Tihanyi Péter, Morvay Péter
Pofonok helyett cikkek

A magyarországi demokratikus ellenzék bécsi hangja volt a hetvenes-nyolcvanas években Karl Pfeifer, aki az ezredforduló után, közel a nyolcvanhoz sem tétlenkedik, ha a neofasiszták vagy az újnyilasok hangoskodnak valahol Európában.

Fotó: Somorjai László

Mary Kreutzer osztrák újságírónő éppen most forgat egy életrajzi dokumentumfilmet Önnel. A történet Magyarországról indul. Miért?
- A szüleim magyarok voltak, édesanyám Lepsényben, édesapám Balatonbogláron született. Amikor 1919-ben Magyarországon elkezdődött a fehérterror, a családom visszatért Ausztriába, ahol 1908 óta éltek, így én Baden bei Wienben születtem 1928-ban. Apám ott vett egy nagyon szép házat, amelyet aztán 1938-ban kényszerből el kellett adnunk. Aki zsidó létére el akarta hagyni Ausztriát - az Anschluss után ez Németországot jelentette -, annak úgynevezett menekülési adót kellett fizetnie. Erre ráment a házunk. A magyar rokonok elintézték kapcsolataik révén, hogy kapjunk magyar útlevelet, de azzal a feltétellel, hogy nem utazhatunk be Hegyeshalomnál, mert így észreveszik a turpisságot. Így aztán Svájcon, Olaszországon, Jugoszlávián keresztül augusztus 20-án, nemzeti ünnepünkön érkeztünk Újvidékről vonattal Budapestre.
Pesten is maradtak?
- Nem, pár nap múlva levittek Debrecenbe, és beírattak egy zsidó internátusba. Tízéves voltam, ott tanultam meg magyarul. Ausztriában viszonylag jómódban éltünk, de mivel mindenünket el kellett adni, az édesanyám ebbe belebetegedett. Tizenkét éves voltam, amikor rákbetegségben meghalt. Az első év múltán már a debreceni internátust sem tudtuk fizetni, ezért felhoztak Pestre, és beírattak a zsidó gimnáziumba. Egyensapkában kellett bejönni az iskolába, az utcán mehettem, ahogy akartam, de ahogy befordultam az Abonyi utcába, fel kellett vennem a sapkát. Erre a közeli magyar gimnáziumból a gyerekek elkezdtek kiabálni: „Büdös zsidó, piszkos zsidó!” Az első nap egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy én pedig nem akarok magyar lenni. Hiába mondta apám, hogy magyar vagyok, a magyar társadalom zöme ezt nem így gondolta.
A zsidóság mit érzett a készülő végveszélyből?
- Azokban az években nem volt még lincshangulat. Tartott már a háború, de alig lehetett érezni, még volt élelem is. Voltak ugyan már zöld inges nyilasok, de azt senki sem hitte, hogy két év múlva mindnyájunkat összeszednek. Én sem, mégis - nem utoljára az életemben - egyetlen pillanat alatt, szinte ösztönösen döntöttem el igen fontos dolgokat.
És utólag jónak tűntek ezek a döntései?
- Nézze, életben vagyok. És azok közül, akik másképpen döntöttek, kevesen élték túl. Pedig a zsidó gimnázium nagyon is patrióta volt, és nagyon magyar.
Mit ért ez alatt?
- Például fel kellett állni mindnyájunknak minden reggel az első óra előtt, és el kellett mondanunk a Magyar Hiszekegyet, tudja, ami úgy szól, hogy „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”. Na, ezt én úgy mondtam el minden reggel, hogy „Nem hiszek egy Istenben, nem hiszek egy hazában, nem hiszek egy örök igazságban, Magyarország feltámadásában pedig egyáltalán nem hiszek”.
Halkan mondta vagy hangosan?
- Halkan, de úgy, hogy a többiek azért meghallják. És örültek az átköltésemnek, mert legalább volt valaki, aki fellázadt az ellen, amivel ők sem értettek egyet. Volt egy bátyám, aki a harmincas években Palesztinába ment. Nyolcéves koromban kaptam tőle Jeruzsálemből egy lapot. Ez volt ráírva: „Légy mindig büszke arra, hogy zsidó vagy!” Ez a mondat utána ott munkálkodott bennem, főleg miután lezsidóztak az Abonyi utcában. Már kisgyerekkoromban azt mondtam, hogy nekem az emberi méltóságom az első. Nem akarok oda tartozni, ahol engem nem akarnak és nem vállalnak.
Mégis, amikor ezt az interjút egyeztettük, azt mondta, hogy szívesebben beszélget Budapesten, mint Bécsben. Hogy van ez?
- Én osztrák állampolgár vagyok, zsidó identitással, aki jól beszél magyarul, és aki szereti a magyar kultúrát. Az Abonyi utcában azt mondta nekem egyszer egy osztálytársam: „Figyelj, Karcsi, vagyunk egy páran, akik hasonlóan gondolkodunk. Gyere el egy purim ünnepségre.” Elmentem. Ott rájöttem, hogy az a társaság egy cionista baloldali ifjúsági mozgalom volt, ami akkor persze tiltva volt Magyarországon. Az ott lévők közül mindenki el akart menni Magyarországról. Azonnal csatlakoztam.
Vagyis vallásos lett?
- Dehogy. Ateista voltam, és az is maradtam, de úgy, hogy a zsidó-keresztény etikát elfogadom, és próbálok aszerint is élni. Teljes meggyőződéssel hittem, hogy ki fogok menni Palesztinába. Életben akartam maradni. Az Abonyi utcában olyan rosszul tanultam, hogy apámnak ki kellett vennie a gimnáziumból. Miután kivett, és jól megruházott, beadott inasnak egy bőrdíszműveshez, ahol a német és magyar hadsereg számára öveket meg térképtáskákat készítettünk. Én voltam az egyetlen zsidó az egész társaságban, de becsületükre legyen mondva, ha kaptam egy rúgást a mestertől, nem azért kaptam, mert zsidó voltam, hanem azért, mert nem söpörtem fel a padlót tisztességesen. De csak ritkán kaptam, mert tisztességesen felsöpörtem. 1942 novemberében szintén lent voltam a bőrösműhelyben. A mester elküldött, hogy hozzak mindnyájunknak uzsonnát. Ahogy kitettem a lábam az üzletből, jött egy tábori csendőr, és engem keresett, mert nem jártam leventére. A mester gyorsan kiküldött egy tanoncot a sarokra értem, hogy figyelmeztessen: ne jöjjek vissza.
Gondolom, haza se mehetett…
- Még aznap este leutaztam Balatonboglárra. Apám öccse élt ott, fakereskedő és a helyi vízművek igazgatója volt. Egyik reggel megkérdeztem tőle: „Artúr bácsi! Miért nem menekül ki Romániába?” Tudniillik az a magyar zsidó, aki Romániába menekült, az életben maradt.
A románok tisztességesebben bántak a zsidókkal?
- Inkább azt mondom, racionálisabbak voltak. Addig üldözték csak a zsidókat, amíg azt hitték, hogy a németek nyernek. Magyarországon viszont éppen akkor kezdték el üldözni a zsidókat, amikor már mindenki tudhatta, hogy a németek vesztettek. Ha a magyar hatóságok egy kicsit is racionálisabban gondolkoztak volna - nem is a zsidók, de a saját érdekükben -, azt kellett volna mondaniuk, hogy nem visszük el a zsidókat, mert ha meg is tesszük, mit nyerünk vele. Szóval mondom Artúr bácsinak: „Te nem tudod, hogy a zsidókat Lengyelországban kemencékben égetik?” Azt mondja nekem: „Fiam, én magyar tiszt voltam az első világháborúban, Károly-keresztet kaptam, 1914-től ’18-ig a fronton szolgáltam. Nem hiszem el, hogy ebben az ezeréves magyar kultúrájú országban nekem félnem kellene.” Azt mondtam neki: „Nézd, én csak tizennégy éves vagyok, de én nem bízok azokban, amiket mondtál. Én elmegyek innen.” Ő bízott.
És meghalt?
- Meghalt Auschwitzban az egész családjával, három gyermekével, unokáival, feleségével együtt.
Hogyan jutott el Budapestről Palesztinába?
- 1943. január 5-én indultunk el, csupa magamkorabeli gyerek a Keleti pályaudvarról, és 19-én érkeztünk Haifába. Mi voltunk az első csoport, akik Magyarországról kijutottunk. Haifán egy hétig az angolok kihallgattak bennünket. Mindent, ami nálunk volt, magyar pénzt, buszjegyeket, elvették, mert később fel akarták használni az ügynökeik részére. Szenes Hannával is abban a táborban találkoztam. Odajött a kerítéshez, és beszélgetett velünk, angol egyenruhában volt, de akkor én még nem tudtam, hogy ő kicsoda, csak utólag tudtam meg, hogy 1944-ben a nyilasok elfogták és kivégezték Magyarországon.
Tizennyolc évesen beállt az akkor még földalatti izraeli hadseregbe, végigharcolta a függetlenségi háborút, aztán mégis visszajött Európába. Ez is jó döntés volt?
- Amikor Izraelben felszabadultam a katonaságtól - délen, a Negevben szolgáltam -, elvégeztem egy olyan kurzust, amit olyan katonáknak indítottak, akik hajópincérek, cukrászok, szakácsok lesznek. Ott találkoztam egy miskolci zsidó fiúval, aki cukrászsegédnek tanult. Palesztinában a Kommunista Párt tagja lett, és végig, amíg együtt voltunk, próbált agitálni, hogy jöjjek haza Magyarországra a szocializmust építeni. Mondtam neki: „Ide figyelj, öcsém, nekem rokonaim vannak Svájcban, én inkább odamegyek, és ott fogom építgetni a szocializmust, de te építsd nyugodtan Magyarországon.” 1956 elején, mikor másodszor jöhettem Magyarországra, megnéztem a Blaha Lujza téren levő Nemzeti Színházban
Az ember tragédiáját. Jó pár sorral mögöttem ült ez a miskolci fiatalember, akit a hajópincéri kurzuson ismertem meg. Kicsit ironikusan, de őszinte válaszra várva, odaszólok neki félhangosan: „Na, jó itt építeni a szocializmust?” Erre zavartan csendre intett, felír egy papírra valamit, és átnyújtotta nekem. A címe volt rajta, egy időpont és hogy holnap látogassam meg. Mikor másnap felkerestem, megkérdeztem tőle: „Mi történt veled, amikor hazajöttél?” Azt mondta, egy hónapig táborban tartották, utána visszaküldték a volt miskolci munkahelyére. A régi kollégái mind azt mondták neki, milyen buta zsidó, hogy megízlelte a szabad világot, mégis visszajött ide.
Mikor és hogyan lett újságíró?
- Már ötvenegy éves voltam, amikor 1979-ben megismerkedtem a magyar ellenzékkel. Addig én is abban a hitben éltem, mint sokan Ausztriában és Nyugaton, hogy Magyarország valóban a legvidámabb barakk. Az emberek háromévenként Nyugatra utazhatnak, nagy balhé nincs, az üzletekben van élelmiszer, az emberek nincsenek is olyan rosszul öltözve, mindenkinek van munkahelye, a kabaré működik Pesten. Egy pesti ismerősöm révén találkoztam Földvári Tamás és Zsille Zoltán szociológusokkal, később Dalos Györggyel és Petri Györggyel is. Megkérdezték, nem lenne-e kedvem megismerkedni Magyarország volt miniszterelnökével. Mondtam, miért ne. Hegedűs Andrásról volt szó, aki kommunista volt, de Kádárék idején egyszerű szociológusként dolgozhatott csupán. 1968-ban tiltakozott Csehszlovákia megszállása ellen, akkor onnan is elbocsátották. Tőlük kezdtem lassan megérteni, hogy ez az egész magyar politikai elit becsapja a világot. Zsille és barátai beszéltek az alkoholizmusról, az öngyilkosságokról,
a rendszer összes társadalmi betegségéről. Mint amikor egy hályogot vesznek le az ember szeméről. Miután hazamentem Bécsbe, elmondtam mindezt az egyik barátomnak, aki a bécsi szociáldemokrata napilapnál a külügyi dolgokat vitte. Megkérdezte tőlem: „Van írógéped?” „Van.” „Akkor írd meg - mondta -, mert lehozzuk a cikket.” Nem írtam én addig egyetlenegy cikket sem, ez volt az első munkám, amit leközöltek. Elég ironikus stílusban sikerült megírnom, amitől igen dühösek lettek a magyar hatóságok, utána négyszer utasítottak ki az országból. Tavaly kaptam meg a dossziék egy részét, amelyek a Belügyben készültek rólam. Egyszer belügyi tisztek vártak a Keleti pályaudvaron. Azt mondták, szálljak vissza velük a Bécsbe induló vonatra. Tatabánya környékén jártunk, amikor a folyosón csak szerencsével tudtam elkerülni, hogy kísérőim „véletlenül” ne a nyitott peronajtó felé tereljenek. Nem én lettem volna az első, aki így végezte volna a sínek mellett.
Miért volt ilyen szálka a kommunista hatalom szemében?
- Ha valamit, az iróniát Kádárék végképp nem tudták elviselni. A Kádár-rendszer a nyolcvanas években már bukott volt. Ezt látta mindenki, aki nyitott szemmel járt. Én a mai napig tagadom azt, hogy Magyarországon valaha is szocialista rendszer lett volna. 1980 után lehetett látni, hogy a Kádár-rendszer elérkezett a határáig, már nem tudott osztani. A hatvanas-hetvenes években az értelmiségnek tudott azért még valamit adni, ’80-tól már nem. Ennek az értelmiségnek a zöme azt mondta, fogadjuk el, ami van, mert semmi lényegeset nem tudunk változtatni. Az ellenzék viszont azt mondta, hogy próbáljuk meg azokat a változtatásokat megtenni, ami az erőnkből telik. Az, hogy sikerült a rendszerváltást vérontás nélkül végigcsinálni, nagy részben nekik köszönhető.
Az utóbbi években is sokat publikált Magyarországról különböző nyugat-európai lapokban. Úgy tűnik, most sem elégedett a rendszerrel.
- 1980-ban nem hittem volna, hogy a politikai antiszemitizmus újra felüti a fejét és virágozni fog Magyarországon. Nem számoltam azzal, hogy probléma lesz még az Magyarországon, hogy valaki a Pázmány Péter Középiskolában, a Károli Gáspárban vagy a zsidó gimnáziumban tanul.
De Ausztriának is van egy Haidere.
- Igen, csak az az óriási különbség, hogy - öt-tíz nácit kivéve - azt még Haiderék sem mernék megtenni, hogy azt mondják: Pfeifer úr, maga nem osztrák. A magyar újnyilasok, Csurkáék és társaik minden további nélkül megtették ezt, amikor zsidóznak. De nem csak rólam van szó: ha valaki például kijelenti, hogy Gyurcsány Ferenc nem magyar, hanem egy zsidó ember, habár nem az, ez mutatja, hova jutottunk.
Mi ösztönzi arra, hogy a nyolcvanhoz közel is lankadatlanul írjon, küzdjön?
- Bevallom, élvezem az újságírást. Először is konstruktívan kiélhetem az egészséges agressziómat. Nekem például gyűlöletes a rasszizmus vagy a fasizmus, de nem megyek oda egy nyilas suhanchoz, hogy behúzzak neki kettőt, inkább megírom. Egyszer láttam a Keleti pályaudvarnál teljes ünnepi díszben egy magyar fasisztát, csizmával, árpádsávos zászlóval, mindennel. Odamentem hozzá, és megkérdeztem németül, hogy lefényképezhetem-e. Kérdezte, honnan jövök. Mondtam, hogy Ausztriából. „Sehr gut - mondta széles mosollyal. - Rendben, fényképezzen.” Aztán írtam a kép mellé egy rövid cikket, pedig a legszívesebben felpofoztam volna. Ezek a nemzeti szamarak, hadd hívjam őket így, pontosabban fogalmazva nemzetieskedő szamarak tulajdonképpen saját országuknak, társadalmuknak okozzák a legnagyobb bajt. Lehet, hogy ezek miatt az újkori árpádsávos heccelődések miatt éppen most dönti el valahol egy egyetemet végzett fiatal, aki mellesleg nem is kell hogy zsidó legyen, hogy nem akar ebben az országban élni, mert Angliában vagy Amerikában sokkal jobb fizetés mellett, nyugodtabb körülmények között lehet boldog. A normális pedig az lenne, hogy mindenki ott éljen, ahol otthon van, akár magyar vagy német, akár osztrák vagy izraeli legyen is. Ezért írok.