A népszerű japán rajzfilmek agresszív, bizarr világa sok szempontból idegen
a nyugati emberek számára. Mindazonáltal az USA után Európában is egyre
népszerűbbek az ilyen animék, az alapul szolgáló képregényekkel, a mangákkal
együtt - legyen szó akár originál japán művekről, akár utánzatokról, a piac
egyformán telített. Az idei magyarországi nemzetközi könyvvásáron is nagy
attrakció volt a mangaszekció. Ugyanakkor ezeknek a többnyire okkult és pikáns
történeteknek az őshazájában, Japánban minden eddiginél nagyobb tömeget érint a
magány, a családi életet a szexuális aberrációk helyettesítik - a virtuális
társadalom szélsőséges, fenyegető utópiájaként a modern nyugati világ számára.
Hoszokava Csiakival a budai várban beszélgetünk. Hoszokava Tokióban élő,
huszonöt éves diáklány, barátnőivel utazza be Európát. Ezt a kontinenst -
beleértve Magyarországot is - sok szempontból élhetőbbnek tartja, mint a
hazáját. Mikor Japánról faggatom, csak a fejét rázza, mondván: országa hiába a
világ vezető nagyhatalma, mégis súlyos szociális válságon megy keresztül. Ennek
egyik legszembetűnőbb jele, hogy Japán mára a szinglik hazája lett. „Gondolj
csak bele - mondja Hoszokava -, a harminc év feletti japánok fele egyedülálló!”
Hoszokava szerint legtöbb egyetemista társa - mint a mangákon és animékon
felnövő generáció tagjai általában - elavultnak tekinti a hagyományos családi
értékrendet, úgymint a házasságot, a gyermekszülést és az ezekkel együtt járó
feladatokat. A fiatalok, elsősorban a fiúk, az udvarlást és a romantikát is
fölösleges időpocsékolásnak tartják. Zavarosnak, potenciálisan megalázónak és
fárasztónak találják a hagyományos kapcsolatokat, ami Hoszokavát azért is
aggasztja, mert neki tetszik a hagyományos családmodell, szeretne férjhez menni
és gyerekeket szülni. Ám a fiúk sokszor saját magukat is unalmasnak,
infantilisnek tartják, akik képtelenek normális kapcsolattartásra,
kommunikációra és hódításra. „Kis túlzással azt mondanám: a japán fiatalok közül
legtöbben - akik szívesebben élnek a pornográf rajzfilmek képzeletbeli
világában, mint a realitásban - öregkorukra nem szenilisek és Parkinson-kórosak
lesznek, hanem pedofilok és perverzek” - állítja.
A bizarr képi világ egyre jobban eluralkodik a valóságban is. Sőt, európai
mércével kifejezetten aberrációkban ölt testet: például hiperrealisztikus,
szilikonból készült, ember nagyságú lánybabákat évente tízezerszámra adnak el
Japánban „csendes társ” céljából. A babák ára közel egymillió forint, de a
fenntartásuk is magas költségekkel jár (sminkek, ruhák, ajándékok). Sokan külön
lakást bérelnek élettelen „választottjaik” számára, köztük nem ritkán
házasemberek is. Számukra a guminő testesíti meg az ideális társat, aki mindig
mosolyog, nem panaszkodik, és nem bonyolítja a dolgokat érzelmi problémákkal.
Hoszokava véleménye szerint ezek a babák jobban megközelítik a mai fiúk
ízlésvilágát, igényeit, mint a hús-vér nők.
„A szülők megijedtek, mert attól féltik a huszonéves gyerekeiket, hogy örökre
pár nélkül maradnak - meséli a lány. - Ezért gyakran járnak el a parkokba, hogy
más szülőkkel gyermekeiket ábrázoló fényképeket cseréljenek.” Hoszokava szülei
is kénytelenek lettek saját gyermekük számára házasságközvetítőnek felcsapni,
idáig nem sok sikerrel. Hoszokavának volt már egy vőlegénye, de megszakadt a
kapcsolatuk, mert a fiú teljesen a képregények megszállottja lett. Többször
megjegyezte például, hogy a lány arcával azért nincs megelégedve, mert szerinte
túlontúl természetes, és a szemei sem olyan nagyok, karakteresek, mint a
rajzfilmeken szereplő lányoké. Arra kérte barátnőjét: ha lehet, fesse úgy magát,
fésülje úgy a haját, mint a kedvenc rajzfilmfigurája. Szinte kötelező volt vele
eljárni olyan filmforgatásokra, ahol saját maguk bújtak bele kedvenc
rajzfilmhősük ruhájába, hogy eljátszhassák kedvenc jelenetüket. A vőlegény azért
is vonakodott megnősülni, mert megijesztette az elköteleződés, és nem akart
„komplikált” életet.
Hoszokava most egyedül él, szabadidejében utazgat, otthon butikokba jár
vásárolni, és vacsoráit női éttermekben fogyasztja el szingli barátnőivel. Volt
barátja pedig a kollégáival látogat karaokebárokat, vagy a komputer képernyője
előtt ülve folytat romantikus kapcsolatokat virtuális barátnőkkel. Mindezt látva
Hoszokava legtöbb barátnőjének esze ágában sincs megállapodni és kiszolgálni a
mániákus férfiakat. Az erősebb nem képviselői pedig szívesebben választják az
érzelemmentes és kapcsolat nélküli virtuális magányt. Ez nem is csoda, hiszen a
napi tizenhat órát dolgozó, jó állással rendelkező férfiaknak a magánéletre már
nem sok idejük és energiájuk marad.