Tony Blair brit miniszterelnök a napokban megerősítette: egy éven belül
távozik posztjáról. Míg az elmúlt kilenc évben a Munkáspárt elképzelni sem tudta
volna rekordnak számító győzelmeit Blair, „a fenegyerek” nélkül, mára fordult a
kocka: a miniszterelnököt - főként külpolitikája miatt - koloncnak érzik a párt
nyakán, akitől minél előbb meg kell szabadulni, ha hatalmukat át akarják menteni
a következő ciklusra.
![](blair2.jpg)
Fotók: AP
A Munkáspárt csúfos vereségével végződött tavaszi helyhatósági választások
óta fokozódó nyomás helyeződött a miniszterelnökre, hogy minél előbb jelölje meg
távozása pontos dátumát. Bár az elmúlt időszak amúgy sem volt belpolitikai
viharoktól mentes, úgy tűnik, pártja soraiban végül az keltett pánikot, hogy
Blair a libanoni konfliktusban - több európai vezetőtől eltérően - nem támogatta
az azonnali tűzszünet ügyét. Ezek után már a korábbi Blair-hívek is azt kezdték
hangoztatni: a pártelnöktől minél előbb meg kell szabadulni, ha a következő
választásokat meg akarják nyerni. Az „elégedetlenségi mozgalom” végül egy
valóságos puccsot kirobbantó körlevélben csúcsosodott ki, amelyben számos -
egyes források szerint száznál is több - munkáspárti képviselő nyíltan
kijelentette: „Úgy hiszszük, a párt és a kormány nem tud megújulni a vezetés
sürgős megújítása nélkül. Ezért, mint elkötelezett munkáspárti lojalisták és a
modernizálás kérlelhetetlen hívei, arra kell kérnünk Önt, hogy mondjon le.”
A pánikot valószínűleg csak fokozták a közelmúltbeli közvélemény-kutatások
eredményei, amelyek szerint a konzervatívok leelőzték a Munkáspártot. Több
elemző azonban nem érti a krízishangulat okát: a toryk előnye egyelőre nem
behozhatatlan, és a választók többsége nem gondolja azt, hogy Blairnek sürgősen
távoznia kellene. Mi több, az eredmények szerint a Munkáspárt népszerűsége csak
tovább csökkenne, ha a pártvezetést és a kormánykereket átvenné a
„trónörökösnek” kikiáltott Gordon Brown pénzügyminiszter. A „puccskísérletbe”
beletörhet a munkáspárti modernizálók bicskája: Tony Blair személyét ugyanis
nemcsak saját pártja, hanem a rivális konzervatívok is a legnagyobb akadálynak
tartották a győzelem útjában. A toryk „üdvöskéje”, David Cameron egyszer
kijelentette, „a konzervatívok nem tudják megverni Tony Blairt” - a Munkáspártot
viszont igen.
![](cameroon.jpg)
David Cameron
Míg Blair és hívei a megkezdett reformok jövőbeni sorsa felől aggódnak, a
kritikusok szerint Blair az elmúlt kilenc év során a belpolitikában nem
valósította meg beharangozott céljait. Bár az állami kiadások megnövekedtek, az
életminőség sokak szerint nem javult: a bűnözés egyre növekszik, közel
ötmillióan élnek segélyekből munka helyett, és növekszik a társadalmi feszültség
faji kérdésekben és a bevándorlókat illetően. Pozitívum ugyanakkor, hogy a
gazdaság növekedni tudott. Azonban minden kétséget kizáróan Blair külpolitikai
„hagyatéka” marad igazán emlékezetes, és ez az a pont, amiben sokan
népszerűtlenségének okát látják. Bár néhány rugalmasabb bírálója elismeri: a
legtöbb európai vezetőtől eltérően Blair megértette a terrorveszély igazi
lényegét, sokak szerint a Bush elnökkel való szoros szövetségi viszony, az iraki
háború és Izrael támogatása lett a „veszte”.
Bár Blair támogatta a palesztin állam létrehozásának ügyét, bátran felemelte
hangját az Izraelben végrehajtott öngyilkos merényletek ellen is, és
elutasította azt a - főként liberális és baloldali - nézetet, miszerint a terror
a nyomor és a nélkülözés következménye lenne. A közelmúltban újabb kritikára
adott okot, amikor a libanoni konfliktus kapcsán újból Bush elnök mellé állt, és
nem volt hajlandó támogatni az azonnali tűzszünet ügyét. Imázsán már az sem
javított, hogy legutóbbi közel-keleti látogatásán - Jeruzsálem után - a nyugati
vezetők közül a konfliktus óta elsőként Libanonba is ellátogatott. Az utcákon
dühös tüntetők fogadták, még a libanoni miniszterelnökkel tartott közös
sajtótájékoztatóját is félbeszakította egy felbőszült asszony egy „Szégyelld
magad, Tony Blair!” felkiáltással.
A helybéli média sem bánt vele kesztyűs kézzel: az as-Safir című napilap „itt
vannak a ronda britek” felkiáltással „köszöntötte” a brit kormányfőt, „politikai
hibának” nevezve a látogatást, hozzátéve: „Blairt az egész világ megveti.”
Palesztin értelmiségi és politikai vezetők pedig az al-Ayyam című lapban
egyenesen „persona non grata”-nak titulálták Blairt. „Azért jön, hogy palesztin
vízzel mossa le a libanoni vértől csöpögő kezét” - állt az „értelmiségi”
nyilatkozatban. Libanon síita vallási vezetője, Mohamed Huszein Fadlallah
nagyajatollah pedig szintén nem kívánatos személynek nyilvánította Blairt Bush
elnök és Izrael támogatása miatt.
![](gordon_brown.jpg)
Gordon Brown. Blair lehetséges utódja
Pedig a kormányfő nem rossz híreket hozott Bejrútba: csupán megerősítette
Siniora miniszterelnöknek, hogy országa kész gyakorlati segítséget nyújtani a
libanoni gazdaság helyreállításához.
Az elemzők egyelőre csak találgatják, hogy Gordon Brown vajon milyen
külpolitikát folytat majd, ha átveszi a „kormánykereket”. Brown külpolitikával
kapcsolatos eddigi hallgatását sokan annak az egyezménynek tudják be, amely a
fáma szerint a két politikus között született még 1994-ben. Ennek értelmében
Blair kapta a pártvezetői posztot, és cserébe Brown jelentős beleszólást kapott
a belügyekbe, és hívei is fontos pozíciókat kaphattak. Bár Brown legközelebbi
munkatársai is csak találgatnak a jövőt illetően, egyelőre annyit sejtetnek,
hogy valószínűleg kevésbé enged majd a „washingtoni nyomásnak”, csakúgy, mint
kihívója, David Cameron, aki szerint a terror elleni háborút a neokonzervatívok
elrontották, és a világban amúgy sem lehet a civilizációk harcáról beszélni.