Tihanyi Péter
Álomból a pokolba

Talán nem tévedek, amikor azt gondolom, ez a tragédia túl nagy ahhoz, hogy kihagyhatnánk belőle Istent - mondja a család férfi tagja, Ánosi Zoltán. 

Házak a tengerben és hajók a szárazon Fotó: Reuters

Zoltán, a férj: 
- A szállodánk százötven méterre lehetett a tengerparttól. A tragédia előtti nap délutánján hajókiránduláson voltunk, és nagyon furcsán, rendellenesen viselkedett a tenger, mármint a hullámok. Többször töltöttük már az ünnepeket Thaiföldön, itt Phuket városában, így volt összehasonlítási alapom. Az üzletsor a plázs és a szállodasor között van. Tíztől a legnagyobb a forgalom a tengerparton, sétálnak, vesznek, isznak, eladnak az emberek egészen hajnalig. Előző éjjel láttam egy gyönyörű briliánst a japán ékszerész boltjában. 
- Egyébként Önök mivel foglalkoznak? 
- Egy szállítmányozási céget vezetünk a feleségemmel. Szóval be akartunk menni ehhez az ékszerészhez, hogy jobban megnézzük az ékszert, de be volt zárva. Nemcsak a fém biztonsági rácsok voltak lehúzva, hanem a kirakatból, sőt az üzletből is minden áru ki volt pakolva. Az elmúlt alkalmakkor ez soha nem történt meg, pláne a szezon kellős közepén. Valahogy rossz érzésem támadt. 
- Nem értem, mit akar ezzel mondani? 
- Azt, hogy utólag úgy tűnt, hogy a vezetők kaphattak valami információt, mintha tudták volna, hogy másnap valami történni fog, aminek esetleg lesznek áldozatai is. Latolgathatták, hogy mivel csinálnak nagyobb kárt, ha riadóztatják a tengerparti városokat, vagy ha hallgatnak. Az utóbbi mellett dönthettek. Egy-két bennfentes tudhatott róla, így a japán ékszerész is. Nos, éjfél körül érhettünk haza a vacsorából, amikor is elkezdett esni az eső, de nagyon. Ez ott körülbelül olyan különlegesség, mintha Pesten augusztusban hó esne. 
Andrea, a feleség: 
- Férjem éjjelre már annyira nyugtalan volt, hogy csak azt hajtogatta: itt valami nekem nem tetszik. 
Zoltán: 
- Egész éjjel nem aludtam, csak forgolódtam. A mi szobánk a feleségemmel a földszinten volt, tízéves kislányunk, anyósom, apósom meg a harmadikon laktak. Reggel háromnegyed tízkor léptünk ki a szobánkból, és indultunk reggelizni. Miután az ajtót becsuktuk, egy tompa, de mélyről jövő puffanást hallottunk, és a lámpák hirtelen kialudtak. Mindenesetre elindultunk a reggelizőhelyre. Ki lehetett látni a folyosó üvegfalán az oszlopok között a gyönyörű átjáróútra. Ahogy odanéztem, láttam, hogy autók, csónakok, motorok, emberek vannak egy körülbelül öt méter magas víz tetején, ami fut hömpölyögve, és maga alá görget mindent. Én két lépéssel előbb voltam, mint a feleségem, odakiabálok neki: „Gyere, mert jön be a tenger!” De akkor már mi is vízben álltunk. 
- Mennyi idő alatt zajlott le mindez? 
- Amit eddig elmondtam, 10-15 másodperc alatt. 
- Mit csináltak, mi volt az első gondolatuk? 
- Az, hogy te jó Isten, a gyerek. Rohantunk fölfelé, a második szinten megtaláltuk. Éppen jöttek lefelé reggelizni. Egyébként, ahogy a földszinten lévő reggelizőétterem mellett elhaladtunk, láttuk, hogy legtöbben a földön feküdtek mozdulatlanul. Azok a vizet még nem látták, csak a puffanást hallották, és valaki elkiáltotta magát: „Terroristatámadás!”- ami ott nem számít ritkaságnak. Óriási pánik tört ki, és a legtöbben, főleg idős emberek, a földre feküdtek, aztán már nem tudom, mi lett velük. 
- Mit csináltak, miután a gyerek meglett? 
Andrea: 
- Kirohantunk az erkélyre, próbáltunk rájönni, hogy mi történt, és láttuk, hogy szemét, székek, tévék mindenütt az utcán a hullámok tetején, és jön, jön, jön a víz. A férjem egyszer csak visszaszaladt a szobába a széfért. Mi vártuk. 
Zoltán : 
- Láttam, hogy a gyerek él, visszarohantam a szobámba, remélve, hogy megmenthető a széfben lévő összes értékünk: bankkártyák, igazolványok és ékszerek. Mindez egy nagy bőr övtáskában volt a széfbe téve. Nyakig ért a víz, mire a szobába értem, az üvegfalak, amik a tengerre néztek, szétroppantak, a lábam között mindenféle méretű halak úsztak a szoba bútoraival együtt. A széfet egy rántással ki tudtam tépni a falból, ma sem tudom, hogyan, és a bőrtáska az ölembe úszott. Kifelé jövet, vagy kifelé úszva a lábam beszorult valamibe, talán egy díszkút alsó vályújába, és nem jött ki. A víz addigra már ellepte a fejemet, még volt annyi levegőm, hogy minden erőmet és bátorságomat összeszedve rántsak egy hatalmasat a lábamon. Kijött. Akkor szereztem ezt a csúnya sérülést, de életben maradtam. 
Andrea: 
- Addigra teljes lett a pánik, a kislányom is ordított: „Hol a papa, hol a papa?” Én se tudtam, hogy él-e még? Aki tudott, rohant a tetőre, a harmadik emeletig nem jött föl a víz, a hotel négy emeletes volt. Ebben a pillanatban előkerült Zoli, és egymás kezénél fogva, egymást húzva rohantunk mi is a tetőre. 
- Onnan mit lehetett látni? 
Zoltán: 
- Az előttünk lévő üzletek, panziók, autók romokban, minden a víz tetején, az meg csak jön felfelé. De aztán megállt. Előttünk, mellettünk, jobbra, balra mindenfelé hullák. Aki vagy ami a parton volt, azt a hullámok egyszerűen ötszáz méterrel arrébb tették le szétroncsolva. Ez volt az első hullám, ami lassan visszahúzódott a tengerbe. Fél óra múlva jött a második, az is nagy pusztítást végzett, de az első még nagyobbat. Sok száz méterre a parttól állt egy gyönyörű hajó, amit nappal a parton mindig néztem, az most a szállodánk mellett landolt a betonon. Mikor a második hullám is visszament, akkor egész mélyen, ameddig csak a szem ellátott, a tengert mintha egy durva szövésű, barnás-pirosas szőnyeg borította volna: holttestek, törmelékek, hajóroncsok, deszkák, csónakok, bútorok, holttestek és holttestek. 
- A tetőn mi történt? Hogy menekültek meg? 
- Vártuk a harmadik hullámot, de nem jött. Féltünk, hogy földrengés is lesz, és nem vagyunk jó helyen itt a tetőn. Néztem, hogyan lehetne egyik tetőről a másikra ugorva eljutni a hegyoldalig, oda a víz nem ért föl, és minden szempontból biztonságosabb helynek tűnt. De még akkor sem tudtuk, hogy mi történt: földrengés, terror- vagy atomtámadás, vagy meteor ütközhetett a földnek? A tetőn szorongtunk, csapdában éreztük magunkat, de általánosan elmondható, hogy mindnyájan összefogtunk egymással az életben maradásért. Volt egy kirívó eset. Egy nagyon gazdag férfi - persze ott a legtöbb turista igen jómódú - hisztériázott, követelőzött, hogy a szálloda igazgatója azonnal küldesse érte a helikopterét a tetőre, ő olyan gazdag, mondta, hogy meg fog menekülni. Ökör volt. Olyan elmúló dolgokról beszélt, és olyan dolgokba kapaszkodott, ami akkor semmit sem segített, már késő volt. Ez a helikopteres férfi annyira buta és gusztustalan volt, hogy azt mondtam: „Dobjuk le.” Eltelt pár óra, semmi nem történt. Lejöttünk. Hívtuk a Neckermann ottani magyar képviselőjét, kerestük telefonon, semmi. Biztosak voltunk abban, hogy vele is valami történt. Nem így volt. A második nap végén felvette a mobilját, de még akkor is tök részeg volt, szinte semmiről nem tudott semmit. 
- Ez hogy lehet?
- Thaiföldre zömével - körülbelül hetven százalékban - olyanok utaznak, akik reggeltől estig, vagy estétől reggelig, vagy akár több napig is nem tudnak magukról, isznak, kábítószereznek, nőznek, és még ki tudja, mit csinálnak. Ezek a helyek leginkább nem a tengerparton vannak, hanem a város magasabb pontjain, így a magyarok közül is sokan azért nem voltak a tenger közelében, mert a hegyen szórakoztak valamelyik bordélyházban. Az utazási iroda ottani magyar képviselőire sem számíthattunk. Ellenben egy ott élő, magyar származású fiatalember, Luther Gábor segítségére igen. Thai származású feleségével sok embert mentett meg, és legalább húszan - többek között mi is - neki köszönhetik, hogy egyáltalán hazakerültek. 

Újra itthon Fotó: Somorjai L.

- Voltak még magyarok a szállodában? 
Andrea: 
- Nem, csak mi voltunk. A város szállodáinak hatvan százalékát németek lakták, sokan haltak meg közülük. 
- Volt halálfélelmük? 
- Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik. A katasztrófa után még három éjszakát kellett a városban töltenünk, míg repülőt találtunk. Aludni nem tudtunk, nyitott ajtó, hallgatni, mi van kint, mikor jön a tenger, vagy mikor recsegnek a falak. A szálloda thai alkalmazottai olyan vendégszeretetet és odaadást tanúsítottak, amit el sem tudtunk képzelni. A katasztrófa kellős közepén, noha sokan a családtagjaik közül is a tengerparton laktak, nem rohantak haza, hogy vajon a többiekkel mi van, akkor is azzal foglalkoztak, hogy minket minél kedvesebben kiszolgáljanak, etessenek, itassanak. Pedig ők is tele vannak problémákkal, gondokkal, óriási a szegénység, máról holnapra élnek fillérekből, illetve turizmusból. A turisták borravalóiból. 
- A környéket, az országot nem a világ egyik legdrágább turistaparadicsomaként tartják számon? 
Zoltán: 
- Borzasztóan olcsó ország. Egy négycsillagos szállodában egy gyönyörű kétágyas szoba, extrákkal, klímával, különleges kiszolgálással tízezer forint. Ne mondja, hogy ez sok. A Balatonon ennek ötszöröse. A repülő is csak azért drága, mert a chartergépeket kibérlik az utazási irodák, és egy kilencvenezer forintos jegyet kétszázötvenezerért adnak. Egyénileg viszont szinte lehetetlen odautazni. 
- Hazaérve és kissé megnyugodva a katasztrófa megváltoztatta-e valamennyire a gondolkodásukat, az életüket, elképzeléseiket a világról? 
Andrea: 
- Több mint tíz éve élünk együtt, nem iszunk, nem drogozunk, hűségesek vagyunk egymáshoz. Valóban a tengerparti napsütésért, az olcsó árakért, az igazi nyári klímáért járunk Ázsiába telente. De az, ahogy a legtöbb turista ott él, elszomorító. Minden csak a szexről és a pénzről szól. Ha nem is ítéletnek, de valamilyenfajta figyelmeztetésnek gondoljuk ezt a katasztrófát, talán egy isteni jelnek, hogy ne tovább. A katasztrófa perceiben és a tetőn is imádkoztunk, de túl friss még az élmény, hogy meg tudjuk fogalmazni, mennyivel lettünk szegényebbek vagy gazdagabbak. 
Zoltán: 
- Amennyit biztosan mondhatunk, az annyi, hogy ez a tragédia túl nagy ahhoz, hogy kihagyhatnánk belőle Istent.