Vida Ferenc, a népbíróság elnöke 1990-ben halt meg. Egy évvel korábban egy
interjúban azt mondta, ismét elítélné Nagy Imrét, bár azt nem tudja, hogy
halálra ítélné-e. „Benne volt a levegõben - fogalmazott évtizedekkel késõbb,
hogy a Nagy Imre-pert minél elõbb el kell kezdeni, és Nagy Imrét el kell
ítélni”.
Vida egyébként jómódú ügyvéd gyermekeként nõtt fel. 1932-33-ban a cionista
mozgalomhoz kötõdött, 1934-ben Tel Avivban a Palesztinai Kommunista Párt tagja
lett, majd 1935 õszén visszatért Magyarországra. A világháború után
pártfunkciókat töltött be, majd 1953 és 1972 között a Legfelsõbb Bíróságon
ítélkezett, innen vonult nyugdíjba. 1990. november 7-én hunyt el a Kútvölgyi úti
állami szeretetotthonban. Egyes hírek szerint öngyilkosságot követett el.
A Nagy Imre-per egyik elõkészítõje Rajnai Sándor volt. Rajnai 1952-ben
Moszkvában a Dzerzsinszkíj Állambiztonsági fõiskolán tanult, 1953-tól a IV.
Belsõ Reakció Elhárító Osztály vezetõje volt. 1966 júliusától a
Belügyminisztérium hírhedt III. fõcsoportfõnökségének helyettes vezetõjévé
nevezték ki. 1982-ben Horváth István belügyminisztertõl „Aranygyûrût” kapott,
1982-1989 között moszkvai nagykövet volt, 1982-ben Horn Gyulával szemben az
MSZMP Központi Bizottságának tagjává választották. 1992-ben Izraelbe, majd az
USA-ba távozott. Temetésére szinte senki nem ment el.
Szalay József ügyész, aki egyébként egykor kispapnak készült, a Legfelsõbb
Bíróság elnöke lett 1963 és 1968 között.
Kopácsi Sándor 1972-ben találkozott egykori vádlójával. A történetet lánya,
Kopácsi Judit idézi fel internetes naplójában:
1972 nyarán vacsorameghívást kaptunk családunk régi barátjától. Megérkezésünk
után a háziasszony furcsa pillantást vetett ránk, majd tétovázva megszólalt:
- Nem zavarna titeket, ha Szalay, a nyugdíjas fõügyész itt lenne a vacsorán?
- Ha õt nem zavarja, tõlem itt lehet, válaszoltam.
Szalay volt a Nagy Imre-per ügyésze, aki halál- és életfogytiglani büntetést
kért az elõzõleg barátainak nevezett vádlottakra. Barátom felesége suttogva
hozzátette:
- Könyörgött, hogy hozzam össze veletek.
Õszhajú öregemberként láttam viszont Szalayt.
A vacsora közben régi emlékekrõl beszéltünk, majd néhány pohár bor után
viccelõdni kezdtünk.
- Nem változtál, Sándor.
- Hála barátaimnak, akik évekre megóvtak a külsõ világ zaklatásaitól.
Hazafelé egy villamoson utaztunk. Néhány perc beszélgetés után Szalay
elszótlanodott, majd közel hajolt hozzám:
- Sándor! Meg tudnál nekem bocsátani?
Erre a kérdésre nem számítottam. Idõt akartam nyerni, hogy tisztába jöjjek
érzéseimmel. Ezért azt kérdeztem:
- Kinek a nevében teszed fel ezt a kérdést?
- Annak a nevében, akit te is, én is annyiszor megtagadtunk: Jézus Krisztus, a
Megváltó nevében.
- De mit kezdesz azokkal, akik meghaltak? Hogyan szerzed meg azok bocsánatát?
Szalay kinézett az ablakon és figyelte az éjszaka elsuhanó árnyait, majd lágy
hangon azt suttogta :
- Ez az életem nagy kérdése.
Talán egy fél év múlva a haláláról kaptunk hírt. Késõ este érkezett a balatoni
üdülõbe. Csomagjait letéve a szívéhez kapott, egy fotelbe rogyott és nyomban
meghalt. A hóvihar miatt három napig nem tudták holttestét elszállítani az
épületbõl. Végül egy paraszt vitte el trágyásszekerén a falu temetõjébe.