Egy tizenkét gyermekes apa figyelemfelkeltő akciójának hála, családja a múlt
héten egy 34 négyzetméteres kültelki szükséglakásból egy 122 négyzetméteres
belvárosi összkomfortos lakásba költözhetett - tizennyolc évnyi nyomorgás után.
Magyarország már csak olyan ország, ahol egy ilyen eset szenzációszámba megy -
hisz eleve ország-világra szóló hírverés kellett ahhoz is, hogy az önkormányzat
végre „bemozduljon”. Most Víghék egyik szeme sír, a másik nevet: a család
életében a következő szenzáció ugyanis a nagy lakás fenntartása lesz.
Fotó: Füzes Richárd
Nemrég járta be a hír a sajtót: egy kétségbeesett pécsi apa egyik fiával
gyalog indult el a népjóléti miniszterhez, hogy ily módon hívja fel a figyelmet
családja tarthatatlan helyzetére. Az akció nagy médianyilvánosságot kapott, s
ennek volt köszönhető, hogy az önkormányzat sok év elutasítás után végre kiutalt
a családnak egy nagy belvárosi lakást. „Ha akkor nem lettek volna velünk a
tévések, a férjem még ma is gyalogol” - véli Katalin, a harmincöt éves feleség.
Pécs patinás belvárosán át igyekszem a Vígh család új otthonába. Nyár lévén mind
a tizenkét gyermek otthon van, így biztos vagyok benne, hogy két óra alatt
legfeljebb tíz összefüggő mondatot tudok majd a szülőkkel váltani. Ehelyett
aztán jót beszélgetünk, mert a gyerekek nem zavarnak. Egy-egy apróság néha
mosolyogva mellénk telepszik, a többiek alszanak, játszanak, a nagyobbak
terelgetik a kisebbeket, sőt, sorban betoppannak a barátaik is. A csemeték
tiszták, jól neveltek, fegyelmezettek, és szeretetteljes légkörben élnek -
láthatóan ez kárpótol mindenkit a szegénységért. Négy fiú és nyolc lány: a
tizennyolc éves Krisztina a legnagyobb, a nyolc hónapos Réka a legkisebb.
„Amikor valaki meghallja, hogy mennyi gyermekünk van, többnyire azt hiszi, hogy
azért, mert biztosan vallásosak vagyunk, vagy romák. Az elképzelhetetlen, hogy
csak azért lettünk ennyien, mert szeretjük a gyerekeket - mondja Katalin. Nem
terveztünk tizenkettőt, de örülünk, hogy így alakult, és ha újra kezdhetnénk,
akkor is mindet vállalnánk. Én régen óvónő szerettem volna lenni - hát íme, most
van egy saját óvodám.”
Maguk a szülők nem származnak nagy családból. Katalinnak, aki korábban egy
kórházban volt takarító, majd műtőssegéd, két testvére van, férjének, a
negyvenhat éves Andrásnak pedig csak egy. A férfi szobafestő-mázoló, többnyire
feketén dolgozott, de egészsége az utóbbi években megromlott: tüdeje és szíve
nagyon beteg, lábát pedig kis híján amputálni kellett egy fertőzés miatt. Ha
tehetné, nyugdíjaztatná magát, de hiányzik a kellő munkaviszonya. Így továbbra
is elvállal mindent, amit tud, lakásfestést, tetoválást, és nem rohan kiváltani
közel harmincezer forintba kerülő gyógyszereit. Szabadidejében sokat viszi
kirándulni és horgászni a gyerekeit, akik közül egy-kettő mindig a nyakában van.
Havi fix jövedelmük a családi pótlékból és gyesből összejövő 188 ezer forint,
miközben csak a napi élelmük 5-10 ezerbe kerül. Egy paprikáskrumplihoz például
húsz kiló krumplit és öt kiló hagymát használ fel Katalin, mindezt egy hordó
méretű fazékban főzi, amit a gyerekek be is cipelnek rögvest megmutatni. „És ti?
Nektek is sok gyereketek lesz, ha felnőttök?” - kérdem tőlük, mire határozottan
rázzák a fejüket, mondván: ők csak egy vagy két gyereket szeretnének.
Szükségben
A házaspár közel húsz év óta él együtt, végigjártak már bankot és
önkormányzatot, de lakáshelyzetük saját erőből megoldhatatlannak bizonyult.
Anno albérletből indultak, majd önkényes lakásfoglalók lettek. Már öt gyermekük
volt, amikor az önkormányzat tizenhárom éve kiutalt a számukra egy szükséglakást
Pécs belvárosában. A konyhát egy szál vízcsap jelképezte az egyhelyiséges
lakásban. Azután lebontották az épületet, és nekik menniük kellett. „Ekkor utalt
ki a hivatal számunkra Pécsbányán egy harmincnégy négyzetméteres lakást - mondja
Katalin. - Először nem akartuk elfogadni, de rábeszéltek, hogy legalább egy évet
bírjunk ki, azután rendezik a helyzetünket. Ott laknak a város legszegényebbjei,
elviselhetetlen a bűz, mindenhol csak szemét és patkányok. A bérházak
többségében régóta nincs se víz, se villany, és pottyantós vécé van odakint.
Különben is olyan a környék, hogy a gyerekeket soha nem engedtük ki a lakásból
egyedül.” A lerobbant, zsúfolt munkáslakásokat Vígh András szerint csak azért
nem bontatta még le az önkormányzat, mert akkor gondoskodnia kellene az ott
lakókról.
Amikor odaköltözött a család, előttük önkényes lakásfoglalókat költöztettek ki,
akik bosszúból kiszaggatták a falból a vezetékeket, kiszedték az ablakokat, és
bekenték fekáliával a falakat. A család hozta rendbe a lakást, s végül meglepően
barátságos, szinte polgárias miliőben szorongtak - egyre többen és egyre
hosszabb ideig, mert időközben született további hét gyermekük. „Érdekes helyzet
volt, amikor az orvos azt mondta: különítsük el a tüszős mandulagyulladásos
gyereket a többiektől… - meséli András. - Négy nap múltán lebetegedett az összes
testvére, és két hét alatt negyvenezer forintunk ment el gyógyszerre.”
Ki a felelőtlen?
„Rendszeresen bejártam az önkormányzat lakásügyi osztályára érdeklődni, írtam
kérelmet is nekik, de mindig elutasítottak. Az egy év átmeneti időből így
tizenegy lett” - folytatja a családfő. Utoljára két éve adtak be lakáskérelmet,
de a felajánlott lakások egyike szintén kicsi volt, a másik meg Pécstől távol,
iskolától, óvodától nagyon messze esett.
Idén beadtak egy kérvényt a polgármesterhez is, húsvétkor kijött hozzájuk a
jegyző, de semmi egyéb nem történt. Annak ellenére sem, hogy még a helyi tévé is
foglalkozott a család tarthatatlan helyzetével. Mindeközben a gyermekeknek nem
járt ingyenes étkeztetés az iskolában, sem segély az önkormányzattól, és az
indoklás iskolában, hivatalban egyaránt úgy szólt, hogy „ennyi gyerekre nincs
keret”.
„A legfájóbb az, hogy minduntalan megkaptuk, hogy minek kellett nekünk ennyi
gyerek” - mondja az asszony.
A Vígh házaspár nem érzi magát felelőtlennek, szerintük sokkal inkább a
társadalom az, amely magára hagyja a nagycsaládosokat. „Mindegyik gyerekünk jó
tanuló, a nagyok már szakmát tanulnak. Becsületes, dolgozó emberekké neveljük
őket, akik eltartják majd az idősebbeket, miért lennénk felelőtlenek?” - érvel a
házaspár.
Happy end?
Három hete betelt Vígh Andrásnál a pohár, és kellő hírverés után nekiindult
gyalog Pestnek, fel a miniszterhez. Figyelemfelkeltő akciójába az RTL Klub is
bekapcsolódott, és megtörtént a mesebeli fordulat: a jegyző visszafordította a
férfit az országútról, majd az önkormányzat kiutalt nekik egy három és fél szoba
összkomfortos, felújított belvárosi lakást, az Olimpia Bútorház pedig segít a
bebútorozásában. Mint kiderült, öt éve áll üresen a lakás, melyet 27 millió
forintért próbált elárverezni az önkormányzat. Víghékkel most hároméves bérleti
szerződést kötöttek, havi 4900 forintos lakbérben megállapodva. A család számol
és tépelődik: a rezsi 60-70 ezer forint körül lesz. „Akármi lesz velünk,
kifizetjük, mert ha nem, akkor az utcára kerülünk, és a gyerekeket is elveszik
tőlünk” - mondja Katalin asszony.