Hetek X. évfolyam, 37. szám, 2006. szeptember 15.

Valahányszor izraeli eseményekről esik szó a hírekben, mindig meglep, mennyire határozatlan és koordinálatlan az izraeli propaganda: az ország ellen felhozott legképtelenebb állítások válasz nélkül maradnak, vagy a válasz késve érkezik, erőtlen, bizonytalan, defenzív. A vádak kitörölhetetlenül bekerülnek az Izrael-ellenes démonológiába: a cionista bevándorlók erőszakkal elűzték a palesztinokat, és elfoglalták földjeiket; al-Durát izraeli katonák lőtték le; szeptember 11-e a Moszad műve volt, a WTC-ben dolgozó zsidókat figyelmeztették, hogy aznap ne menjenek dolgozni; Dzsenin több száz (esetleg több ezer) palesztin tömegsírja; a biztonsági kerítés egyenlő a berlini fallal, gettóba, börtönbe zárja a palesztinokat; izraeli tüzérség tüze ölte meg a piknikező Ghália család hét tagját a gázai strandon - és lehet még sorolni.

Mohamed al-Dura halála a legtanulságosabb. A tizenkét éves fiú az al-Aksza intifáda első napjaiban (2000. szeptember 30-án) a Necarim csomópont közelében palesztin fegyveresek és izraeli katonák közötti tűzharcban kapott halálos lövést. A fegyveres erők egy vizsgálat után mély sajnálatukat fejezték ki, és elismerték, hogy felelősek lehetnek a fiú haláláért. Az incidensről készült videofelvétel bejárta a világot, Mohamed al-Dura az intifáda ikonja lett, utcákat neveztek el róla, bélyegeken örökítették meg - afféle modern vérvádként az izraeli brutalitás jelképévé vált: lám, a zsidók még a gyerekeket sem kímélik.
Egy alaposabb izraeli vizsgálat és több újságírói nyomozás (ARD televízió, 2002; James Fallows, Atlantic Monthly, 2003; Denis Jeambar és Daniel Leconte, Figaro, 2005; szándékosan kihagytam a zsidó forrásokat) kiderítették, hogy izraeli katonák semmiképp nem lőhették le a fiút: apjával egy golyóbiztos fedezék (betongyűrű) mögött, az izraeli katonai őrs irányából holttérben voltak. Mögöttük a betonfal 30 fokos szögben futott az őrs felé, de a felvételeken látható golyónyomok derékszögű becsapódást mutatnak. Ha al-Durát lelőtték egyáltalán (egyes elemzők ezt is kétségbe vonják), akkor azt csak palesztin fegyveresek tehették - vagy véletlenül, vagy azért, hogy egy fiatal, ártatlan mártírt gyártsanak, aki az intifáda jelképe lehet.
Nem az a baj ezzel a történettel, hogy megtörtént (bár az is). A legnagyobb baj az, hogy Izrael nem tudott azonnal, hatékonyan reagálni, és mire kiderült az igazság, már senki nem figyelt oda. Izrael 2002 áprilisában a dzsenini vérengzés vádjára sem tudott hatékony választ adni: mire a vádakat megcáfoló ENSZ-jelentés napvilágot látott (hónapokkal később), Dzsenin már az izraeli brutalitás újabb jelképévé vált.

Izrael nem tudta hatékonyan kezelni a 2006. júliusi kánai incidenst sem. Rendelkezésre állt a faluból indított rakétákat mutató videó, és azonnal fény derült az incidens számos ellentmondására is: az épület csak a támadás után hat vagy hét órával omlott össze, mikor már elég világos volt a jó minőségű videofelvételekhez. A „járhatatlan” utak ellenére a mentők is, a sajtó is akadály nélkül eljutottak a helyszínre; a hullamerevség csak a halál után három-négy órával kezd kifejlődni - a videofelvételeken számos holttest mégis az előrehaladott rigor mortis tüneteit mutatta. Ezek az ellentmondások nem bizonyítják, hogy Kána a Hezbollah-propagandagépezet mesterműve, és Izraelnek semmi köze hozzá. De elég kérdőjelet vetnek föl ahhoz, hogy egy hatékony propagandaprogram tompítsa az incidens élét. Mivel ez a hatékony propagandaprogram nem létezik, a világ közvéleménye (ismét) Izrael ellen fordult.
Sokat ártanak az izraeli politikusok, tisztviselők, tábornokok meggondolatlan szavai is. Dan Haluc tábornok, vezérkari főnök kijelentette, hogy Izrael húsz évvel visszatekeri Libanon óráját, ha az elrabolt katonákat nem engedik szabadon. Haim Ramon igazságügy-miniszter szerint az izraeli veszteségek minimalizálása érdekében a légierőnek le kell tarolnia a falvakat a szárazföldi erők támadása előtt; a civilek elég figyelmeztetést kaptak, aki Dél-Libanonban maradt, az vagy terrorista, vagy valamilyen kapcsolatban áll a Hezbollah-hal. Szakmai (katonai, biztonsági) és talán belpolitikai szempontból Haluc és Ramon szavait nem lehet kifogásolni, de a nemzetközi PR szempontjából védhetetlenek.
Természetesen nem én vagyok az első, akinek föltűnt az izraeli propaganda kudarca - 2002-ben még az Izraeli Állami Számvevőszék is foglalkozott a kérdéssel. Jelentése szerint Izrael gyakorlatilag az állam megalapítása óta nem tud sikeresen választ adni az arab világ ellenséges propagandájára és uszítására. Létezik ugyan Izraelt pártoló, népszerűsítő, magyarázó propaganda (a haszbarah program), mely nyilván nem teljesen hatástalan. De egyetemi előadások, követségi sajtóközlemények, önkéntes amatőrök hírlevelei és internethonlapjai nem tudják ellensúlyozni az arab propagandagépezet rutinját. Izrael évtizedek óta állandóan hadban áll - nem engedheti meg magának, hogy a világ közvéleményét jóindulatú amatőrökkel próbálja megnyerni.
A propaganda gyengesége részben önsebzés eredménye, mely egy alapvető paradigmaváltásra vezethető vissza. 1993-ban, az Oslói Egyezmény idején Simon Peresz külügyminiszter kijelentette, hogy Izrael új politikája (területi engedmények a PFSZ-nek) fölöslegessé teszik, hogy az ország magyarázza álláspontját: ha a politika helyes, a haszbarah fölösleges; ha a politika rossz, a haszbarah nem segít. Ez egy tökéletes, fair, igazságos világban még akár igaz is lehet. De Izrael nem egy tökéletes (stb.) világban létezik: a világ közvéleménye sokkal szigorúbb mércével méri, mint ellenségeit. Pontosan ezért akkor a legfontosabb a hatékony és meggyőző propaganda (haszbarah, PR - nevezzük bárhogy), amikor Izrael létfontosságú érdekei a közvélemény várakozásainak ellentmondó politikát diktálnak.
Izraelből nézve bizonyára lehangoló, hogy Európa következetesen az ország ellenségeit pártolja, és a nyugati politikai és sajtóelit kiengesztelhetetlenül Izrael-ellenes - de a világ nemcsak izraeliekből és antiszemitákból áll. Igen, még ma is vannak (és nemcsak az iszlám világban), akik szívesen látnák Izrael és a zsidók pusztulását - ezek meggyőzhetetlenek. De sokkal többen vannak, akik nyitott gondolkodásúak. Ha csak Izrael ellenségeinek propagandáját látják, hallják, olvassák, az fogja meggyőzni őket - de egészen más lehet a helyzet, ha megismerhetik egy-egy esemény izraeli változatát is. Nincs szó kellemetlen hírek eltitkolásáról, még kevésbé intézményi hazudozásról, hamis hírek közléséről. Nem dezinformációra van szükség, és nem a vitát és a kritikát kell elfojtani, hanem a viták során és a kritikákra adott válaszokkal kell meggyőzni a nemzetközi közvéleményt, hogy az igazság Izrael oldalán áll.