Vissza a tartalomjegyzékhez

Peremiczky Szilvia
Függetlenség napi ajándékok

A modernkori Izrael vezetõi az állam megalakulásának hatvanadik születésnapját olyan prominens személyiségek társaságában ünnepelték, mint Tony Blair, Mihail Gorbacsov, Lech Kaczinsky, Vaclav Havel, Viktor Juscsenko és George Bush amerikai elnök, aki a knesszetben elmondott beszédében egyszerre üzent Barack Obamának és a palesztinoknak. Az amerikai elnök utazását a palesztin területeken és az egyiptomi Sarm es-Sejkben folytatta, a közel-keleti Világgazdasági Fórumra.


Bush amerikai elnök és Simon Peresz izraeli államfõ Jeruzsálemben

A hírügynökségi jelentések szerint Mahmúd Abbász palesztin elnök Bush elnök tudtára adta, hogy „a palesztin népet feldühítette” a knesszetbeli beszéd, mert támogatásáról biztosította Izraelt. Mahmúd Abbász ugyan nem tette hozzá, hogy utoljára figyelmezteti az Egyesült Államokat, megtette azt helyette Oszama bin Laden, aki sajátos születésnapi ajándéknak szánt üzenetében ismét Izrael elpusztítása mellett kardoskodott, és a palesztin nép szószólójának szerepében tündökölt.
Hasonló üzenetet küldött az éterbe az iráni elnök, miközben a Hamasz-kormány alatt sínylõdõ Gázából újabb rakétákat lõttek ki izraeli területekre, ahogyan az az izraeli kivonulás óta gyakorlatilag naponta történik. A Bush-látogatás idejére idõzített különakciónak, amelynek során feldúltak egy katolikus apácák által mûködtetett iskolát, nyilvánvalóan nem az évfordulós ünnepségekhez volt köze, de nehéz attól a gondolattól szabadulni, hogy a Hamasz mindent elkövet, hogy véletlenül se kelljen államot létrehozni, amivel egész legitimitásukat megkérdõjeleznék. A Hamasz legújabb tûzszüneti ajánlata így egyértelmûen csak a szokásos porhintésnek tûnik, ellenben az események segítenek megérteni, hogy valójában mi háborította fel a „palesztin népet” - pontosabban a vezetõit - Bush beszédében.
Ez nem volt más, mint az a burkolt üzenet, amelyet Bush Sarm es-Sejkben tulajdonképpen ki is mondott, és amelynek lényege, hogy az államot nem adják ingyen; terrorra és diktatúrára nem lehet államot alapozni. Az izraeli történelmet ismerõk számára a hatvanéves évfordulón e szavaknak van egy különös áthallása, akkor is, ha Bushnak ez valószínûleg eszébe sem jutott. „A hazát nem adják át ezüsttálcán a népnek” - figyelmeztetett hatvan éve Hajjim Weizmann, Izrael elsõ köztársasági elnöke. Ez az, amit a Hamasz is tud: ha beszüntetnék a terrort, az Izrael elleni harcot, akkor el kellene kezdeni dolgozni egy állam, egy ország felépítésén.
Az államépítés Izraelnek sikerült, hiszen ez volt a célja, a Hamasz célja viszont nem az építés, hanem a rombolás, Izrael elpusztítása. A harcra szocializált palesztinok nemzedékeit kellene másfajta tevékenységre átnevelni, amit a Hamasz nemcsak nem akar, de képtelen is rá. Ezzel szemben Izrael hatvan évig nem a harcot tartotta létezése értelmének. Izrael azóta is kész a harcra, de közben készül(ne) a békére is, ezért volt képes a világ egyik vezetõ hatalmává válni a high-techben és a kutatásfejlesztésben.
Közel-keleti látogatása során Bush inkább mondott általános, mint konkrét dolgokat: kifejezte, hogy hisz abban, hogy még elnöksége alatt sikerül megállapodni a palesztin államról, hogy Izraelnek enyhítenie kell a palesztinok életét megnehezítõ korlátozásokat, csökkentenie kellene azon ellenőrző pontok számát, amelyeknek létét Condoleezza Rice is nehezményezte néhány héttel ezelõtt.
A semmitmondó szavak értelmét igazából akkor foghatjuk fel, ha felidézzük az elmúlt évtizedek amerikai külpolitikáját. A beszéd és Bush közel-keleti körútja a felszínen azt sugallja, hogy követve az õt megelõzõ amerikai elnökök hagyományát, elnöksége lejárta elõtt az izraeli-palesztin viszály végleges megoldását tûzte ki maga elé célként. Ezek a kísérletek általában rosszul szoktak elsülni: egyedül Jimmy Carter egyiptomi békítési kísérlete tekinthetõ sikeresnek, de tegyük hozzá, nem az azóta az Izrael-ellenes tábort erõsítõ elnök érdemeinek, hanem a szerencsés történelmi körülményeknek köszönhetõen. Az idõsebb Bush kísérlete több kudarcot és kérdõjelet vetett fel, mint megoldást, de a legnagyobb kárt a leggrandiózusabb ambíciókkal induló Clinton okozta: a végleges határok megrajzolásának, Jeruzsálem felosztásának a nagyszabású terve a második intifádába torkollott. Eredményeként minden addiginál véresebb és brutálisabb, már-már napi szinten elkövetett merényletek követték egymást, és a nyugati baloldalon és az európai nagyvárosok muzulmán negyedeiben fellobbanó új antiszemitizmus a holokauszt utáni idõszak legdurvább antiszemita hullámait kavarta fel.
Így nem meglepõ, hogy az amerikai elnökválasztás közeledtével Izraelben aggodalommal figyelik, hogy az amerikai külpolitika most is hiperaktív gyerekként veti-e bele magát az izraeli-palesztin és az izraeli-szíriai rendezés ügyébe. Jelen pillanatban úgy tûnik, hogy az ifjabb Bush szerényebb igényekkel indul, amiben az elõdei kudarca miatt érzett óvatosság éppúgy szerepet játszhat, mint az a tény, hogy a demokrata elnökjelöltségre aspiráló Barack Obama leendõ közel-keleti politikájában konszenzusos amerikai politikát ígért, amelybe beletartozna az is, hogy tárgyalásokba bocsátkozna Iránnal. Beszédében Bush - név nélkül, de azért egyértelmûen - támadta azokat, akik engedményeket tennének a terroristáknak, amit Obama gyorsan magára is vett.
Lehetséges, hogy szavaiban Bush egyszerûen nem akart ünneprontóvá válni egy új, bombasztikus béketerv elõterjesztésével, vagy hogy a zsidó és az evangéliumi keresztény szavazókat akarta megnyugtatni, de az is lehet, hogy az amerikai diplomácia születésnapi ajándéka az az ígéret, hogy az Egyesült Államok leköszönõ elnöke ezúttal nem a szentföldi béke megteremtõjeként kíván bevonulni a világtörténelembe. Ez az interpretáció nagyon is érthetõvé teszi a Hamasz túszává vált palesztin politika haragját.