Hetek X. évfolyam, 51. szám, 2006. december 21.

Az ókori világban se szeri, se száma nem volt azoknak az uralkodóknak és vallásalapítóknak, akik ködös, misztikus legendák homályába vesző eredettel dicsekedtek. Jupiter, Vénusz, Mars, Apollón vagy maga a Nap: a hiszékeny, babonás tömegnek voltaképp mindegy volt, melyiktől ered a kötelezően imádandó „isteni felség”, ellenőrizni úgysem tudta senki. Nem így a zsidó vallásban, amely kezdettől elutasította a politikai vezetők istenítését; de amelynek alapokmányában, az Ószövetségben már a legelső fejezetektől kezdve megtalálható a Messiásról, vagyis (a Felkent) Szabadítóról szóló ígéret.

Igaz ugyan, hogy az idők folyamán magán a zsidóságon belül is több elképzelés alakult ki a Messiás (görög szóval: Khrisztosz) kilétével kapcsolatban, néhány konkrét dologban messzemenő egyetértés uralkodott. Ilyen volt példának okáért az, hogy a Felkentet maga Isten fogja nemzeni: „Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen! Törvényül hirdetem: Az Úr mondá nékem: Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged” - szólt a 2. zsoltár profetikus ígérete, amelyet a Kumrán közelében lakó esszénusok - Jézus születése előtt nem sokkal - szintén konkrétan értelmeztek: „Ez a hírnév férfiai… ülésének rendje, amikor [Isten] a Messiást nemzi” - olvasható
A Messiás szabályzata című iratban. Jézusnak az Újszövetségben többször előforduló „Isten Fia” elnevezése is legfeljebb olyan modern tudósoknak jelenthet gondot, mint az oxfordi Vermes Géza, aki szerint a „valódi” Názáreti jobban hasonlított egy identitászavaros zsidó vándortanítóra, mint a Dicsőség Urára. (Vermes az ennek ellentmondó evangéliumi szöveghelyeket egyszerűen félresöpri, mondván, hogy azok a kései egyházi hagyományt tükröző utólagos betoldások.) Ugyanez vonatkozik a szűztől születésre is, amely szintén a Messiásra vonatkozó és a tömegek által évszázadokon át valóságosan várt ígéretek közé tartozott: „Ezért ád jelt néktek az Úr maga: Íme, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek” (Ézs 7:14). Az almá héber szót a kereszténység előtt született Hetvenes görög fordítás (Szeptuaginta) parthenosznak, azaz „szűz”-nek adta vissza, amely teljes mértékben ráillett Máriára, József jegyesére, aki így mutatkozott be az angyalnak: „férfit nem ismerek” (Lk 1:34). Józsefről Máté is megjegyezte, hogy „nem ismerte meg őt [Máriát], míg meg nem szülte az ő elsőszülött fiát”.
A világon élő egymilliárd keresztény ma is megemlékezik arról a napról, amelyen „az Ige testté lett és lakozott miközöttünk” (Jn 1:14). De vajon jó időben ünnepelünk-e? Az Újszövetség nem nevezi meg Jézus Krisztus születésének pontos dátumát (csak az évre történik utalás, de a történészek erről is mindmáig vitatkoznak), így csak találgatásokra vagyunk utalva. (Lásd „A Messiás születése” című keretes szövegünket.) Egy bizonyos: a december 25-ei ünnep viszonylag kései fejleménynek látszik az egyháztörténetben.

Az Aranyszájú tévedése

Amikor Hieronymus, azaz Szent Jeromos 385-ben Betlehembe költözött, hogy ott kolostort alapítson, és Damasus pápa parancsára latinra fordítsa a teljes Bibliát, a kissé morózus egyházatya egy december 25-én a jeruzsálemi Születés Templomában a latin rítusú keresztények számára elmondott prédikációjában kifogásolta, amiért Jézus születésének földjén nem találkozott az igazi ünneppel, mert mint mondotta: „Ma született számunkra az igazság napja!” Rómában akkor már több mint fél évszázada a téli napfordulókor ünnepelték Jézus születésének napját.
A december 25-ei ünnep dátuma eleinte ellenállásba ütközött a keleti rítust követő keresztények körében. Ezt „Aranyszájú” Szent János egy évvel később, 386. december 25-én mondott első karácsonyi prédikációjából tudjuk, amelyet Antiokhiában tartott: „Sokan vitatkoznak közöttetek a mai ünnepen. Egyesek azt mondják, hogy teljesen új előírás következménye, és csak most vezették be, mások viszont azzal védik, hogy régi és eredeti.” Az Aranyszájú úgy okoskodott, hogy Keresztelő János apja, Zakariás, a római naptárban szeptemberre eső engesztelési ünnepen (jóm kippur) teljesített szolgálatot a jeruzsálemi Templomban. Erre rá hat hónapra, vagyis márciusban jelent meg az angyal Máriának, majd kilenc hónappal később, azaz decemberben született meg Jézus Krisztus. Csakhogy az Újszövetség sehol sem állítja, hogy Zakariás éppen az engesztelés napján mutatta be az áldozatot. Nem is tehette volna, mivel a zsidó vallási előírások szerint ezen a napon minden áldozatot személyesen a főpapnak kellett elvégeznie, ő pedig csak egyszerű pap volt!
Ám ekkor már több mint háromszáz éve nem állt a Szentély, s a keresztény vezetőknek legfeljebb ha felületes ismereteik lehettek a mózesi törvényekről és szertartásokról. Így Aranyszájú Szent János érvelése biblikusnak és történetileg is megalapozottnak tűnhetett a hívek szemében. E hamis érvek hatására végül a Kelet is behódolt a december 25-ei karácsony előtt. Nazianzoszi Gergely konstantinápolyi privát kápolnájában először 379-ben celebrált karácsonyi misét. A kappadókiai egyházak közül elsőként 382-ben Nüsszában ünnepelték ezen a napon Jézus Krisztus születését. Egyiptomban csak Alexandriai Kürillosz alatt (432) vezették be az ünnepet, végül Jeruzsálemben csak Juvenalis püspök (422-458) idejében kezdték el tisztelni december 25-ét, eleinte a „Szent Család” ünnepeként.

Mi lehetett az oka a keleti egyházak tétovázásának az ünnep átvételét illetően?
Az antik Rómában december hava Saturnus istené volt, akiről vidám ünnepségekkel, mókázással emlékeztek meg. A római hitrege szerint a boldog ősi időkben Saturnus uralkodott Itália földjén. Ekkoriban még békességben éltek az emberek, nem osztotta meg őket semmiféle vagyoni vagy társadalmi különbség. Mindenki szabad volt, senkinek nem kellett embertársát rabszolgaként szolgálnia, nem ismerték a pénzt, az emberektől idegenek voltak a bűnök. Ennek a boldog kornak emlékére rendezték meg minden év december havának 17-étől korábban csak három, később öt napon át tartó ünnepségüket. Ezalatt teljes munkaszünetet tartottak, és mindenki igyekezett rokonait, barátait, ismerőseit megajándékozni és megvendégelni. Akár gazdag, akár szegény volt a meghívott, üres kézzel nem jöhetett vendégségbe, márpedig ezekben a napokban mindenki vendégeskedett. Később költségesebb ajándékok is divatba jöttek. E néhány napon egyetlen római sem hordta hivatali jelvényét, sőt még a tógát is felcserélték házi köntösre. A Saturnalia ünnepének mégis leginkább a rabszolgák örvendtek: „Ünnepnapot rendeltek el, amelyen az uraknak nemcsak együtt kellett étkezniük a rabszolgákkal, hanem minden tiszteletben részesítették őket a házban, jogot adtak nekik a nyílt beszédre, amivel a házat kicsiben mintegy szabad hazának nyilvánították” - írja a rabszolgák pártfogója, a filozófus Seneca.

Milyen kedves, humanista ünnep! - kiálthat fel korunk embere ezek hallatán. Csakhogy a Saturnalia hamisítatlan pogány ünnep volt, melyet az egyházatyák egyáltalán nem tartottak tiszteletre méltónak és követendőnek a keresztények számára. A 3. század elején Tertullianus a bálványimádásról írt művében élesen kikelt ellene. Az egyházatyák ellenszenvét december 25-e iránt tovább növelte, hogy a téli napforduló a pogány vallások - különösen a Mithrasz-kultusz (erről lásd keretes szövegünket) - szerint a Legyőzhetetlen Napisten (Sol invictus) születésnapja volt. 274. december 25-én Aurelianus császár kihirdette, hogy a birodalom védelmezője a Napisten, és templomot is emelt neki a Campus Martiuson, Rómában.
De ami Tertullianust még elborzasztotta, azt később a hitvédelem fegyvertényként próbálta meg feltüntetni. Szent Maximinus trieri püspök - az ariánusok ádáz ellenfele - egyik karácsonyi beszédében azt mondta, hogy „Krisztusnak azért kellett pogány ünnepen megszületnie, hogy azok, akik pogány babonában leledzenek, elpiruljanak”. E csavaros logika alapján minden pogány babonaság utat találhatott a kereszténységbe, mint ahogy talált is.
(A szerző történész.)