Tihanyi Péter
Jószándékom ellenére
Fekete János, a Józan Élet Szövetség elnöke

- Abban az izgalmas időszakban nőttem fel a VII. kerület flaszterén, amikor a zsidótörvények egyre szorosabbra húzták a kötelet a torkunkon. Apukám - öt elemije volt, de úgy viselkedett, mint egy iskolázott úriember - kiskereskedő volt, és nagy művész. Ugyanis tőke nélkül is tudott kereskedni. Még a csendőrökkel is csencselt. Textilárut, inget, írógépet, mindent, amit bizományba meg tudott szerezni, azt eladta a kuncsaftjainak hitelbe. Bízott abban, hogy akikkel üzletel, majd meg fogják menteni, ha sor kerül rá.

Fotó: Somorjai László

Milyen iskolákat végzett?
- A Kölcseyben, aztán a Madáchban érettségiztem, ott, ahol hét évvel azelőtt a bátyám is, aki aztán még időben ki tudott jutni Palesztinába. Valahogy sikerült felvételt nyernie a haifai egyetemre.
Hogyan alakultak a gimnázium utáni évei?
- A mi osztályunk volt az utolsó, ahol még egy osztályba járhattak a zsidó és nem zsidó gyerekek. Utána az A osztály lett a keresztény, és a B a zsidó.
Akkor már kellett sárga csillagot hordani?
- Még nem. Csak a fokozatos megkülönböztetésekkel elkezdték lassan az emberek agyát és szívét átnevelni olyannyira, hogy később a Dunába lövést és a gázkamrákat már nemcsak a kívülállók, de maguk a zsidók is majdnem természetesnek vették. A legszörnyűbb az a folyamat volt, ahogy ennek az elfogadásához már gyermekkorban hozzászoktattak bennünket. Mikor először vettem fel a sárga csillagot, az osztálytársaim, szomszédaim s az utcán mindenki szemmel láthatólag hidegebben és távolságtartóbban viselkedett velem. Ebbe az élménybe legelőször majdnem belehaltam. De később valahogy természetesnek vettem, hiszen csak zsidó vagyok, azaz kevesebb, mint ők, a keresztények. Így aztán az egyre durvább megbélyegzésekre egy idő után én is azt mondtam a Sorstalanság főhősével együtt: natürlich. Sokszor azért buktunk le igazoltatáskor, ha nem volt rajtunk a sárga csillag, mert a már belénk ültetett bűntudat miatt nem tudtunk vagányul és pléhpofával hazudni. A rendeletek, zsidótörvények évek alatt ördögi módon hozzászoktattak minket e szabályoknak való engedelmességhez, és a legtermészetellenesebb dolgot is természetesnek láttuk. Másrészt olyan identitással élt a családunk, mint sok más honfitársunk Közép-Európában, hogy elsősorban magyarok vagyunk, és csak jóval ezután zsidók. Hiszen az csak egy vallás, amit mi nem is tartottunk. A társadalom, a magyar törvények, a hatóságok számára egyszer csak a zsidóságunk vált a legfontosabbá, a magyarságunkból meg szinte kitagadtak. Egy-két év alatt a levegőben lógó, gyökértelen, félelemmel teli családdá lettünk.
Melyik táborba vitték?
- Éppen kirándulásról jöttem haza, mikor 1944. március 19-én bejöttek a németek. Láttam a tankokat. Apám hiába futkosott a csendőreihez, semmit sem tudott elérni. Elhatároztam, hogy átszököm Tito partizánjaihoz. Hamis papírjaim lévén a vonaton lekapcsoltak. Pár napig tartottam magam, de miután a talpamat gumibottal olyan dagadtra verték, mint egy görögdinnye, és érzékeny testrészeimre elektromos áramot vezetve kínoztak, mindent elmondtam.
Mire voltak kíváncsiak?
- Az igazi nevemre, hogy hol lakom, kik a szüleim, hol tartózkodnak, van-e ékszerünk. Pár hét múlva az egész családom ott volt már Újvidéken, az SS-ek által őrzött táborban. Gyalogmenetben tereltek Nagykanizsáig, majd ott bevagoníroztak minket, és a Balaton mellett Komáromon keresztül Németországba vittek. Furcsa érzés volt a mellett a Balaton mellett utazni marhavagonban, ahol az előző nyarakon versenyeket úsztunk a naplementék aranyhídjában.
Mit tudtak, hova mennek, mi lesz magukkal?
- Éreztük, hogy legtöbbünk most látja utoljára a Balatont. Így is lett. Flossenburgba kerültem, egy elosztótáborba.
Mire emlékszik?
- Az éhségre, meg arra, hogy pucolom a cipőjét a blokkparancsnoknak, és megáll mellettem egy mokány szerb legény, és azt mondja: te szolga. Száznyolcvan centi magas voltam, és harmincnyolc kilóra fogytam, a térdem jóval vastagabb volt, mint a combom. Olyan gyenge voltam, hogy minden betegséget a tífusztól a tüdőbajon át elkaptam. Május 10-én, a háború vége után egy nappal szabadult föl a tábor, onnan egy tíz kilométerre lévő katonai kórházba kerültem. Napokon keresztül nyitott vagonokban áztunk - élők és hullák egy rakáson. Onnantól kezdve az álom, az ébrenlét, a delírium, a haldoklás összemosódtak. Apám arca rémlik föl, ahogy a karjába vesz, és visz valahova, egy matrac, amin fekszem, és hogy vonatok jönnek velem szembe. A János-kórházban "ébredek", apám ül mellettem, és sült krumpli van a kezében, ami még langyos. Hát ennyi volt.
Az édesanyjával mi lett?
- Anyukámat agyonrúgták egy másik táborban egy appelen. Alig múlt negyven.
Hogyan folytatódott az élete Budapesten?
- Miután felgyógyultam, belecsöppentem a politikába, és hova máshova kerültem, mint a kommunista pártba. Nem tudtam én akkor a gulágról meg a szovjetunióbeli antiszemitizmusról. Elhittem a szövegeket: lehet a bőr barna vagy fehér, amilyen munkát végez, annyit ér. Az első eszmélésem, hogy csöbörből vödörbe kerültem, az Sztálin halála után kezdődött, mikor Nagy Imréék elkezdték bírálni a rendszert. Addig például jó szívvel és minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudtunk beköltözni egy olyan lakásba, amelynek a tulajdonosait kitelepítették a Hortobágyra. Keresztülmentünk egy szörnyűségen, és utána egy másik szörnyű rendszer kezdett bekebelezni. 1954-ben kirúgtak az ifjúsági mozgalomból, ugyanakkor Katikámat rá akarták beszélni, hogy váljon el tőlem, erre nem volt hajlandó, ezért őt is kirúgták, majd elhelyezték a filmgyárba, ami másnak az álmai álmát jelentette akkor, de neki a legrosszabbat.
Kató néni: - Semmihez sem értettem, ami a filmgyártással függött össze. Olyan volt, mintha oda deportáltak volna. Fábry Zoli, aki akkor volt fiatal rendező, egyszer megkérdezte, hogy ki maga, és hogy került ide. Szórul szóra elmondtam neki addigi életemet és az odakerülésem körülményeit, és kértem, hogy adjon valami munkát, mert kisbabát várok, és nincs miből megélni. Odavitt egy nagy szekrényhez, kinyitotta, tele volt papírokkal. Forgatókönyvek voltak, amelyeket beküldtek a filmgyárba elfogadásra. Azt mondja Fábry: olvassa végig az összeset, és ha talál köztük érdekeset, azt adja a kezembe, a többit dobja a szemétbe. Így kezdődött a dramaturgiai munkám. Az első film, aminek a forgatásán is részt vettem, az öreg Szabó Pál filmje volt, a Talpalatnyi föld.
János bácsi: - Ahogy kezdett rendbejönni a feleségem élete, úgy az enyém is. A Vöröskereszthez kerültem, egy alkoholellenes munkacsoportot vezettem. Majd több mint negyvenévesen elvégeztem estin a váci Gyógypedagógiai és Tanárképző Főiskolát, ahol pár év múlva tanársegédként tanítottam.
Egy borzasztó dologról még beszélnem kell. Én, aki annyi szenvedést láttam és éltem át, mégis képes voltam ugyanilyen szenvedést okozni a családtagjaimnak is.
Kató néni: - Tizennégy évig olyan gyönyörű házasságban éltünk, hogy mindenki azt hitte, hogy nászutasok vagyunk. A két gyermekünk is ebbe nőtt bele, aztán Jancsi egyszer csak bemutatott nekem egy nőt, aki ezután harminc évig volt a szeretője úgy, hogy közben én voltam a felesége.
Mi történt, János bácsi?
János bácsi: - Nincs mentségem. A feleségemmel való legnagyobb szerelem időszakában egyszer csak összefutottam azzal a hölggyel, aki az első volt az életemben. Harminc éven át éltem a feleségem mellett Szonjával is. Pokollá tettem a családunk életét. Két fiam is megsínylette. A kisebbik talán kevésbé sérült meg, időben elhúzta a csíkot otthonról, és ide, Győrbe nősült.
Kató néni: - A nagyobbik fiunk, Gyuri életében már nagyobb csalódást és törést okozott az, hogy a rajongásig szeretett apja így él.
Hogy lett vége a kapcsolatnak?
János bácsi: - Tragikusan, 1990-ben Szonja egyszer csak meghalt.
Kató néni: - Az sincs kizárva, hogy öngyilkos lett.
János bácsi: - Nem tudtam tovább hordozni ezt a terhet - közben a régi betegségeim is kiújultak -, 1995-ben Isten elé álltam, és kértem a Megváltómat, adjon nekem kegyelmet és bűnbocsánatot. És kötözze be azokat a sebeket, amiket a családtagjaimnak okoztam.