A környéken lakók december közepétõl már új, korszerûbb bódéban vehetik meg
a napi olvasnivalót, cigarettát vagy BKV-jegyet - kinek éppen mire van szüksége.
A pavilonban már egy több mint harminc éve az utcán dolgozó „régi motoros”
fogadja a vevõket. Csepela Józsefné - vagy ahogy ma már sokan itt is szólítják,
Katalin - családjában korábban többen is hasonló módon keresték kenyerüket.
Nevetve mondja, hogy idõvel azért mindenki váltott, csupán õ áll még mindig a
pult mögött.
![](ujsagarus.jpg)
Fotó: R. T.
Az évek során szinte nem volt olyan hely a városban, ahol egy rövid idõre meg
ne fordult volna. Dolgozott a Vörösmarty, a Kristóf vagy az Engels téren, de a
sorból nem hiányzik az egykori Felszabadulás téri aluljáró vagy az Astoria sem.
Igaz, oda - szavai szerint - büntetésbõl rakták, hátha kilép, de a dolog
fordítva sült el. Még a forgalmat is sikerült megnövelnie. Az utolsó tizenhat
évet azonban egy helyen, az azóta már elbontott Fõvám téri újságosstandon
töltötte. Máig jó kapcsolata van a legtöbbször már névrõl ismert ottani
vevõkörrel.
A tizenhat évesen már gyermeket szülõ ötvenöt éves asszony mindössze nyolc
osztályt végzett. Az itt élõk már kezdik elfogadni, de a korábbi helyen
kimunkált közvetlen kapcsolat kialakulására még sokat kell várnia. „Nézze, én
egy morgós nõ vagyok, de szeretem ezt csinálni. Mindig mondom a magamét, ennek
ellenére mindenkivel jóban vagyok. Tudják, hogy nem velük van nekem bajom, hanem
az újságok miatti gondok okán járatom a számat. A vevõk megszokták már a
mérgelõdésemet, sokan csak nevetnek rajta” - mondja. A munkája közben rendkívül
közvetlen, segítõkész asszony olykor-olykor jókedvûnek, vidámnak tûnik. Ám nem
volt õ mindig ilyen. Harminckét év munkaviszony után csupán azért bocsátották
el, mert nem akarta vállalkozóként üzemeltetni az újságosbódét.
Végkielégítésként mindössze 580 ezer forintot kapott, de ennél is rosszabb volt,
hogy több mint három hónapig sehol semmilyen munkát nem talált. „Akkor látott
volna, az volt az igazi mélypont!” - teszi hozzá.
Amikor egy vállalkozó decemberben kivette ezt a helyet, úgy ajánlották neki
Katalint. Meg se kérdezte, hogy hol van ez a hely, örült hogy ismét dolgozhat.
Nem volt más választása. Rákospalotáról nem sokat tudott. VIII. kerületi
lakásában minden reggel fél négykor csörög az óra, s pont egy órát utazik, hogy
idõben ki tudjon nyitni, át tudja venni az újságokat. Este pedig már alig várja,
hogy ismét a villamoson üljön. Ahhoz, hogy ideköltözzön, cserelakás kéne, s egy
VIII. kerületi lakás sok mindenre jó, de cserelapnak semmiképpen. De nem is akar
eljönni, szereti azt a városrészt, még ha a környék nem is az olvasó emberek
magas számáról híres. Itt - egyelõre idegenként - nemegyszer kerül olyan
helyzetbe, hogy a bódét információs pultként használó embereknek szinte semmit
sem tud mondani. Nemrég csak annyit kérdeztek tõle: „Elment már a busz?” „Miért,
jár itt busz?” - szólt a válasz, amivel egy vevõt már mindenképpen vesztett.
A rendkívül keskeny, emberbarátnak semmiképp sem mondható pavilonban nyolcszáz
különbözõ napilapnak és periodikának jut hely. Ebbõl úgy háromszáz fogy.
Érdekesség, hogy néha még az ingyenes Metró újság felõl is nála érdeklõdnek. A
vásárlók itt is - mint általában mindenhol - magukból kikelve szidják ugyan a
bulvárlapokat, de a legtöbb mégis azokból fogy. Ha ideje engedi, Katalin is
átlapozza õket. Arra is volt már példa, hogy ugyan csak címszavakban mondta el a
lap tartalmát, a vevõnek mégis elég is volt ennyi, már meg sem vette az újságot.
A gyakorlatilag a fél életét a pavilonban töltõ asszony annak idején még 80
fillérrel kezdett újságot árulni, most a legolcsóbb lap, amit árul, 70 forint.
Szavai szerint a környéken nem nagyon mennek a politikai napilapok. De azért ez
a bódé sem mentes a más-más beállítottságú olvasók egymás közötti
viszálykodásától. Ilyenkor úrrá kell lenni a helyzeten. „Csend, rend, fegyelem,
mert különben el lehet távozni!” Ezek a szavak mindig bejönnek - teszi hozzá
Katalin.
A napi bevétel egyre nagyobb részét a telefonok töltésébõl befolyó pénz teszi
ki. Naponta 80-100 ezer forintot hagynak itt az emberek. A borravaló összege az
elsõ hónapokban még említésre sem volt méltó. Most talán már eléri a 800
forintot, de annak idején, a Fõvám téren kapott több ezer forintnyi összeget
talán sosem közelíti meg. Katalin már kezdi megismerni a helyieket. Neveket
ugyan még nem tud, de az arcok egyre ismerõsebbek. Rubicont és Históriát, e két
történelemmel foglalkozó újságot például mindig ugyanaz a két ember vásárol.
Sokszor önmagát is meglepi, hogy el tud igazodni a rengeteg lap között. Hetente
néhány délelõtt fõnöke is árul a boltban. Az ilyenkor érkezõk kénytelenek késõbb
visszatérni, mert az általuk kért ritka, teljesen ismeretlen címû,
kuriózumjellegû lapokra csak Katalin képes rábukkanni a szavai szerint káosznak
nevezett laprengetegben. Mindez meglepõ módon akkor is szokott sikerülni, ha
addig sosem adott még el belõlük egyet sem. „Érzékem van hozzá!” - mondja
nevetve.
A pavilon másfél milliós értékének felelõsségét kiemelõ asszony ma sem
vállalkozna. Véleménye szerint kölcsön nélkül az lehetetlen, s õ bizony nem
szeretne adósságot hagyni a fiára. Összességében örül, hogy dolgozhat, csak a
nyártól fél egy kicsit. Azt mondja, hogy ha ez a bódé átmelegszik, ötven fokig
felcsúszhat benne a hõmérséklet. Bár sok minden idegen még neki a környéken, egy
nagy sikerrõl azért beszámol. Bármennyire is azt mondják, hogy a XV. kerület
munkáskerület, azért a pult fölött található néhány könyv közül egy József
Attila-kötetet már sikerült eladnia ittléte alatt, s ez nemcsak itt, hanem
Budapest bármely részén jelentõs eseménynek számít. Láthatóan büszke is rá.