Hetek - IX. évfolyam, 1. szám, 2005. január 07

71 éves korában elhunyt Susan Sontag amerikai írónő, morálfilozófus és kritikus. „Amerika legnagyobb hatású értelmiségije az elmúlt ötven évben” - állítják róla nemcsak a magas, de a populáris kultúra művelői is. Halálát személyes veszteségként éli meg a közélet. Susan Sontag az Amerikai Írószövetség, a PEN elnöke volt a nyolcvanas évek végén, esszéista, regényíró, 17 könyv szerzője, munkáit 32 nyelvre fordították le. Szarajevó polgármestere szilveszterkor bejelentette, a boszniai főváros egyik utcáját az írónőről nevezik el a jugoszláviai polgárháború idején végzett tevékenysége tiszteletére. A kétségtelenül kivételes intellektusú, ám bizarr politikai és morálfilozófiai nézeteket valló írónő életútja és munkássága azonban heves tiltakozásokat is kiváltott.

2005 beköszöntével írók, filozófusok, egyetemi tanárok tisztelegnek Susan Sontag munkássága előtt. „Amerika legnagyobb hatású értelmiségije”, „az elmúlt ötven év vezető értelmiségének a királynője”, „intellektuális hősnő” - röppentek fel az amerikai, sőt az európai újságok címlapjain is a rövid, ám annál nagyobb csodálatot tükröző megemlékezések. „A kihívó nagyasszony” - írja róla Konrád György itthon, a Népszabadság hasábjain ez év elején.
A magát „a komolyság zelótájának” és „megszállott moralistának” nevező írónő életútjának és munkásságának ellentmondásosságához tartozik azonban az a tény is, hogy a „Camp” (a Tábor) fogalmán keresztül a melegkultúrát és a gay-esztétikát beemelte a magas kultúrába, és ő adott szótárat a magas kultúra képviselőinek annak értelmezéséhez. Szélsőségesen liberális, Amerika- és Izrael-ellenes nézeteit könyörtelenül, a legkisebb félelem nélkül szinte minden fórumon kifejezte.

Susan Sontag 1933-ban New Yorkban született Susan Rosenblatt néven. Édesapja, Jack Rosenblatt, egy zsidó szőrmekereskedő, munkája révén sokat tartózkodott Kínában, ahová az anyja gyakran elkísérte, amerikai rokonok gondviselésére bízva Susant és kishúgát. Az apa korán elhunyt tuberkulózisban - Susan ekkor még ötéves sem volt. Anyja, Mildred Rosenblatt sokat ivott, majd férje halála után hozzáment egy katonatiszthez, Nathan Sontaghoz, aki a második világháborúban szolgált. Az újdonsült család Los Angelesbe költözött.
A gyermek páratlan tehetsége és a könyvek iránti különleges vonzalma már korán megmutatkozott. Annyit olvasott, hogy anyja attól félt, sohasem talál majd magának társat. A középiskolában három évet el sem kellett végeznie, így már a tizenhatodik születésnapja előtt a világhírű kaliforniai egyetem, a Berkeley diákja lett. „A legnagyobb álmom az volt - írja később -, hogy felnőjek és New Yorkba mehessek, és írhassak a Partisan Review-nak, és ötezer ember olvasson engem.” Álma tizenöt évvel később valóra is vált.
Első diplomáját tizenhét évesen a chicagói egyetemen szerezte meg, ahol véletlenül besétált Philip Rieff, egy huszonnyolc éves szociálpszichológus és történész óráira. „Ő volt az első ember, akivel igazán beszélgetni tudtam” - állította Sontag. Tíz nappal megismerkedésük után házasságot kötöttek. Húszévesen angol irodalomból, egy évvel később filozófiából szerez diplomát. (Az angol és a filozófia mellett még teológia szakot végez.)
Oxfordi és párizsi tanulmányai után, huszonhat évesen elvált férjétől. Két bőrönddel és hétéves fiával, Daviddal költözött New Yorkba 1959-ben, ahol néhány év leforgása alatt az irodalmi elit köreibe emelkedett.
1964-ben ugyanis megjelent nem kis vitákat kiváltó írása a Partisan Riewiev-ban Notes on ’Camp’ (Jegyzetek a „Táborról”) címmel, amelyben azt hangsúlyozza, hogy a magas és a populáris kultúra között meghúzott szakadékot fel kell számolnunk. A „Camp” egy olyan esztétikai kategória, ami „annyira rossz, hogy az már jó”. Az Oscar Wilde-epigrammákkal tűzdelt esszé egy „modern látásmódot” tükröz - amelyben a gay-kultúra elemei sejlenek fel. „Egy olyan esztétikát teremtett a ’Camp’-ben, amely nagyon különbözött attól, amit a heteroszexuális világ addig elismert. - nyilatkozta Arthur C. Danto, a Columbia Egyetem filozófiaprofesszora - Utat készített a popforradalomnak, amely voltaképpen egy melegforradalom volt Andy Warholon és másokon keresztül. Nem ő teremtette ezt a művészetet, de ő emelte a köztudatba. Ő adott az embereknek szótárt ahhoz, hogy beszélni és gondolkodni tudjanak róla.”
Az írás Susan Sontagot egy csapásra nemzetközileg elismert személyiséggé tette. Ellentétben
a legtöbb értelmiségivel, Susan Sontag a közéletben is nagyon népszerű lett: Woody Allennel és Andy Warhollal szerepelt filmekben, sőt még egy híressé vált vodkareklámban is pózolt.
1966-ban megjelent egy újabb esszékötete Against Interpretation (Az értelmezés ellen) címmel, amelyben a stílus fontosságát a tartalom fölé emeli. Az egyik esszében a náci Leni Riefenstahl filmjeit teszi csodálat tárgyává mint az esztétikai forma mestermunkáit, függetlenül azok tartalmától. (Álláspontját később, egy 1974-es esszében újraértékeli.)
1970-ben megtudta, hogy mellrákja van. Az orvosok 10 százalék esélyt adtak neki, hogy még két évig élhet. Hihetetlen lelkierejével azonban - egy ízben meggyőzi orvosait, hogy kezdjenek el egy két és fél évig tartó sugárkezelést is - további harminc évig élt. Az átszenvedett évek tapasztalataiból születik A betegség mint metafora című esszé, amelyben hangsúlyozza, hogy a betegség nem átok, azt demitologizálni kell. Szerinte a betegség nem sors, hanem tény, így lehetővé válik az ellene folytatott harc. Az 1980-as években leszbikus viszonyt kezd Annie Leibovitzcel, fotográfusával, amely haláláig tart.
A 25 ezer könyvből álló magángyűjteményét (több szobányi könyv), valamint kéziratait, naplóit, újságjait és levelezését a Charles E. Young Library speciális gyűjteményei közé helyezik majd el.

Viharos közszereplések

Sontag politikai nézetei szélsőségesen baloldaliak voltak - talán csak az utóbbi évtizedben mérséklődtek. Szinte minden fórumon kifejezte Amerikát ostorozó és Izrael-ellenes, sőt antiszemita álláspontját. Első nyilvános bírálója volt a vietnami háborúnak. Azt is állította, hogy Amerikát népirtásra alapozták, mert a fehér faj magától értetődőnek vette, hogy kiirthatja az őslakosokat. Kubába is elutazott, toleranciát és szimpátiát hirdetett Fidel Castro rendszere iránt.
Susan Sontag sohasem félt - állítják róla kritikusai. Valóban, 2001-ben, a Jeruzsálem-díj átvételekor a Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvvásáron elmondott beszédében Ehud Olmert és a jelenlévő adományozók szemébe vágta álláspontját Izrael politikájáról: „Hiszem, hogy a kollektív felelősség doktrínája - ami valóban nem más, mint a kollektív büntetés megokolása - soha semmivel, sem katonailag, sem etikailag nem igazolható. Gondolok itt a civilek elleni aránytalan katonai fellépésre…”
Az éppen Berlinben tartózkodó amerikai kritikus két nappal a szeptember 11-ei események után nagy indulattal rohant ki az amerikai politikusok és a média reakciói ellen is. Az írástudók felelőtlensége című írásában azt állítja a The New Yorker hasábjain, hogy az esemény nem akció, hanem reakció volt, reakció az amerikai „önelégült” politikára, és védelmébe veszi a terroristákat, akik saját életük feláldozásával szálltak szembe a rettenthetetlen Amerikával: „Hol marad a beismerés, hogy nem a »civilizáció«, vagy a »szabadság«, a »szabad világ«, az »emberiesség« elleni »gyáva« támadásról van szó, hanem az Egyesült Államok, a világ egyetlen önjelölt szuperhatalma elleni támadásról, amely támadás az USA politikája, érdekei és fellépése következtében érte az Egyesült Államokat? … Bármit lehet állítani a keddi mészárlás elkövetőiről, csak azt nem, hogy gyávák.”
Utolsó kirohanása A mások megkínzásáról címmel megjelent esszé volt, amelyben egy korábbi, a fényképezésről írt tanulmányában megalapozott gondolatit vetíti rá az iraki Abu Ghraib börtönben készült hírhedt fényképekre, azt állítva, hogy a Bush-kormányzat a valóságot áttolta a fényképekre, ahelyett hogy szembenézett volna a valósággal. Az amerikai csapatokat Irak amerikai urainak nevezi, és „általánosan romlottnak”, akik képtelenek és tökéletesen felkészületlenek az ország „felszabadítására”, amelyet egy pillanattal később már meghódításnak nevez…
Ed Koch, New York egykori polgármestere így fejezte ki az írónővel kapcsolatos álláspontját 2002-ben egy, az antiszemitizmus ellen tartott beszédében: „Susan Sontag a pokol kilencedik körét foglalja majd el Izraellel kapcsolatos gyalázkodó kijelentéseiért. Soha többé nem veszem a kezembe munkáit.”

„Olyan rossz, hogy az már jó”

Ki volt Susan Sontag? Művész? Vagy tudós? Vagy egy kivételesen tehetséges szenzációhajhász?
Összesen négy regény, több tucat filozófiai esszé, egy novelláskötet, néhány színdarab és néhány általa rendezett film szerzője. Munkássága azonban egyetlen műfajban sem átütő. Inkább úgy tűnik, a divattal halad, provokatív céllal foglalkozik a trenddel. Összehasonlítva Derridával, Foucault-val vagy akár Chomskyval, munkáinak tudományos értéke nincsen.
Tény, hogy összekötő szerepe az irodalmi életben fontos: ő és Philip Roth ismertette meg több európai író - Konrád György, Milan Kundera, Czeslaw Milosz és Danilo Kis - műveit az amerikai közélettel.
Az is tény, hogy az írónő nagysága a nyelvi szenzibilitás és a problémaérzékenység tekintetében megkérdőjelezhetetlen. „A szavaknak értelme van. A szavak irányt mutatnak, nyilak, amelyek a valóság elevenjébe fúródnak” - írja. A hihetetlen pátosz és nyelvi erő, amivel ír, magával sodorja az olvasót, és érdekes kérdések megfogalmazására késztet.
Ám mondatai nagyon veszélyesek, furcsa és megkérdőjelezhető értékek, a „Camp” felé sodorják az olvasót. Könyveiben a világ hirtelen inverzére fordul, a rút válik széppé, a szép rúttá, s a jóból gonosz lesz, a gonoszból pedig jó.
Minden írásából úgy tűnik, Sontag asszony talán az eleven lelkiismeret hangja szeretett volna lenni. Ám ez nem sikerült: „a komolyság zelótájának” szavai legtöbbször csak egy fals lelkiismeret szikárius tőrszúrásaihoz hasonlók.