Holecz Erika, Makki Marie-Rose
Becsapottak klubja

Fiatal férfinak adta ki magát a huszonéves Vali, és úgy szédítette a lányokat az interneten - bár ezzel az erõvel akár magukat lánynak tettetõ férfiakat is becsaphatott volna. A chat ma már - a korlátlan internetnek is hála - össznépi szerepjátékká vált, amibe meglehetõsen kockázatos belemerülni. Nem kevesek szórakozásáról van szó, hiszen a GfK kutatóintézet szerint a magyar fiataloknak szinte csak virtuális barátaik vannak. A józan határt nehéz meghúzni, miközben Vali tapasztalata szerint skizo­frénia, nemi identitászavar, kóros netfüggõség és totális magány lehet az ára a több verzióban mûködtetett virtuális személyiségnek.

Hogyan került a chat közelébe?
-Az egyetemen, amikor a számítógépteremben felsõbb éveseket hallottam beszélgetni a chatelésrõl. Kíváncsiságból kipróbáltam én is. Hu- szonkét éves lehettem, amikor elkezdtem, és négy-öt évig voltam benne. Megtetszett, mert így jóval könnyebb kapcsolatot létesíteni másokkal: nyitottabb, lazább mindenki.
A nyitottság miben nyilvánul meg?
-Fél óra ismeretség után nem fogok egy idegen embernek olyat elmondani, mint amit a chaten leírok. Van, aki eleve azért megy fel, hogy a legdurvább magánéleti problémáit kiteregesse a „közösbe”, ahol harminc-negyven-ötven ember olvassa egy­szerre. Ettõl vár megoldást, hogy majd valaki reagál rá. Írásban nagyon sokan szeretnek segíteni a másiknak, és „bölcs” tanácsokat adni. Ez nem kerül semmibe. Viszont igen erõs, ámde hamis kötõdések jönnek így létre: az, aki a chaten a legjobb barátom, nem valószínû, hogy a valóságban is segíteni fog rajtam. Van olyan anyuka például, aki a chaten mindenkivel kedves, mindenkinek segít, a házimunkát meg nem csinálja meg, a gyereket leordítja, ha vacsorát kér, és csak a gép elõtt ül, napi öt-hat órát. Azt láttam, hogy akik általában fent vannak a chaten, azok saját maguk is olyan gondokkal küzdenek, amit nem tudnak kezelni. Többnyire hosszan megbeszélnek mindent, de elõre nem megy semmi tõle.
Hány emberrel tartotta a kapcsolatot?
-„Közösben” negyven-ötven emberrel, úgynevezett privátban volt, hogy egyszerre hét-nyolccal is. Az évek alatt összesen több száz emberrel beszélhettem, a tíz-tizenkét évestõl a hatvanévesig. Az elsõ chatszobában, ahová felmentem egy kiválasztott nicknévvel, összejött tizenöt-húsz fõ, akikkel élõben is találkoztunk. Másfél évig jártunk közös programokra, de aztán szétment a társaság. Ami a virtuális térben nagyon jól mûködik, az a valóságban egy idõ után tönkremegy. Ha a gép elõtt megsértõdik valakire az ember, akkor egyszerûen kikapcsolja, de az életben kezelni kell a konfliktusokat.
Mikor jött össze ez a társaság?
-2002-2003 környékén. Akkor még nem volt elterjedve a korlátlan internet, így rengeteg pénzem ment el erre, ami némileg visszatartó erõ is volt. Ma már viszont havi három-négyezer forintból korlátlanul lehet otthon internetezni, és pont ez az, amitõl igazán veszélyes.
Mi visz valakit a chatelésbe?
-Talán az unalom és a hiányérzet. Sokan úgy gondolják, hogy ami a valós életben látszik belõlük, az nem azonos velük, nem tudják magukat megvalósítani. A chaten viszont azt találnak ki magukról, amit akarnak, például, hogy három diplomájuk van. Hacsak nem futnak bele egy valódi szakemberbe, nem fognak lebukni. Nagyon sok a pánikbeteg is, aki nem mer a négy fal közül kimozdulni. A chat nem javít a helyzeten, sõt, tudok olyanról, aki napokig nem mosdott, mert nem mozdult el a gép elõl. Sokan teljesen elvesztik a realitásérzéküket, idõérzéküket, mindent. A baráti társaságunk egyik tagját kirúgták a munkahelyérõl, mert egész nap chatelt. Ez is lehet függõség, ugyanúgy, mint a fórumozás, blogolás vagy a játékok. Sokan inkább blogot írnak, és nagyon személyes információkat adnak meg. Komolyabb számítástechnikai tudás nélkül tudnék olyan adatokat begyûjteni emberekrõl, amivel simán vissza lehet élni. Van, akit lelkileg terrorizáltak, SMS-eket írtak neki, hívogatták éjjel-nappal, követték. Vagy ocsmány telefonokat kapott, mert kiderült, hogy egy szexhirdetésbe tették ki az adatait.
Ön õszinte volt?
-Igen, kezdetben saját magamat adtam. Eszembe se jutott, hogy hazudjak, csak élveztem, hogy sokféle emberrel tudok kapcsolatot teremteni. Nagyon sokan informatikával foglalkoznak, aztán amikor a való életben is megismertük egymást, jöttek a csalódások. Elmúlt a varázs. Akkor azt gondoltam, milyen érzés lenne másnak adni ki magam. A legkeményebb az volt, hogy azzal csináltam meg ezt elõször, akit a valóságban is ismertem, tulajdonképpen a barátnõm volt.
Õ tudta, hogy ezt a játékot ûzi vele?
-Nem. Egyszer viccbõl hamis néven reagáltam egy kérdésére, fiúként, de õ elzárkózott. Másnap eszembe jutott, hogy mi lenne, ha folytatnám. Felléptem ugyanazzal a hamis nickkel, kerestem egy fotót is az interneten, és elküldtem neki.
Kitalált egy ideális férfit?
-Igen. Amikor elkezdtem beszélgetni vele, olyan valakit kezdtem eljátszani abban a szerepben, akivel én is szerettem volna találkozni. Ez a kettõs játék két éven át ment így, miközben barátnõkként élõben is tartottuk a kapcsolatot. Végül beleszeretett abba a kitalált valakibe, akinek a nevében írogattam neki. Nem volt visszaút: egyik hazugság jött a másik után, azt mondtam, hogy külföldön vagyok, hogy baleset ért, hogy nincs pénzem, hogy ellopták a telefonomat, és hónapokra eltûn­tem. Mellesleg szinte általános, hogy az emberek így szórakoznak egymással, például megbeszélnek valahová egy találkozót valakivel, és utána a közelben röhögnek a barátokkal azon, aki naivan elmegy, és vár rájuk.
Két év hosszú idõ, fõleg napi szinten, több órán keresztül chatelve. Hogyan lett vége?
-Kiprovokáltam egy veszekedést, és szakítottam vele minden téren. De a szereptõl nem tudtam szabadulni. Más helyekre is be kellett lépnem, ugyanezzel vagy más karakterekkel, és újrakezdeni más emberekkel - többel is egyidejûleg. Kiszálltam egy-egy helyzetbõl, amikor kiélezõdött, de rögtön el is indítottam a másikat. Olyan ez, mint a drog, tudja az ember, hogy nem jó, de muszáj menni és csinálni. És láttam, hogy nagyon sok jóhiszemû ember fenn van a neten.
Hogyan végzõdött a többi hasonló „kapcsolata”?
-Egy másik eset során tudtam végleg kijönni az egészbõl. Az a lány Németországban tanult. Amikor komolyra fordult a kapcsolat, itt is próbáltam eltünedezni, de egyre kevésbé tudtam megszakítani ezeket a kapcsolatokat. Lelkileg nagyon mélyre kerültem, és ez átjött a vele való beszélgetéseinken is. Nem sokkal késõbb bizonyságot tett neki valaki, megtért, és utána már nekem - a képzelt fiúnak - is csak Jézusról, Istenrõl volt hajlandó beszélni. Folyton elhajtottam, de egyszer csak eltalált. Kezdettõl éreztem, hogy nem jó, amit teszek. Jogra jártam, bújtam a Btk.-t, hogy bûncselekmény-e, amit csinálok, de nem találtam rá paragrafust.
Mit mond a jog a személyazonosság meghamisításáról?
-Csak akkor bûncselekmény, ha haszonszerzés céljából történik. Ez nem nyugtatott meg. A lány meg addig beszélt nekem, míg megtértem: õ Németországban beírta a chatablakba a megtérõ imát, én meg Budapesten elmondtam hangosan. Õ kint járt egy gyülekezetbe, ott ismerte meg a férjét is. Mindez 2005-ben történt. Hosszas vívódás után e-mailben kértem tõle bocsánatot a hazugságokért, de a valódi kilétemet akkor sem tártam fel - csak hónapokkal késõbb, egy személyes találkozás során a Hit Gyülekezetében. Oda az õ javaslatára csatlakoztam, amikor éreztem: egyedül soha nem leszek képes leválni a netrõl. Ismertem ezt a lányt fotóról, és mikor megláttam, félrehívtam, és elmondtam neki, hogy én vagyok az, aki négy éven keresztül hazudott neki, köszönöm, hogy bizonyságot tett nekem, és kértem, hogy bocsásson meg. Átölelt, és azt mondta: nem haragszik. Ezt követõen annak a másik két hölgynek is színt vallottam, akikkel szorosabb kapcsolatba kerültem a chaten keresztül.
Mivel magyarázza ezt az egészet?
-Nem tudok rá racionális okot, talán a szeretetéhség.
Voltak elvonási tüneteid?
-Megtérés után már nem, mert eltûnt a vonzása, kijózanodtam. Elõtte viszont, ha nem volt valami miatt internet, akkor tiszta ideg lettem, dühömben szét tudtam volna verni a gépet. Mára nagyon óvatos lettem a chattel. Próbáltam a hitemrõl bizonyságot tenni a neten más függõknek, de rájöttem, hogy ez nem mûködik. Vannak olyanok is, akik virtuális istentiszteleteket tartanak, és ezzel letudják a közösségi életet. De ez nem leszokás, lényegében ugyanaz marad minden.
Az iWiWrõl vagy MSN-rõl mi a véleménye?
-Idõ és idõ, ráadásul nagyrészt feleslegesen. A messengeren saját adataikkal szerepelnek ugyan az emberek, de többnyire olyan beszélgetések mennek több óráig, amit telefonon két percben el lehetett volna intézni.
Végül is mi a határ?
-Nehéz kérdés. Bizonyos korlátok között hasznos az internet, a chat. Akkor egészséges a dolog, ha ott van az ember a gép mellett, mégis elvan anélkül, hogy bekapcsolná. És ha úgy érzi, hogy valami nem stimmel, akkor lehetõleg ne azoktól kérjen segítséget, akikkel az interneten keresztül tartja a kapcsolatot.
Mit tehetnek a szülõk?
-Sajnos a szülõk nincsenek tisztában azzal, hogy a gyerekek mit csinálnak a gép elõtt. Nálunk amikor a szüleim lefeküdtek aludni, mindig szóltak, hogy kapcsoljam ki a gépet. Vártam még egy órát, hogy elaludjanak, és újra visszakapcsoltam. Aki benne van, az nem érzi, hogy ezzel baj lenne, azt hiszi, teljesen normális, ha pár emberrel beszélget. De ez egy betegség. Sokan felszámolnak minden kapcsolatot a való életben, és inkább a chaten élnek. Egyszerûen minden gátlástól meg tudnak szabadulni az emberek, amikor több életet élnek egyszerre.
Ez elég skizoid módon hangzik.
-Igen, a skizofrénia nagyon találó kifejezés. Amikor az ember belép egy ilyen szobába, fõleg ha nem saját magát adja, akkor teljesen átveheti az uralmat ez a személyiség felette. Vannak, akik öt-hat karaktert tudnak egyszerre kezelni úgy, hogy nem kavarodnak bele, mesterien megtanulnak hazudni. Vannak házastársak, akik külön-külön chatelnek esténként: ahelyett, hogy leülnének egymással megbeszélni a dolgaikat, felmennek chatszobákba, és kitárulkoznak idegeneknek.
Pontosan hogy érti azt, hogy a karakter irányítást vesz az élet felett?
-Egy idõ után a való életemben is belehelyezkedtem a fiú szerepébe. Ha a valóságban jött egy nehéz szituáció, elkezdtem úgy gondolkodni, mintha õ lennék. Fantáziálásba ment át az egész. Közben folyamatos bûntudat gyötört, tudtam, hogy másokat tönkreteszek, de nem tudtam, hogyan hagyjam abba. Igazából nekik is segíteni szerettem volna, szerettem volna „önmagamként” is megismerkedni velük, mert értékes emberek, de rájöttem, hogy már erre sincs lehetõség. Annyi személyes vonást, történetet is beletettem a kitalált illetõbe, hogy lebuktam volna, amitõl egyébként folyton rettegtem. Innentõl kezdve én valahogy elvesztem.
Mindebbõl semmi sem tûnt fel a környezetének?
-Kívülrõl ez az õrlõdés nem látszott rajtam: egyetemre jártam, barátaim voltak, sikereket értem el, de mégsem mentek a dolgok. Volt olyan, hogy egyetemi barátokkal mondtam le találkozót, és inkább beültem a gép elé. Éreztem, hogy ez egyre mélyebbre visz, egy spirál, ami egyre inkább húz lefelé, és nem tudok belõle kitörni, mert amikor egyszer megpróbáltam, a vége az lett, hogy még több embernek hazudtam.
Elidegenedtem az emberektõl. Eljutottam arra a pontra, hogy biztos velem van a baj. Saját magamat sem tudtam elfogadni: miért vagyok nõ, és miért nem lettem férfi, itt valami tuti el lett rontva. Fel kellett ismernem azt, hogy önmagam is érték vagyok, a hibáimmal együtt is szerethetõ, és aki nem fogad el, az nem is kell hogy elfogadjon.
Milyen érzés volt „kijönni” a függõségbõl?
-Szabadság. Kommunikálni kezdtem és tudtam is az emberekkel. Felnõttem, rájöttem arra, hogy a konfliktusokat fel kell vállalni, és meg kell tudni oldani. Vannak már valódi barátaim, akik számíthatnak rám és én is rájuk. Másként mentem be vizsgákra, magabiztosabb lettem, tudtam, hogy ki vagyok, és mit akarok. Azelõtt nem így volt.
Öt év kiesett az életébõl?
-Semmi értelme nem volt visszanézve. Korábban nagyon sok idõt töltöttem a tévé elõtt, sorozatokat néztem, tehát több mint öt évrõl van szó. Felszabadítja az embert, ha bevallja, hogy hazudott, és bocsánatot kér, még akkor is, ha a reakció nem feltétlenül neki tetszõ.