Hetek - IX. évfolyam, 31. szám, 2005. augusztus 05

Ha esetleg a Real Madrid és az argentin válogatott közelgő magyarországi haknija azt az illúziót keltené bennünk, hogy a honi labdarúgásban minden a legnagyobb rendben, ne higgyük el! Nézzünk bele a szintén a napokban rajtolt, profinak titulált bajnokság fordulóiba, pillantsunk a válogatott eredményeire, esetleg, ha bírjuk, vegyük számba a klubok körüli gazdasági anomáliákat. Ha Végh Antal 1974-ben azt a címet adhatta könyvének, hogy „Miért beteg a magyar futball?”, akkor milyen diagnózist állíthatunk fel ma? Összeállításunkban azt kutatjuk, vajon hol romlott el a magyar foci.

„A magyar csapat minden részben felülmúlta az angol válogatottat, s olyan magas fokú labdarúgást mutatott be, amellyel szemben az angolok jóformán tehetetlenek voltak. A magyar csapat szellemesen, okosan, gyorsan és mindent leküzdő lelkesedéssel játszott” - az idézet nem valamelyik tudományos-fantasztikus regényből, hanem a Népsport 1953. november 26-ai számának címlapjáról származik, miután 6-3-ra „legázoltuk” az angol válogatottat. A mai viszonyok közül nézve szinte alig hihető, mégis: az ötvenes években a magyar labdarúgás a világ legjobbja volt. A tények ismertek, de azért nézzünk néhány eredményt, amelyek még fél évszázad távlatából is büszkeségre adnak okot. A Puskás-csapat 1950-től a berni vb-döntő fináléjáig veretlen volt, miközben 6-3-ra, majd 7-1-re vertük az angolokat és 4-2-re a brazilokat.

Az NSZK elleni vesztes világbajnoki döntő joggal kerülhetett be a nemzeti tragédiák sorába, de ennek ellenére is - az eredmények további sorát tekintve - túlzás nélkül állíthatjuk: az évtized „rólunk szólt”. Érdekes - bár Puskásék érdemeiből semmit nem von le -, hogy a hőskorszak szinte egybeesett Rákosi Mátyás regnálásával és a legkeményebb kommunista érával. Hogy a politika mennyire és hogyan szólt bele a nemzeti, pontosabban a kommunista ügyként kezelt labdarúgásba, arra jó példa Dalnoki Jenő esete. 1952-ben Puskás Ferenc és Bozsik József „beprotezsálták” a már olimpiai bajnok Dalnokit Farkas Mihály honvédelmi miniszterhez, mondván, rá volna szükség a nagyválogatottban. Farkas feltételt szabott: ha az ifjú tehetség átigazol az akkoriban Kinizsinek nevezett FTC-ből a Honvédba, garantálják számára az állandó válogatottságot és az azzal járó előnyöket. Dalnoki - mint lapunknak korábban elmondta - udvariasan közölte, hogy nem szeretné elhagyni nevelőegyesületét. „Anyám előtte a lelkemre kötötte, nehogy átigazoljak a kommunista Honvédhoz” - emlékezett. Farkas Mihály megértően fogadta Dalnoki válaszát, sőt elismerését fejezte ki a játékos klubhűsége kapcsán. „Ezután hazamentem, lefeküdtem. Éjjel egykor jöttek a rendőrök, két évre beraktak a futkosóba, a katonai börtönbe” - mondta Dalnoki. Mindenesetre a rendőrök mellett az eredmények is jöttek, a szurkolók pedig tízezrével jártak ki a válogatott vagy akár klubmeccsekre.
Az „aranykor” vége felé, 1958-ban jött az első pofon: a svédországi világbajnokságon a csoporton sem jutottunk túl… „Egy legenda semmivé foszlott” - tudósított a France Football. Ugyanakkor mit nem adnánk ma a hatvanas és minden bizonnyal a hetvenes évek magyar futballjáért is: egy Albert-Bene-Farkas hármasért, egy Varga Zoltánért, egy Kocsis Lajosért vagy egy Törőcsik Andrásért, hogy csak a legnagyobbakat említsük abból az időből.

No de hol romlott el a magyar foci?

A hanyatlás Albert Flórián csípőre tett kezével kezdődött - legalábbis így vélték sokan a hetvenes években. A csalódottság érthető volt, hiszen 1970 után 1974-ben sem jutottunk ki a világbajnokságra; a legendás csípőre tett kéz emlegetése pedig arra utal, hogy az akkori sztárok, akik Puskás, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti és a többiek nyomdokaiba léphettek volna, „el lettek kapatva”. Az 1984-ben megjelent A Császár és utána a sötétség című riportkönyvet jegyző Bocsák Miklós lapunknak úgy fogalmazott: „a tehetségeket kiskirályként kezeltük, sem az edzők, sem a sajtó nem kritizálhatta őket, bármit megtehettek”. Vagyis Albert csípőre tett kézzel sétálhatott a pályán, Kocsis Lajos száznegyvennégy kisfröccsöt megihatott kettesben egy este, Törőcsik András pedig diszkóba járhatott… És mindeközben gyakoriak voltak az olyan futballista megnyilvánulások, hogy „ha x-et nem rúgják ki a Népsporttól, akkor nem utazok a válogatottal”. Mindezért persze elsősorban a politikai vezetők hibáztathatóak. A szakíró úgy látja, az ötvenes években a politikai befolyással még némi szakmai előrelátás is párosult, később azonban az is megesett, hogy a megyei párttitkár állította össze a debreceni csapatot…
Bocsák a máig tartó mélyrepülés kezdetét ahhoz a momentumhoz köti, amikor a hatvanas évek végén politikai okokból nem a két olimpiát nyert Lakat Károly lett a szövetségi kapitány, hanem Sós Károlyt hozták haza Németországból, aki „annyira értett a hazai focihoz, hogy összekeverte a Népsport egyik újságíróját Varga Zoltánnal”. Ezt követően nem jutottunk ki sem a 70-es, sem a 74-es világbajnokságra, ami miatt a foci rohamosan veszített népszerűségéből, és egyre többen ábrándultak ki belőle.
Hegyi Iván, a Népszabadság sportrovatának szakírója szintén a hatvanas évek végéhez köti a válság kezdetét, mégpedig a csehek elleni 1969-es marseilles-i vb-selejtező - és egyben a világbajnoki részvétel - elbukásához. Az okokat azonban - Kutas István nyomán - ő inkább a játékosok erőnlétének hiányában látja. „Annak idején a Törőcsik-Kiss páros legalább olyan, ha nem jobb képességű volt, mint Rossi és Betega, de a mieink fizikálisan elmaradtak tőlük” - magyarázza Hegyi, aki szintén meghatározó tényezőként említi a politikai befolyást és a sztárokkal való kivételezést. „Ha olyan profi viszonyok lettek volna nálunk is, mint mondjuk a Real Madridnál, 66-ban vb-döntőt játszottunk volna. Az igazi gondok azonban ott kezdődtek, amikor a politika akkor is védelmet adott a játékosoknak, amikor erre a mutatott teljesítmény semmiféle indokot nem adott. A Honvédról például 82-ben sem lehetett rosszat írni, aki azt megtette, az állásával játszott” - magyarázza. Emlékeztetett arra, hogy 89-ben, a vb-selejtezőben a spanyoloktól elszenvedett 4-0-s vereség után Bicskei Bertalan szövetségi kapitány úgy fogalmazott, hogy 15 évre lesz szüksége a magyar focinak, hogy utolérje a nemzetközi középszintet. „Azóta a felzárkózás még csak el sem kezdődött. Helyette van nemzeties hazugság, miszerint ez a foci a mienk, még ha kicsit beteges is. Nekem viszont meggyőződésem, hogy a mi focink az volt, amikor Albert Benéhez játszott, ő beadta és Farkas kapásból a kapuba lőtt - mindezt a brazilok ellen” - mondja Hegyi Iván, aki szerint a magyar labdarúgás jelenleg a klinikai halál állapotában van, és a legszörnyűbb nem is a játék alacsony színvonala, hanem a sportágon belüli gazdasági botrányok jelezte erkölcsi romlás (lásd az alsó keretes írásunkat). A felemelkedés ennek felszámolásával kezdődhetne.
Ha az erkölcsi szempontokat vesszük alapul, a hazai futballviszonyok nem sokat változtak a hatvanas évek óta. „A futballunk azért süllyedt le idáig, mert az elmúlt rendszerben olyan semmirekellő vezetők töltöttek be minden posztot, akik semmihez sem értettek, csak az állami pénzek magánzsebbe dugdosásához” - vallja Dalnoki Jenő, a Fradi többszörös bajnoka, aki 1975-ben edzőként a legendás „Csikócsapatot” a KEK-döntőbe vezette. Példaként említi, hogy amikor a Fradi - amely egyébként 10 ezer dollárt kapott külföldi fellépéséért - bejutott a KEK-döntőbe, 350 ezer dollárt kasszírozott, ezekből a pénzekből azonban a játékosok alig láttak valamit. „Ha ezeknek az összegeknek a tizedrészét visszaforgatták volna a fociba, akkor most nem lenne miről siránkoznunk. Sajnos akkor is olyan dilettánsok ültek az asztal mögött, mint most” - fogalmaz Dalnoki. Az egykori kiváló hátvéd még egy problémára felhívja a figyelmet: hiányzik a kellő motiváció. „A mai fiatalok többségéből hiányzik a hazaszeretet, a szerződéseik pedig olyanok, hogy akkor is hatalmas összegekhez jutnak, ha semmit nem teljesítenek. A kluboknak kötelességük lenne nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is nevelni őket” - hangsúlyozza.
Illovszky Rudolf „Vasas-legenda”, egykori szövetségi kapitány szintén a fiatalok miatt bánkódik. Az egyik legnagyobb problémának ma azt látja, hogy egyre kevesebb az igazolt focista Magyarországon. „A tehetségek feltűnését az is akadályozza, hogy már nincsenek olyan rutinos, tapasztalt játékosaink, akiktől tanulhatnának. Annak idején Kárpátitól tanult Sárosi, majd amikor Mészöly Kálmán idekerült a Vasashoz tizennyolc évesen, fél év múlva már be lett építve, később ő segítette a következő generációt…” - mondja az egykori kiválóság, aki emiatt megérti, de sajnálja, hogy aki ma tehetséges, az egyből külföldre távozik. Hozzáteszi azt is: nagy kár, hogy az állam nem vállal nagyobb szerepet a labdarúgásban. Ezzel szerinte elkerülhetőek lennének a klubokat sújtó pénzügyi anomáliák. Nem tudni, hogy az ötlet beválna-e, mindenesetre a céllal messzemenőkig egyet lehet érteni…

Befejezésként az olvasót nem untatnánk a 80-90-es évek és napjaink kudarcsorozatainak elemzésével. Talán már az eddigiekből is kiderült, a honi labdarúgás históriája sajnos egy jellemzően magyar történet: ami elromolhat, az el is romlik. A többi pedig aligha érdekel bárkit is. A 86-os mexikói vb-n a szovjetektől elszenvedett 6-0 után volt, aki mérgében az ötödik emeletről hajította ki a televízióját… Ma már az eredménytelenség láttán a legtöbben csak rezignáltan legyintenek - és várják a feltámadást.
(Az oldalt összeállította: Sebestyén István, Uzoni Simon, Gazsó József és Varga József)