Földvári Katalin
Mit várunk a nőktől?
Családanyák és a magyar politika

Sokan felhánytorgatják, hogy a rendszerváltás nem hozott elég változást a magyar nők helyzetében, hiszen lám, a parlamentben sincs meg a máshol tapasztalható arány férfi és női képviselők között. Való igaz, számszerűleg ez a megfigyelés megállja a helyét, hiszen a jelenlegi 10 százalékos aránnyal a magyar Országgyűlés még a többi poszt-szocialista országhoz képest is meglehetősen hátul kullog.

Tény, hogy a Cseh Köztársaságban 17, Lengyelországban pedig 20 százalék a női képviselők aránya, Európa nem posztszocialista részében pedig ez az arány stabilan 30 százalék felett mozog. Joggal merül fel a kérdés nemcsak szakemberekben, hanem a választópolgárokban: kell ez nekünk? A probléma kezelésére történtek már kísérletek, főleg a politikusok részéről, akik érthető okokból a választópolgárok jelentős részét kitevő hölgyeket igyekeznek maguk mögött tudni. A szocialistáknak okozza a legkisebb nehézséget a nők bevonása, hiszen ideológiájuk és gazdaságpolitikájuk nem kis részben a nők munkába állítását szorgalmazza az egyenlőség címén.
Az SZDSZ összetétele hasonló arányokat mutat, míg a konzervatív oldal pártjai élén e tekintetben is a Fidesz jár elől, igaz, komoly erőfeszítések árán, hiszen míg a rendszerváltozás utáni első kampányai során még nem jelentek meg nők az első vonalban, 2006-ra javított az arányon. A KDNP vezetésében egyáltalán nem jelennek meg nők, az MDF élén pedig Dávid Ibolya éppen azzal „vette le lábáról” a szavazókat, hogy szereplései során hangsúlyosan jelent meg a hagyományos értékek képviselete a nők, s így magával kapcsolatban is.
Úgy tűnik, bizonyos értékrend olyan mélyen beágyazta magát a közvélekedés legmélyebb rétegeibe, hogy még New Yorkban Hillary Clintonnak is gondolnia kellett arra kampánya során, hogy az esélyegyenlőség hangoztatása mellett hangsúlyt kell fektetnie a női szerep hiteles képviseletére is. A női képviselők arányát mutató lista elején skandináv országok állnak. Náluk már majdnem annyira egyenlőek a nők és a férfiak, mint mifelénk voltak a szocializmus idején, igaz, ez esetükben nem jelenti a gyermeknevelés és a nyolc óra munka dupla terhét. Ők azért nem gondolják meg kétszer is, hogy tényleg politikusi pályára lépjenek-e, mert az „egyenlőség” megélése során megmaradhatnak nőnek, így a képviselősködés éppen úgy a személyes ambíción múlik, mint bármely más állás betöltése. A cégek - így az országgyűlés is - óvodákat, bölcsődéket működtet, és a voltaképpen nem is kedvezménynek tekinthető családbarát munkaidő-beosztást az apák is igényelhetik. Így már sokkal érthetőbb az élenjáró svéd 45 százalékos női arány, vagy akár a hasonló mentalitással működő német parlament 35 százalékos aránya.
Az említett kettős teher, a gazdasági érdekek és a magyarok lelke mélyén szunynyadó hagyományos értékrend miatt a rendszer változásával, 1990 után tömegével tértek vissza a nők a feleség és anya státusba Magyarországon. Amíg a szocializmus építésében a női munka pótolhatatlannak bizonyult, az állam minden lehetőséget igyekezett biztosítani számukra ahhoz, hogy ne maradjanak otthon a gyerekekkel. A vadkapitalizmus beköszöntével a gazdaság érdekek is változtak: a munkanélküliség rémét a nők munkából való kivonásával remélték megoldani, ám hamar kiderült, a családok többségének nem elég egy fizetés a megélhetéshez. Ezzel egy időben viszont egyre kevésbé volt gazdaságos az immár nem állami cégek számára a gyermekek nevelését átvenni hivatott intézmények fenntartása, amely így elnehezítette a nők munkába állását.
Van tehát egy társadalmi elvárás a nők felé, s a nőknek is van elvárása a politika és a döntéshozók felé. A kettő közötti távolságot valószínűleg női politikusok tudnák legkönnyebben áthidalni, itt azonban be is zárul a kör, mert igaz ugyan, hogy szép a köz javát szolgálni, de nagy kérdés, hogy a magánéletet érdemes-e cserébe adni.