Új szelek az Akadémián?
Jobb ma egy akadémikusi cím, mint holnap egy Nobel-díj

A tudományos élet fellegvárának számító MTA nagyobb változások nélkül vészelte át a rendszerváltás időszakát. Általános a vélekedés, hogy a 12 ezer köztestületi tagot (köztük 2600 nagydoktort és 342 akadémikust) számláló intézmény megérett a jelentős reformokra. Eddig egyetlen kormány sem mert "hozzányúlni" a jelentős befolyással bíró szervezethez, amelynek törvény garantálja az autonómiáját, és amely költségvetési pénzekből úgy működik, mint "állam az államban". A második Gyurcsány-kormány azonban - ígéret szerint - kiemelt módon foglalkozik majd ezzel a kérdéssel.

Somorjai László

Konkrét intézkedésekről majd csak a kulturális tárca új vezetése tud nyilatkozni, a téma azonban már eddig is heves vitákat gerjesztett a sajtóban. Ennek egyik kirobbantója Szabó Csaba kutatóorvos volt, aki a külföldön elért jelentős sikerek után úgy döntött, hogy hazatelepül. Az Élet és Irodalom május
5-ei számában, valamint az ATV nyilvánossága előtt fogalmazta meg éles kritikáit. Hasonló vehemenciával nyilatkozott lapunknak Kóka János gazdasági miniszter is, aki szerint "az Akadémia intézménye egy velejéig korhadt struktúra", amely nem szolgálja a kreativitást, az új ötletek megvalósítását, és nem képes integrálni a fiatal és külföldön jelentős sikereket elért magyar tehetségeket (Hetek, 2006. május 19-25.).
Az érintettek - a kritikák jogosságát elismerve - szeretnének maguk élére állni a változásoknak: "reformokról", "paradigmaváltásról", "a 21. század kihívásainak való megfelelésről" beszélnek. Kérdés azonban, hogy ez a sok szép ígéret csak a régi rendszer fenntartására irányuló törekvéseket elfedező szómágia, vagy pedig valódi változásokra irányuló, őszinte szándék. Nem tudni ugyanis, hogy milyen reformok várhatók azoktól az emberektől, akik maguk is érdekeltek a rendszer fenntartásában. Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke úgy nyilatkozott, hogy szó sem lehet az akadémikusok havi - négyszázezer forintos - tiszteletdíjának a megnyirbálásáról. A rendszer kritikusai szerint azonban nem helyes egy olyan, megszerzett privilégiumokra épülő rendszert fenntartani, amely nem ösztönöz újabb erőfeszítésekre, újabb eredmények elérésére. Felettébb furcsa helyzet az is, hogy anyagi vetületét nézve érdemesebb Magyarországon akadémikusnak lenni, mint a Nobel-díjra pályázni, mivel évtizedek alatt a több száz akadémikus a Nobel-díj tiszteletdíját meghaladó összegben részesül - az adófizetők pénzéből. Ráadásul az akadémikusi cím elnyerése sem mindig az elért eredményekre, hanem - a kritikusok szerint - egy "urambátyámvilág" kapcsolatrendszerére épül.
Az MTA struktúrája még a szovjet időkből átörökölt struktúra, amelyen sem az 1990-es rendszerváltás, sem az 1994-es akadémiai törvény lényegében nem változtatott. Az intézmény önálló szervezetként való tevékenységét szokás az önkormányzatok tevékenységéhez vagy épp egy külön minisztériumhoz hasonlítani.
A tavalyi év során a tudós testületet az állam 33 milliárd forint támogatásban részesítette. Ennek az összegnek a hozadékát azonban nem mindig lehet egzaktan kimutatni: egy alapkutatás eredményeit például nem lehet úgy tetten érni a gazdaságossági mutatókban, mint egy technológiai fejlesztés következtében létrejött profitot. A számszerű adatokat nézve Magyarország a GDP 0,95 százalékát fordítja kutatásokra és fejlesztésekre, amely az európai átlagnak - ez a GDP 1,93 százaléka - nagyjából a fele. A kutatás-fejlesztésre fordított források 58 százalékát nálunk az állam fedezi, és csak 30 százalék érkezik a vállalati szektorból - az EU-átlag ennek a fordítottja.