklós, aki méhészcsaládba nõsült, s így nemcsak nõs ember, hanem bogaras is lett. Északabbra még fehérek a virágfürtök, sõt még bimbósak is vannak. Nem kell messzire szállniuk a méheknek, hogy nektárt gyûjt­senek, mivel helybe szállították õket a szakemberek. Ilyenkor megállás nélkül fuvaroznak. Egy csepp mézért legalább hússzor kell fordulniuk.
Amíg ideértünk, nektárként folyt a szó méhészeink szájából, szívesen beszéltek hasznos kis jószágaikról.
A méz nemcsak ízletes, hanem nagyon egészséges is. Tele van vitaminokkal, enzimekkel, ásványi anyagokkal. Valóságos patika rejtõzik benne. Legjobb hatása éhgyomorra fogyasztva van. Sokan meggyógyultak már tõle. Kiderül, hogy nemcsak a mézért, virágporért, viaszért, propoliszért és méhpempõért tartják ezeket a szorgos kis állatokat, hanem számos egyéb haszonért is. A gyümölcsösökben a virágok megporzásával többszörösére növelik a hozamot. És olyan is akad, aki a házõrzést is a méhekre bízta, eddig százszázalékos sikerrel. A titkos lõporgyárat is leleplezik a méhek, ha lõporszagban szokják meg a beetetést, majd megvonás után a finom szirup reményében ellepik a gyárat.
„Ez a füstölõ, a méhész fegyvere - mondja Imre, és már fújtatja is a kékes füstöt, amit a méhek bizony tiszteletben tartanak. - Gyerekkoromat a Hortobágy szélén, tanyán töltöttem. Úgy négyéves lehettem, amikor egyszer a nagybátyám kezembe adott egy jó karéj kenyeret, vastagon megkente mézzel, és az nekem nagyon ízlett. Ez nagyon finom, mondtam, õ meg elmesélte nekem, hogy sok-sok méh gyûjti össze magának ezt a kincset, mi emberek pedig elraboljuk tõlük. Melyik fiút ne hozná izgalomba ez a kaland?” - kérdi nevetve, és hozzáteszi, hogy sok idõ eltelt már azóta, de a méz zamata megõrizte szívében ezt az érzést, amibõl aztán tettek születtek. Nagybátyja a sok nélkülözés után legyengülve, gyalog jött haza az orosz fogságból, s mivel akkor virágzott a repce, sok mézet evett, és attól erõsödött fel. A körzeti orvosa pedig mindig propoliszt kért, és azt hordta be a kórházba fekélyek gyógyítására.
„Na menjünk, bontsunk kaptárt! Hátulról közelítünk, elölrõl nem tanácsos” - javasolják a szakértõk, és Imre máris sûrûbben szuszogtatja a füstölõt. Miklós felnyitja a kaptár tetejét, és egy szerszám segítségével fölfeszít egy rácsot. Az elõbb még csak egy szürke faládát láttunk, most azonban egy csodálatos palota tárul fel elõttünk. A méhek jól szervezett társadalmában mindenki végzi a maga feladatát. Ki a szaporodásért, ki a takarításért, ki az õrzésért, ki a nektárhordásért felelõs. Hol fûteni kell, hol légkondicionálni. Vannak felderítõk is, akik hazaviszik a kóstolót a többieknek, és elmondják, milyen irányba és milyen messzire menjenek gyûjteni. Hogy mondják el? Táncolással. Van örömtánc, és van jelzõ tánc is.
Egy ilyen kaptárban harminc-negyvenezer egyed dolgozik egy célért. Ha egy szóval kell kifejezni ezt a célt, akkor azt mondhatjuk: élet.
A függõlegesen álló keretek közül Miklós kiemeli az egyiket. A szabályos hatszög alakú sejtek alján ott csillog a méz! Minden sejt lejt egy kicsit befelé, hogy ki ne csurogjon az édes nedû. A méhész egy sejtmintás viaszlappal segít az induláskor, amit aztán a méhek tovább építenek apró hatszögletû rekeszekké. A viaszt viaszmirigyük termeli. A sejtek alján a petéket lehet látni, még egy gombostû fejénél is kisebbek. Az üres sejtekbe petézik az anya. Aztán a pete kapja az élelmet, a pempõt. Ilyen formában három napig van. Aztán hat napig álca, ami kitölti a sejteket olyan fehéresen. Ezeket a fiasításokat fedik le egy bársonyszerû viaszréteggel. Belülrõl pedig egy-egy bébi méhecske bontogatja ezt a fedelet, hogy huszonegy napi fejlõdés után végre elkezdhesse fáradtságot nem ismerõ munkáját.
Éppen látjuk, amint kidugja a csápjait egy apró lyukon, amit már eddig sikerült kirágnia. A feje még nem fér ki, ezért tovább rágja a viaszfedelet, körkörösen, az óramutató járásának irányában. Amikor kibújik, szárnyai opálosak, még a potrohához ragadnak, de nem sok idõ van a várakozásra. Ha kibújt, azonnal kitisztítják az üresen hagyott sejtet, és jöhet bele a méz. A fiatalok elõször takarítói szolgálatba állnak. Hol lehet most az anya? Keresgeti az üres sejteket, hogy hova tehetné a petét. De ilyenkor, a hordás idején a kaptár széle felé szorul, mert középtájon minden sejt tele van. A szaporodásért az úgynevezett herék felelnek, több is van belõlük egy kaptárban, nagyobbak a dolgozóknál, de nem szúrnak. Minél jobb gyûjtõ egy család, annál agresszívabban védik a kaptárukat.
Az anyára csak kitartó keresgélés után találtunk rá az egyik szélsõ keretben. A kaptár középsõ nyolc-tíz keretében helyezkedik el a fiasítás. Ezt mindkét oldalról bezárja egy virágporos keret, majd a többi kifelé a méztér. Középen kezdik a sejtek feltöltését, majd haladnak a széle felé. Mikor már minden betelt, akkor megfelelõ szárny-légtechnikával elkezdik sûríteni. Aztán lepecsételik, vagyis lezárják viasszal.
Pergetni akkor érdemes, amikor a jó fele le van már fedve. A sejtet felbontjuk egy fedelezõ villával, betesszük a pergetõbe és megforgatjuk. Egy-egy keretben két-három kiló méz van. Ez a legboldogabb része a munkának. A centrifugális erõ hatására kicsurog a gyönyörû, zamatos, illatos méz.