Tihanyi Péter
Tapasztalatok egy életre
Év végi beszélgetés Dobrev Klárával

Minden sikeres férfi mögött van egy nő.
A mondás Gyurcsány Ferenc életére is igaz. Klára aggódó támasza volt az őszi események idején, csakúgy, mint akkor, amikor együtt néztek farkasszemet a rákkal. A gyermekeit rajongásig szerető anya minden percet kihasznál, amit férjével tölthet, és karácsonykor akár pár nap családi „kuckóhangulat” is maradéktalanul boldoggá tenné.

Fotó: Somorjai László

Pár nap van már csak az évből. A hátralevő hét a legtöbb családban a számvetés ideje. Önök milyen évet zártak?
- Nagyon fárasztó és nehéz év volt. Voltak benne sikerek, felemelően felelősségteljes pillanatok, voltak benne felhőtlen, ünnepi percek, és a férjemmel együtt átéltünk olyan mélypontokat és megrendüléseket, amire soha, egyikünk sem vágyott. Azt hiszem, a 2006-os évet „az életre szóló tapasztalatok” esztendejeként jegyezzük majd meg mindketten.

A miniszterelnök úrnak az idén igencsak kijutott a gyilkos indulatokból. Több alkalommal a tüntetéseken még a fényképét is megtaposták és elégették. Sok kapcsolat ennek a gyűlöletnek a töredékétől is megbicsaklik, fölmorzsolódik. Mit tesz ön mint feleség, hogy ez ne történjen meg?
- Egy kapcsolat nem marad magától erős és kikezdhetetlen. Mindketten nagyon sokat teszünk azért, hogy egymás iránti szeretetünk és bizalmunk erős maradjon. Amikor az egyikünknek nehezebb, fárasztóbb az élet, akkor a másik jobban ráfigyel. Mindig is úgy volt kettőnk között, hogy mikor megnövekedtek a gondok-bajok, akkor egy kicsit mindig erősebben kapaszkodtunk egymásba.
Ez hogyan nyilvánul meg a hétköznapok során?
- Például úgy, hogy jóval többször hívjuk egymást telefonon, kis semmiségekkel: „Hogy vagy, Feri… finom volt az ebéd… képzeld, Annát megdicsérték… siess haza, várlak...” Fél mondatokban elmondjuk egymásnak, hogy éppen mi történik velünk, ez apróság, de fontos, mert erőt ad. Vagy például a gyerekek minden évben kapnak tőlem adventi naptárt, amelyben csokifigurák, apró játékok és hasonlók vannak. Az idén Ferinek is készítettem ilyet, és abba kis levélkéket, kedves mondatokat írtam, amelyek az adott nap programjára vonatkoznak. Ezek a jókívánságok sokszor jobban feltöltik az embert bármilyen nagy ajándéknál. A férjem korán megy el és nagyon későn jön haza, épp ezért kihasználok minden percet, amikor együtt lehetünk.
Vannak programok, amikor testőrök nélkül mennek sétálni vagy vásárolni?
- Az ilyenek mostanában ritka becses percek. Bár léteznek a biztonsági előírások, de próbálunk úgy élni, hogy ezek a hétköznapjainkat a lehető legkevésbé zavarják. Én például egyedül is sétálok az utcán, és semmilyen atrocitás nem szokott érni. Mellesleg egy politikusnak, pláne egy miniszterelnöknek Magyarországon - de azt hiszem, másutt is a világban - jóval többet kell eltűrnie, mint annak, aki nem közszereplő.
De a férje elleni gyűlölködés bőven túlmegy ezen a határon.
- Ez így van. De van olyan támadás, kritika, amit az ember idővel megtanul nem figyelembe venni. Vannak olyan médiumok, olyan politikusok, akikről már akkor tudom, mit fognak mondani, mielőtt megszólalnának. És nem is csalódom. Ilyenkor csak legyintek a bírálatukra… Hallok vagy olvasok persze olyan megjegyzéseket, amelyeken napokig rágódom, és gondolkodom, és így van ezzel a férjem is.
Az elmúlt években nagyon sok helyen megfordultunk az országban, és megtanultunk valamit, ami hihetetlen erővel vértez fel bennünket: Magyarországon a túlnyomó többség teljesen normálisan gondolkodó ember, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali és bármit is hisz a politikáról. Ezért amikor pár száz vagy pár ezer huligán randalírozik az utcán, üvölt antiszemita szólamokat, kommunistáz, vagy követeli a férjem megsemmisítését, egy pillanatra sem azonosítom ezeket a garázdákat az országgal. Mi nyugodtan elmehetünk vásárolni, sétálhatunk az Andrássy úton vagy éppen a Várban, és akik ilyenkor elmondják nekünk a véleményüket, tesznek valamilyen megjegyzést, vagy éppen kritizálnak, mind normális, emberi hangnemben teszik.
Azt viszont már nem tudom a normalitás kategóriájába sorolni, amikor azt hallom, hogy árpádsávos mikulások járják Budapest utcáit. Azt hiszem, ennél ostobább, bugyutább politika nem létezik. Nem hinném, hogy ma Magyarországon volna egy szülő vagy nagyszülő is, aki ne borzadna el ennek hallatán vagy éppen egy árpádsávos mikulás láttán.
Az elmúlt hónapok történéseit látva egyetlenegyszer sem kerítette hatalmába pánikszerű félelem?
- De igen. Szeptember tizennyolcadikán otthon néztük a tévében az MTV-székház ostromát. Említettem az imént, hogy nagyon sok gyűlölködő szó lepereg az emberről. De azokban az órákban a félelemtől megszólalni sem bírtam, lebénított, hogy élő, egyenes adásban láttam az elszabadult agressziót. Bevallom őszintén, megrémültem, egy irracionális, pánikszerű érzés lett úrrá rajtam, mert az ilyen fokú félelem mindig irracionális. Elkezdtem félteni a gyerekeimet és a férjemet, pedig mindnyájan otthon voltak. Irracionális volt a gyűlölettől eltorzult arcú, követ dobálók, gyújtogatók látványa is, és irracionálisnak tűnt azoknak a vezetőknek a szándéka is, akik a randalírozókat az utcára szabadították. Ez iszonyatos felelőtlenség. Vannak dolgok, amelyekhez nemhogy nem lehet, de nem is szabad hozzászoknunk. Amit szeptember 18-án és október 23-án láttunk, ahhoz egyetlen jóérzésű embernek sem szabad hozzászoknia.
Az eseményeket követve kettejük közül melyikük volt erősebb vagy konstruktívabb? Ön vagy a férje?
- Egyértelműen a férjem. Elképesztő erővel dolgozta végig az éjszakát és az azt követő napokat is, szinte semmit nem aludt. De más alkatúak vagyunk, ezért is tudjuk kiegészíteni egymást.
Egyébként a mostaninál nehezebb helyzetben is voltunk már 1997-ben, amikor Ferinél rákot diagnosztizáltak. Anna lányunk akkor már megszületett, Tamás fiunkat éppen vártuk. Akkoriban hihetetlenül kemény hónapokat éltünk át. Azt hiszem, egy ember életében az a legnehezebb, amikor halálos veszélyben van, akit szeret, és szembe kell nézni azzal, hogy rövid időn belül akár el is veszítheti. Mikor meghallottam a diagnózist, szinte összezsugorodtam, Feri viszont kihúzta magát, és azt mondta: „Akkor megküzdünk!”
És megküzdöttek?
- Igen. És győztünk.
Az ön férje 2004 szeptembere óta az ország miniszterelnöke. Mi az, amivel az ön élete ez idő alatt leginkább gazdagodott?
- Fantasztikus emberi értékeket, szépségeket és különlegességeket ismertem - és ismerek - meg városokban és messzi, eldugott falvakban, és erre valószínűleg nem volna alkalmam, ha nem a miniszterelnök felesége vagyok. A markotabödögei polgármester asszonytól kezdve a leveleki nyugdíjasklub vezetőjén át az onkológiai intézet professzoráig rendkívüli és színes személyiségekkel hozott össze az elmúlt majdnem két és fél esztendő. Megtapasztalhattam: sokfélék vagyunk, és mégis össze tudunk tartani.
Mit mondana a gyermekeikről? Milyenek?
- Csodálatosak, de esetükben nem én vagyok a legelfogulatlanabb kritikus. Szerintem fantasztikus gyerekeink vannak, de tényleg! Bár nem kellene megtudniuk, hogy ilyeneket mondtam róluk…
A gyermekeiknek is hasonlóan nagyszerű a véleményük a szüleikről?
- Nagyon remélem. Amikor Anna „apucikácskámnak” nevezi az édesapját, aki ettől lányos apához illően elolvad, az azt hiszem, ezt bizonyítja. Vagy képzelje el, Tamással én már nem mehetek fel az osztálytermébe, a második emeletre, mert egy kilencéves férfiember számára ,,ciki”, ha anyuka kézen fogva kíséri. De apának mindig vele kell mennie, mert az más...
Karácsonykor minek örülne a legjobban?
- Ha minél több időt tudnánk együtt tölteni. Tudja, mi nagyon ritkán nézünk tévét, pláne közösen. Havonta egyszer valamelyik hétvégén szokott csak előfordulni, hogy egy filmet mindnyájan meg tudunk nézni. Ilyenkor azt szoktuk mondani, most „bekucizzuk” magunkat. A család mind a hat tagja párnákkal, takarókkal egy rakáson ott ül a tévé előtt. Ha ez a kuckóhangulat eltartana pár napig, az lenne a legnagyobb öröm karácsonykor. Csak mi vagyunk, senki-semmi más, a telefonok nem szólnak, együtt vagyunk egy meleg szobában és beszélgetünk. Végigvennénk, mi történt az elmúlt évben, s azt is, hogy mire számítunk a következőben.