Sebestyén István
Szakik és cselédek a Temze partján
Riport Londonban élő magyar fiatalokról

Do you have ice tea?
No, we haven't. But where are you from?
From Hungary.
Akkor szia, Levente vagyok. Szóval teát nem tudok adni, és kávét se igyál, mert az meg pocsék.

A fenti párbeszéd Londonban, az Oxford Street egyik gyorséttermében zajlott le, miután - Levente szerint tipikusan magyar módon - ice teát kértem. A nyíregyházi fiatalember csak néhány hónapra jött Londonba, viszont már nem először - és nem is utoljára. Rajta kívül még mintegy nyolcezer honfitársunk dolgozik Nagy-Britanniában, legalábbis a hivatalos adatok szerint. A valóságban persze ez a szám magasabb.
Zsolt négy éve érkezett. Sofőrként kezdte, ma az építőiparban dolgozik vízvezeték-szerelőként, és lényegében befutott. Feleségével és kilenc hónapos kisfiukkal saját - hitelből vásárolt - lakásukban laknak, van autójuk, és spórolni is tudnak.
A mesebelinek tűnő történet mögött persze nem kevés erőfeszítés is áll, ám kétségtelen, hogy ugyanezt itthon - ezzel a munkával, ennyi idő alatt - nehéz lett volna elérni. "Kis túlzással azt is lehet mondani, hogy ha például asztalosként egy pubban összeakadsz valakivel, aki az építőiparban dolgozik, már rendezve is van az itteni életed. Főleg, ha értesz is ahhoz, amit csinálsz, és szorgalmas vagy" - mondja saját tapasztalataira alapozva a fiatalember.
Szakmunkásként ugyanis minimum tíz fontot meg lehet keresni óránként, ami körülbelül 1600 fontos havi fizetést jelent. (Ezt forintra átszámolni általában nem érdemes, hiszen a megélhetés is drágább, de azért tegyük meg: az órabér 4000 forint, a havi fizetés pedig 640 ezer - asztalosként.) Ez a minimum, de Zsolt állítja, nem lehetetlen, hogy egy szakmunkás évi 60 ezer fontot keressen. Egy tréfás anekdota szerint a brit apák egymás között ma már azon morfondíroznak, hogy orvosnak vagy vízszerelőnek adják-e a gyermeküket...
A gyerek persze orvosnak megy - szak- és segédmunkásnak vagy sofőrnek és eladónak ott vannak a külföldiek. Az unióhoz két éve csatlakozott országok fiataljai ki is használják a megnyílt munkaerőpiac adta lehetőségeket. Legtöbben a lengyelek közül jöttek - hivatalosan csaknem 200 ezren, a valóságban ennél jóval többen -, de vannak itt litvánok és szlovákok is szép számmal, és természetesen magyarok. Kérdés, hogy mit szólnak mindehhez az "őslakosok". "A napokban hallgattam egy rádióműsort, amelyben brit vállalkozók és munkások panaszkodtak, hogy a bevándorlók nagyon lenyomják az árakat. Más betelefonálók viszont arról számoltak be, hogy miközben az angol szobafestő két hétig bíbelődik egy konyha kifestésével, majd pedig olyan árat mond, hogy a tulajdonos kis híján leesik a székről, a lengyel megjelenik időben, gyorsan, jól dolgozik, és keveset kér" - meséli Zsolt, aki egyébkent nem került még kellemetlen vagy megalázó helyzetbe azért, mert magyar. Azt is hozzá kell tenni: a bevándorlók általában olyan munkákat végeznek el, amit a britek már nem szívesen. Ezért van, hogy számos cégnél a menedzsment szintjénél lentebb csak külföldieket találni.

Andrea is több éve él Londonban, még akkor érkezett, amikor az itteni munkavállalás jóval körülményesebb volt. Első éjszakáját ráadásul a doveri idegenrendészeti fogdán töltötte, mert meghívólevele ugyan volt, de az abban szereplő telefonszámon éjnek idején senkit nem tudtak elérni a hatóságok. Később minden rendeződött, pedig a magyar hölgy egy szó nem sok, annyit nem tudott angolul. "A barátnőim segítettek állást szerezni. Kezdetben cselédként dolgoztam egy családnál, ahol az asszony minden reggel lerajzolta nekem, hogy mit főzzek, vagy hogy mit vásároljak a boltban. A szállás és az ellátás mellett ötven fontot kaptam hetente" - emlékszik vissza Andrea, aki ma már igen jól bírja a nyelvet, és nannyként, vagyis bejáró gyermekvigyázóként dolgozik. Mint mondja, ezért a munkáért heti 250-400 fontot lehet kapni, de ha valakinek egy gazdagabb családhoz sikerül bejutnia, a fizetés akár 600 fontra is felugorhat. Andrea egyelőre nem akar hazajönni - még túl mélyen él benne az emlék, hogy varrónőként hétvégén is túlórázva mindössze 80 ezer forintot keresett. A gyermekvigyázást azonban otthagyja: utazási irodában szeretne dolgozni, ehhez jelenleg végzi a szükséges iskolát. Barátnője, Erika szintén gyermekvigyázóként dolgozott, ám kilenc hónapja sikerült hasznosítania magyar diplomáját: élelmiszertechnológusként helyezkedett el egy cukrászüzemben. Heti 280 fontot keres.
250-300 font egy hétre egyébként nem számít túl magas összegnek. Ahhoz képest azonban, hogy - saját lakásban - a körülbelül kétszázfontos minimálbérből is viszonylag kényelmesen meg lehet élni, nem rossz fizetés. Közös albérletben lakva a megélhetés heti 150-200 fontra jön ki, ezért a főállásuk mellett többen rendszeresen vállalnak némi mellékest is. Aki nem spórol, az általában ruhákra, éttermi étkezésekre, no meg utazásra költi a pénzét. Londonban szinte nem találni olyan ott dolgozó külföldit, aki ne tett volna már rövidebb-hosszabb kirándulást akár a határon túlra is. Erika most éppen Spanyolországból érkezett haza, de megesett, hogy a szilvesztert Andreával a Kanári-szigeteken egy panzióban töltötték - 500 fontból, vagyis a havi minimálbér feléből.
Persze akadnak ellenpéldák is. Kitti például egy jómódú családhoz került gyermekvigyázónak, de csak két hétig bírta. "Már az első napon kiderült, hogy nem a gyerekekkel kell foglalkoznom, hanem a nyolcszobás házat fogom reggeltől estig, minden apró részletében kitakarítani. Ez még nem lett volna óriási baj, de éjszakára bezártak a szobámba, még vécére sem mehettem ki, körülbelül úgy tartottak, mint egy állatot. Életem legrosszabb élménye volt" - meséli a magyar lány.
Arra többen is felhívták a figyelmet, hogy ha valaki ismeretség vagy segítők, pláne nyelvtudás nélkül jön Angliába, az veszélyes is lehet. Nem egy történetet hallani arról, hogy a főnök vagy a családfő kikezdett az alkalmazottal. Volt olyan, akit a rendőrök menekítettek el egy családtól. "A legrosszabb, ha valaki azért jön ki, mert nem tud magával otthon mit kezdeni, és azt gondolja, hogy itt kevés munkával lehet sok pénzt keresni" - mondja a szintén gyerekekkel foglalkozó Anita. Tapasztalatai szerint közülük kerülnek ki azok, akik "jó magyar szokás szerint" ráakaszkodnak a másikra, és elvárják, hogy mindenben segítsenek nekik honfitársaik.
Érdekes az is, hogy az itteni magyarok közül nagyon kevesen mondják, hogy végleg letelepednének Londonban. Többségük azért kényszerült otthagyni szülőhazáját, mert nem tudott érvényesülni, hiába tett meg ezért mindent. Itt jól élnek, mégis tervezik a visszatérést - igaz, konkrét időpontot kevesen említettek.