John McClane hadnagy idestova húsz éve kezdte „drágán adni az életét”. Az őt
megformáló Bruce Willis együtt öregedett a szereppel, amelyben mindvégig önmagát
adta. Sőt, a nemrég bemutatott negyedik Die Hard mozifilmben hősünk nem iszik,
nem bagózik, és trágár megjegyzéseit is csak módjával eregeti. Az ötvenharmadik
évét taposó Willis külön kérése volt, hogy a figura ezúttal visszafogottabb
legyen. Talán magánéleti változás áll a háttérben?
Willis úr tizenhárom év kihagyás után kapta magára ismét tépett-véres
atlétatrikóját, amely az 1988-ban forgatott első rész óta elválaszthatatlan
ismertetőjegye lett. Az izzadtságszagú ruhadarab nemrég az Amerikai Történeti
Múzeum gyűjteményébe is bekerült Rocky bokszkesztyűje és Dorothy vörös cipellője
mellé. Willis három tinédzser lányával érkezett az átadásra, ahol az örök macsó
apuka büszkén feszített Rumer (19), Scout (16) és Tallulah (13) gyűrűjében.
Az NSZK-ban született, ámbár vérbeli amerikai színész már fiatalkorában vonzotta
a bajt - akárcsak a celluloidon. Három héttel az érettségi előtt kicsapták a
középiskolából, mert aktivistaként részt vett egy faji megkülönböztetések elleni
tüntetésen. Tekintve, hogy Willis gyerekkora óta erős dadogással küzdött,
számára is nagy élmény lehetett, hogy beszédhibája azonnal megszűnik, ha
pódiumra lép. Így sosem riadt vissza egy kis szerepléstől: iskolatársai körében
rendkívül népszerű volt, hiszen hibátlanul tudott állathangokat utánozni, és a
szájharmonikával is jól bánt. (Ez a képessége a későbbiekben jól kamatozott
néhány animációs film, illetve a Nicsak, ki beszél? szabadszájú bébijének
szinkronszerepénél.) Az iskola bohóca, „Bruno” egyébként nem művészközegből
jött: apja, David Willis, éppen Idar-Obersteinben teljesített katonai
szolgálatot, amikor beleszeretett Marlene Steinbe, a német szántóföldek szépébe,
aki bolondult az amerikai bakákért, és Elvis-számokkal altatta elsőszülöttjét.