Az 1956-os forradalom leverése utáni első nyilatkozatokban Kádár János, a
bábkormány feje még arról beszélt, hogy „az október 23-án megindult népmozgalom”
alapvető oka a Rákosi-klikk bűneiben keresendő. „Az ezekkel szemben fellépő
tömegek felháborodása teljesen jogos volt.” Büntetlenséget ígért a
résztvevőknek. Sokan ebben bízva nem disszidáltak.
K ádárék írásba is adták, hogy nem kívánnak megtorlást alkalmazni Nagy
Imrével és társaival szemben. Ezzel bírták rá őket, hogy feladják a jugoszláv
nagykövetség épületének menedékét, ahová még a november 4-ei szovjet intervenció
idején menekültek. Ígéreteik ellenére Kádárék az újkori magyar történelem
legkegyetlenebb megtorlását valósították meg. Ennek során 229 embert - egyes
becslések szerint jóval többet - végeztek ki, javarészt munkásokat, parasztokat
és fiatalokat. Többet, mint a háborús és népellenes bűnök miatt 1945 után.
Többet, mint az 1848 - 49-es szabadságharc után. Köztük olyanokat is, akiknek
hozzátartozói már korábban a nácik áldozatai lettek. Olyant is, aki a kivégzése
előtt néhány nappal töltötte be a 18. életévét. Apát és fiát is. Még a
forradalom után öt évvel, 1961 nyarán is hajtottak végre halálos ítéletet!
A megtorlás kiemelkedő része volt a Nagy Imre és társai ellen teljes titoktartás
mellett lefolytatott büntetőper. A megfellebbezhetetlen halálos ítéletet Nagy
Imrére és vádlott-társaira: Maléter Pál honvédelmi miniszterre és Gimes Miklós
újságíróra 1958 június 15-én szabták ki, és már másnap hajnalban végrehajtották.
A közvélemény minderről csak utólag, egy közleményből értesült.
Több forrás szerint már a jugoszláv nagykövetség által Nagy Imrének és
elvbarátainak felajánlott menedék is csapda volt. Amikor azonban a szabad
hazatérés ígéretében bízva onnét távozni készülő Nagyékat 1956. november 22-én
Kádárék asszisztálásával a szovjet biztonsági szervek elrabolták és a romániai
Snagovba deportálták, az már előrevetítette a szomorú végkifejletet. A jugoszláv
és román „elvtársak” vállvetve igyekeztek rávenni Nagy Imrét, hogy a szovjet
intervenció napjára visszadatálva mondjon le miniszterelnökségéről, és ismerje
el a Kádár-kormányt. „Imre bácsi” azonban hajthatatlan volt. A romániai
deportálás alatt írt jegyzetei arról tanúskodnak, hogy a forradalom alatt hozott
döntéseit nem valamiféle meggondolatlan rögtönzés szülte, ami miatt utólag
önkritikát kívánna gyakorolni. Leszögezi, hogy a szovjet politikát „orosz
nagyhatalmi sovinizmus” vezérli. Hazánk ellen „súlyos fegyveres agresszió”
történt. A Varsói Szerződés „nem más, mint a szovjet katonai diktatúra
ráerőszakolása a részt vevő országokra”. A Kádár-kormányt törvénytelennek
tartotta, amely a szovjetek „álnok és bűnös” eljárásának köszönheti létét. „A
mainál szolgalelkűbb vezetése még aligha volt az országnak. A magyar nemzeti
érdekeket éppúgy nem képviselik, mint hazaáruló elődjeik, akiknek nyomdokain
haladnak, és méltó utódainak bizonyultak. (…) A magyar nemzeti tragédia
Rákosival indult el, és Kádárral teljesedett be. Olyan bűnt követett el, amelyet
ő már nem tehet jóvá soha: hazaáruló.” Nem ellenforradalom az olyan népmozgalom,
amelyben a munkásosztály mint „a hatalom állítólagos birtokosa a mozgalom élén
áll, és a fegyveres harcok mellett sajátos osztályfegyverével, az általános
sztrájk fegyverével harcolt”. A felkelés „ellenforradalommá” minősítése azt
szolgálja, hogy utólag ezzel indokolják a szovjet megszállást és azt, hogy „a
magyar nemzet méltóságát védő, szuverenitásáért és függetlenségéért harcoló, meg
nem alkuvó kormány helyett a szolgalelkűek, a megalkuvók, a nemzeti függőséget
vállaló gyászmagyarok álljanak a párt és ország vezetésénél”.
Súlyos sorait a deportálás, az állambiztonsági szervek felügyelete alatt vetette
papírra. Leplezetlen gondolatairól így az „illetékesek” szinte nyomban
értesültek. Jegyzeteit a büntetőper irataihoz is hozzácsatolták.
A „Nagy Imre-Losonczy-csoportot” 1957 februárjában az MSZMP Központi Bizottsága
formálisan is „árulónak” bélyegezte, és kinyilvánította, hogy „sikeres
előrehaladásunk előfeltétele… ha e csoport antimarxista nézeteit véglegesen
felszámoljuk”. A végső megoldás 1957 áprilisában vette kezdetét, amikor a magyar
állambiztonsági szolgálat Nagyot és társait megbilincselve és szemüket bekötve
hazahurcolta Romániából, hogy megkezdjék a büntetőper előkészítését.
A per forgatókönyve szovjet-magyar koprodukció, de ma is vitatott, hogy ki
döntött a büntetések mértékéről. Egyes adatok szerint Kádáré volt e dicstelen
szerep, hiszen nyilvánvaló, hogy Nagy Imre életben hagyása politikai kockázatot
jelentett volna Kádáréknak. Ezen adatok szerint a szovjetek beérték volna
halálos ítélet nélkül vagy utólagos megkegyelmezéssel. Nagy Imre minden-esetre
nem kért kegyelmet. A barbár mód, ahogy a kivégzettek holttestét először a
börtön udvarán, majd később a temetőben jeltelen sírokba elkaparták (még
kutyáknak is több végtisztességet adnak), és a többi kivégzett felkelőével
együtt három évtizeden át szemétdombi körülmények között tartották,
hozzátartozóikat elzárva a végtisztesség megadásának legelemibb jogától is,
Kádár ügydöntő szerepét látszik alátámasztani.
Nagy Imre nem volt makulátlan, különösen a szovjet emigrációban játszott szerepe
vet fel kérdéseket. Kommunista világnézete önazonosságának része volt.
Gondolatait korlátok közé zárta, tetteit motiválta a marxista-leninista
dogmatika. Tőle, aki a szovjet emigrációban testközelből tapasztalhatta a
kommunista önkény tobzódását, akinek életét átszőtte a likvidálhatóság tudata,
fájdalmasan naiv a semmitmondó kommunista „értékekhez” mindvégig való
ragaszkodás. Nagysága abban van, hogy a masszív ideológiai béklyók ellenére
élete utolsó szakaszában felül tudott emelkedni az ideológiai nehezékeken, az
elnyomottakat, a nemzetet, a szabadságot tudta választani, és mellettük a
zsarolásokkal, megaláztatásokkal, kegyetlenkedésekkel dacolva a bitófa
árnyékában is ki tudott tartani. Ez az, ami őt nekünk, antikommunistáknak is
„Imre bácsivá” avatja.
Nagy Imre és ártatlanul kivégzett társai újratemetésére 1989. június 16-án
került sor. Néhány héttel később, 1989. július 6-án Nagy Imrét a Legfelsőbb
Bíróság hivatalosan rehabilitálta. Ugyanezen a napon Kádár János eltávozott az
élők sorából. (A szerző ügyvéd, volt parlamenti képviselő)