Ruff Tibor
A szavak értelme visszatér

Napjaink messze legnagyobb jelentõségû történelmi, szellemtörténeti és teológiai kérdése Izrael népe hazatérésének és nemzeti-állami helyreállításának jelenségéhez kapcsolódik. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás - vagyis a Biblia - szerint a zsidóság Isten kiválasztott népe, ezért a vele történõ, ennyire nagy horderejû történelmi változás az egész föld, az összes többi nemzet sorsát is döntõen befolyásolja. Izrael Állam 60 éves fennállása eléggé hosszú idõ ahhoz, hogy immár ne lehessen pusztán egy múló, elvetélõ, gyönge kísérletnek tekinteni. Létezése évezredes léptékû, mély döntések elé állítja mind a keresztényeket, mind a zsidókat, s velük együtt az egész világot

Fotó:Reuters

Évezredes léptékû döntések elé - mert mindkét bibliai közösségben kétezer évvel ezelõtt rögzültek azok a felfogások, amelyek, egymással kibékíthetetlen ellentétben, azóta is folyamatosan meghatározzák az európai civilizáció fejlõdését. Európa egyik szellemi tengelye ez a kérdés mindmáig, amely körül egész történelme forgott és forog.

Elvetette-e Isten a zsidókat?

A két felfogás között a döntõ különbség, hogy a zsidóság és a judaizmus sohasem mondott le arról a reményérõl, amely szerint Isten a szétszóratás után újból össze fogja gyûjteni õket egyetlen közös hazába, amely ráadásul a Szentföldön, azaz régi országuk területén születik újjá; míg ezzel szemben a történelmi kereszténység fõ árama már a 2. századtól fogva kategorikusan megtagadta ezt a reményt, a zsidóság végleges eltûnését várva és hirdetve. Jóllehet a keresztények között mindvégig volt egy elenyészõ kisebbség, amely ezt a felfogást kétségekkel illette, az õ hangjuk csak a 19. századtól vált kissé hallhatóbbá - de még ma, a 21. század elején, Izrael Állam fennállásának 60. évfordulóján is csak éppenhogy kezdenek ébredezni a történelmi kereszténység nehezen mozdítható tömegei és teológusai, hogy lassanként megértsék, mi is a kérdés egyáltalán.
Abban, hogy a pogánykeresztények szinte kezdettõl fogva megtagadták azt a reménységet, amely Izrael számára több volt, mint létfontosságú, az úgynevezett helyettesítési teológia (szuperszesszionizmus, szubsztitúciós teológia) játszotta a fõ szerepet. Ennek legfõbb állítása az, hogy Isten Izraelt mint kiválasztott népét véglegesen elvetette bûnei - elsõsorban Krisztus elutasítása - miatt, és helyébe az egyházat állította új népeként örökre.

A szó szerinti értelem megtagadása

Ez a tétel azonban csak akkor tartható fenn, ha a Biblia - különösen az Ószövetség - mondatainak szó szerinti értelmét is megtagadjuk. Ugyanis az ószövetségi próféták Mózestõl fogva számtalan helyen teljesen egyértelmûen kijelentik, hogy Isten szét fogja ugyan szórni a zsidó népet „a föld széléig”, de azután újra összegyûjti õket saját hazájukba. E próféciák az i. e. 1400-as évektõl a 400-as évekig, tehát mintegy ezer éven át születtek számos próféta szájából, és az Ószövetség egyik legfõbb üzenetét képezik (lásd keretes írásunkat). A 2. századtól fogva zsidó gyökereitõl fokozatosan elszakadó pogánykeresztény egyház azonban maga is vágyott Isten kiválasztott népé­nek pozíciójára, miközben egyúttal képtelen volt feldolgozni azt a tényt, hogy Izrael többsége nem fogadta el Jézust Messiásnak - jóllehet ennek a helyzetnek az értelmezését Pál apostol már megadta a Rómaiakhoz írt levél 9-11. fejezeteiben: a zsidóság kikerülése az üdvtörténet fõ áramából részleges és ideiglenes csupán, célja pedig az, hogy a nem zsidó népek megtérhessenek Istenhez anélkül, hogy közben zsidóvá kellene válniuk.
Így aztán fokozatosan megjelentek a zsidóság végleges elvettetését állító nyilatkozatok a keresztény tanítók tollából (lásd másik keretes írásunkat). Mivel azonban e tanítás homlokegyenest ellenkezett az ószövetségi próféták által adott isteni ígéretekkel, az ellentmondást valamiképp semlegesíteniük kellett. Ehhez kapóra jött a fõleg Órigenész nevéhez kötõdõ allegorista írásmagyarázat, amelynek lényege, hogy a bibliai mondatok szó szerinti értelmét megtagadják, és csak jelképes, átvitt értelmüket fogadják el. Fontos itt leszögezni: ez az allegorizmus (vagy allegorézis) nem ugyanaz, mint az allegorikus értelmezés. Ez utóbbi ugyanis, miközben átvitt értelemben magyaráz egy szövegrészt, nem tagadja, hogy annak létezik a szó szerinti értelme, valósága is. Az allegorizmus azonban csak a jelképes értelmezést fogadja el, és azt állítja, hogy a szöveg eredeti, szó szerinti értelme nem igaz, nem valós. Az allegorikus írásmagyarázat tehát elfogadott, korrekt módszer, amelyet maga a Szentírás is alkalmaz, és mind a zsidó, mind a keresztény bibliaértelmezés használ; az allegorizmus azonban mindkét közösségben kezdettõl fogva súlyosan vitatott volt. A júdeai zsidóság elutasította a platonista, talán még héberül sem tudó alexandriai Philón allego­rista tanításait; a kereszténységben pedig súlyos megosztottság és vita tört ki a szintén alexandriai Órigenész körül, különösen a keleti egyházak vetették el vélekedéseit, sõt saját püspöke érvénytelenítette egyháztanítói ordinációját.
Az évszázadosra nyúló vitára Augustinus (Szent Ágoston) igyekezett kompromisszumos megoldást találni. A két tábort végül a következõ felemás megoldással békítette ki: a történelmi múltra vonatkozó bibliai elbeszélések (például a teremtés és más ószövetségi történetek) szó szerinti értelmét nem szabad megtagadni, bár lehet õket allegorikusan is értelmezni - ezzel szemben az Izrael jövõjére vonatkozó próféciákat nem szabad szó szerint venni, csak allegorikusan (lásd keretes írásunkban). Ezzel Augustinus - nagy tekintélyénél fogva - két évezredre bebetonozta a helyettesítési teológiát a keresztény írásmagyarázatba, amely az ószövetségi próféciákat ezek után következetesen megfosztotta eredeti jelentésüktõl. Ez persze szorosan összefüggött a kereszténység államegyházzá válásával, amely már ebbõl az okból sem fogadhatta el Izrael állami-nemzeti helyreállítását.
Mindezzel szemben a rabbinikus irodalom viszont egyik fõ írásmagyarázati elveként fogalmazta meg: „Egyetlen [szentírási] vers sem veszti el soha szó szerinti (p’sát) értelmét.” (BT, Sábbát 63a)

Még Luther is

A keresztény allegorizmust illetõen még a történelmi protestantizmus sem hozott változást: Luther, bár meghirdette az írás szó szerinti értelméhez való visszatérés programját, maga nem ment végig ezen az úton. A keresztény hagyomány idegen elemektõl való megtisztításában és azok lebontásában visszahõkölt az ágostoni tanok tekintélye elõtt. Bár fiatal éveiben mind a csecsemõkeresztség, mind az antijudaizmus területén felülbírálta ezeket, késõbb mégis visszatért hozzájuk.
A szuperszesszionizmust így csak az angolszász evangéliumi protestantizmus kezdte fokozatosan kritika alá vonni a 18-19. században. Lelkészeik és teológusaik túl az elméleti munkán, gyakorlatilag is bábáskodtak a zsidó cionista mozgalom megszületése körül.

A betûk is hazatérnek

Az Izrael összegyûjtésére és helyreállítására vonatkozó ószövetségi próféciák és mai, szemmel látható beteljesedésük Isten évezredeken átívelõ hûségének és kegyelmének látványos, elemi erejû bizonyítékai. Nemcsak hûségének, hanem kegyelmének is: ugyanis a próféták sok helyütt leszögezték, hogy a zsidóság helyreállítása nem erkölcsi állapotától, megtérésétõl függ, hanem tisztán csak a Mindenható könyörületességétõl (Ezékiel 20:1-44, 36:16-32). Ez magyarázza meg, amit sok vallásos zsidó sem ért: miként lehetséges, hogy az államot egy világi mozgalom hívta életre?
Isten kegyelme és hûsége pedig oszthatatlan. Ha másvalakitõl megtagadjuk azt, akkor önmagunktól is megtagadtuk. Ha a kereszténység a zsidóktól megtagadja Isten nekik tett ígéreteinek beteljesülését, akkor önmagától is megtagadja a neki tett ígéretek megvalósulását. Ha
az ószövetségi próféták mondatait megfosztjuk szó szerinti értelmüktõl, akkor az újszövetségi ígéretek is elvesztik valós tartalmukat. Ezért
Izrael valóságos helyreállításának mai teológiai-politikai kérdése szorosan összefonódik a keresztények üdvösségük valóságába vetett hitének a kérdésével. Az sem lényegtelen tehát, hogy a keresztények saját nemzeteiket és egyházaikat hogyan befolyásolják azok Izrael Államhoz való történelmi-politikai viszonyulásában.
„Amikor Izrael számûzetésben van, az Írás betûi is számûzetésben vannak” - tartja egy régi zsidó mondás. Eszerint ha Izrael visszatér hazájába, az Írás betûi is visszatérnek eredeti értelmükbe, tehetjük ma hozzá. Izrael államának újjászületése által a Biblia az elvont fogalmak és metaforák, az érzékelhetetlen természetfölötti szférájából újra visszalépett a valóságos történelembe, és így a hit ma újra valós történelmi döntések felelõsségévé is vált a keresztények és az egész nyugati civilizáció számára. (A szerzõ teológus)