Kertész Ákos
Apokrif karácsonyi gondolatok

A hihetetlenül gazdag magyar lírában szinte nincs is elsővonalbeli költőnek jelentős karácsonyi verse, csak az egy József Attila, a komcsi, a hitetlen, a marxista József Attila Betlehemi királyok című költeménye.

József Attila

És ez is milyen? Csupa profán mosoly, imádnivaló testközeli gyöngédség… De semmi klerikalizmus, semmi teológia, annál több igaz, gyermeki áhítat… Hogyan is köszönnek a napkeleti bölcsek, amint belépnek a szent istállóba? „Adjonisten, Jézusunk” meg „Istenfia, jónapot” és harmadszorra: „Adjonisten, Megváltó” - jó, mi? - és azt mondja, hogy „lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk” és „főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat…” de ebből az aranyból nem készülnek ám templomi aranydíszek, mert ezt az aranyat „hat marékkal” hoztuk, a tömjént meg „egész vasfazékkal” kerítette ide meleg országból a „szerecseny király”.
És Mária boldogságos ugyan, de „kismama”, és „irul-pirul”, mint egy igazi ifjú asszony, ha a szomszédok megcsodálják a babát, mint egy emberi lény, és ettől annyira szeretetreméltó. Úgy ám, és keble is van, mert a Jézuskáját „meg is kéne szoptatni már”; jaj, annyi természetes báj és szeretet bujkál ebben a versben, mint amikor a gonosz tőkésről is azt bírja József Attila mondani, hogy „szagos kis dorong édes szivarja”, és Istenről azt lehet megtudni tőle, hogy „mikor golyóznak a gyerekek, az Isten köztük ott ténfereg…”
Az ő hangszerelésében minden emberközeli lesz, gyermeki és profán, akár a népdal:

Sír a Jézus kis csizmája, sír
a ködmöne,
ázik, fázik, megveszi az isten hidege.
Hogyha volna kis csizmám,
Jézuskának od’ adnám,
báránybőrös ködmönkémmel jól betakarnám.

Mert bizony kis csizmám nincs, de ha volna… hát odaadnám szegénykémnek, az én kis istenkémnek, aki ugyanúgy vacog a decemberi hidegben, akár én… (Hát mitől is lenne az én megváltóm, ha nem ettől?) Meg azt se feledjük, hogy

Jézus ágyán nincsen paplan,
jaj, de fázik az ártatlan!
Hogy is, mikor nincs dunnája,
elveszett a báránykája.

Ha van hit, igaz, gyermeki hit, hát ez az: a mi Jézuskánk nem különbözik tőlünk, egy közülünk, ettől a miénk, ha van szeretet, hát ez az: a kis csizmámat, ködmönkémet is odaadnám, mert ha valaki, hát én tudom, mi az, hogy fázni…
Gyerekkoromban volt csengettyűszó, meg fenyőillat, gyertyaillat, szaloncukorillat és a csillagszórók sajátos „puskaporszaga”, de mára csak anyám éneke maradt, azt szerettem, ma is szíven üt, ha emlékeimben meghallom a hangját: „Csordapásztorok, midőn Betlehemben…” és „Glória szálljon a mennybe fel, jöjjön a földre a bé-éééé-ke…” - mindig ő szorgalmazta, hogy a család alakuljon át kánonná, és ő segítette a második vagy a harmadik belépőt, ha belezavarodott a szólamába… Anyám hangja, igen, de a többit nem szerettem, csak kényszerűségből álltam ott, a fa alatt, Anyu kedvéért… Amit mégis szerettem, az a népdal volt, „két kezével ápolgatja, lábaival ringatgatja”, és Weöres, de az ő verse is szinte már népdal…

Falu végén van a házunk,
a bozótból ki se látszik,
de az angyal, ha leröppen,
küszöbünkön vacsorázik.

***

Nem tudok róla, hogy más vallásokban volna olyan külön, hogy „szeretet ünnepe”. Igaz, a kereszténységben sincs, a karácsony Jézus születésének az ünnepe, csak később szekularizálódott; így lett a szeretet ünnepévé, így lett az európai, amerikai kultúra általános kultuszünnepévé.
És valljuk be, ebben a mi szeretetapályos világunkban nagyon is elkél egy valódi szeretetünnep.
Füst Milántól tanultam valamikor, hogy nem a szeretet a megfelelő, ideillő fogalom, hanem a jóság… itt valószínűleg fordítási tévedésről kell beszélnünk. Jézus használati utasítást is ad hozzá: hogyan csináld. Amit nem akarsz magadnak, ne tedd a te felebarátod ellen sem. Következésképpen: azt tedd, amit magadnak is kívánnál. Ez nem szeretet. A szeretet birtokol, féltékeny, kisajátít.
A szeretet bipoláris: amilyen szenvedéllyel bír simogatni, olyan szenvedéllyel bír fojtogatni (ölni és ölelni: a magyar nyelv is érzi a rokonságot). „Odi et amo”, gyűlölök és szeretek - mondta Catullus, akit szeretek, azt ki akarom sajátítani, birtokolni akarom, föl akarom falni, ha nem lehet az enyém, másé se legyen…! Mikor a Biblia, Mózes is, Jézus is azt mondja, szeresd felebarátodat, mint önmagadat, nem erről van szó: légy jó, légy jó a másik emberhez, sőt végső soron: légy jó mindenkihez, mert minden ember a te felebarátod: erről van szó! Nem vállalkozom rá, hogy feleljek az örök kérdésre: itt valami őrült túlzás fogalmazódik-e meg, vagy ellenkezőleg: ez a jóság diffundálása, a globálissá lett jóság volna a megváltás maga?

***

Az evolúció eredményeképp nem agresszív, reménytelenül gonosz szörnyeteg lépett a színre. A homo sapiens nem a gyilkos indulatától lett sikeres, hanem mert képes volt az együttműködésre. Minden emberi csoportosulásnál, a legprimitívebbnél is, megtalálható az erkölcs akkor is, ha egyes népek erkölcsi rendje egymástól nagyon különbözik. De minden morál a struggle for life ellenében hat, ne hulljon a férgese, ellenkezőleg, mentsük meg a férgesét, mert egyik erkölcsi rendből sem hiányzik a gyengék, a támogatásra szorulók védelme. És azt sem árt észben tartani, hogy a homo sapiens az egyetlen élőlény, melynek fönnmaradásához nemcsak táplálék és oxigén szükséges, de a társai szeretete is. Ha ezt hosszan nélkülözi: elpusztul.
Ha már kitaláltuk azt, hogy szeretet ünnepe, egymás megajándékozásán túl nem ártana arra gondolni, hogy milyen sokan is vagyunk mi, normális ösztönű, egészséges lelkű, egymást szeretni képes emberek. Akik nem tekintik sportnak egymás gyötrését, kínzását, halomra gyilkolását. Akik örülni tudunk embertársunk másságának - pokoli unalmas lenne a világ, ha mind egyformák lennénk, mint a klónozott egyedek! Nem csodálatos, hogy van férfi és nő? Hogy vannak szép fehérbőrű skandináv szőkék, és csokiszínű afrikaiak meg indiaiak, vágottszemű ázsiaiak? Mi a szebb? Egy álmodó kék szempár, vagy egy tüzes fekete, melybe ha belepillantok, a mélységbe szédülök? Természetes, hogy egyformán szép mindkettő! A változatosság gyönyörködtet, a sokszínűség Isten ajándéka - hát nem mi vagyunk többen, a békére és egymás iránti jóságra képes normálisak?
Miért abszolutizálják az ember önpusztító és ragadozó dühének, a létért való küzdelemnek és a versenynek a jelenségét? Ebben a média a ludas (és ne feledjük: a hírmondó, a mítoszteremtő mesélő is a média őse), mert hírértéke mindig a botrányosnak, az abnormitásnak van és volt. Mindig a negatívum a szembetűnő: ha két lábam van, észre sem veszem; de ha csak egy…?! A fogamról nem is tudok, amíg nem fáj. Ha a homo sapiens nem ismerte volna az együttműködést, nem maradhatott volna fönn. Szeretni, empátiát érezni, emléket ápolni, szervezett közösséget alkotni, a közösség működését előbb morális ösztönnel, majd törvényekkel, a jog erejével szabályozni csak az ember képes.
A szeretet ünnepén így kellene imádkoznunk József Attilával:

Gyúlékony vagyok s mint a nap,
oly lángot lobbantottam - vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.

Bizony nem üres szóbeszéd, hogy elég egy mozdulat, és letöröljük önmagunkat a Földről, vagy elpusztítjuk a Földet magunk alatt. Ideje már, hogy tudatosítsuk a jobbik énünket!
(Szerkesztőségünk ezúton gratulál a decemberben Táncsics-életműdíjjal kitüntetett Kertész Ákosnak, aki 1999 óta rendszeresen publikál lapunkban is.)