Hazafi Zsolt
Ki tudja, kikben fogunk még csalódni

Bujtor István:

- Mikor a családunk megkapta ezt az anyagot a Történelmi Hivataltól, mi ezzel kiálltunk a televízió elé és elmondtuk. Az, hogy ezt hogyan dolgozza fel a színésztársadalom - és nem csak a színésztársadalom -, az már rájuk tartozik. 
- Megrendült? Megrendültek?

- Bár én ezt az embert nagyon nem szerettem, igazságtalan és abszolút hangulatától függő kritikái miatt, de ez a hír azért váratlan volt és megviselt. Nem is nagyon akarok róla beszélni. Talán csak annyit, hogyha ezt a bilit kilencvenben kiborítottuk volna, ezeket az ügyeket már réges rég megrágtuk és megemésztettük volna. Még a megemészthetetlent is. De tizennégy évvel a rendszerváltás után nem jó ilyen dolgokkal szembesülni. 
- Az, hogy a testvéréről MGP jelentett, összefüggött azzal, hogy nem szerette őt, és rosszakat írt róla? 
- Nézze, ezek az emberek feltehetőleg feladatokat kaptak. Mikor két évi vidéki száműzetés után Latinovits Zoltán, a testvérem, visszakerült Pestre - nem oda, ahova való lett volna - elképzelhető, lehet, hogy azt az ukázt kapta MGP, hogy na, elég volt ebből a Latinovitsból Pesten, nyomjuk vissza vidékre, vagy csináljunk valamit. Persze ez csak feltételezés, éppen ezért rendkívül finoman kell ezzel a történettel bánni, mert nem tudjuk bizonyítani. 
- Ha találkoznának holnap a körúton vagy egy színházi bemutatón, beszélnének egymással?
- Én nem beszélek vele azóta, amióta Zoli meghalt. Sőt, ha messziről meglátom őt valahol, átmegyek a túloldalra.

Törőcsik Mari:

- Megdöbbentett a hír. Nem szeretnék beszélni az ügyről. Péter az osztálytársam volt. Ha az ember semmi körülményt nem ismer, semmilyen módon nem nyilatkozhat. Minden esetre borzalmas kor volt. 

Tábori Nóra:

- Azt, hogy a Molnár Gál besúgó, ha bárki más mondja rajta kívül, nem hiszem el. Hatalmasat csalódtam. Igaz, akikről eddig kiderült, egyikőjükről sem hittem volna. Ki tudja, kikben fogunk még csalódni.
- Szerette magát?
- Kifejezetten gyűlölt. 
- Mert rossz színésznőnek tartotta? 
- Nem. Jó színésznőnek tartott, egyszerűen csak utált. Olyan volt, mint a legtöbb homoszexuális: ha szeretnek, nagyon szeretnek, ha utálnak, nagyon utálnak, a végletek és szélsőségek emberei. Mindig vérbe mártott tollal írt. Ezzel együtt meg kell hogy mondjam, nála jobban kevesen ismerik a színházat. A kritikái sokszor nagyon találóak voltak. Nem sokszor, mindig. Hogy rólam nem írt soha, nemcsak jót, de semmit, hát nem írt. Ezzel számoljon el a saját lelkiismeretével, ha van neki. 

Középen Molnár Gál Péter. Nem maradhatott a homályban Fotó: Vörös Szilárd

- Mit gondol, miért nem szerette magát?
- Nem gondolom, pontosan tudom. Sulyok Mária engem - finoman szólva - nem szeretett, félt, hogy a nyomába, a helyére lépek. Pedig legalább kilencszáz év korkülönbség volt köztünk. MGP viszont jóba volt Sulyokkal, mit jóba volt, imádta. Több darabban is játszottam Máriával úgy, hogy ő volt a főszereplő, és én utána következtem a szereposztásban, Macskajáték, Bernarda stb. Engem a kritikájában meg sem említett, mintha ott sem lettem volna. Mintha nem is léteznék. Ez kegyetlenebb szúrás volt, mélyebbre hatott, mintha rosszat írt volna rólam. Úgy láttam, hogy amit a Sulyok súgott neki, azt írta. 
- A „hivatal” is súghatott neki, hogy kiről, mikor, mit írjon?
- Ezt nem tudom megállapítani, főleg így, utólag nem. Bár ez soha föl sem merült bennem. Mindenesetre akármilyen tetű is volt embernek, a szakmáját nagyon tudta. 

Bessenyei Ferenc:

- Valamennyien úgy féltünk a kritikájától, mint annak idején a tőlünk nyugatabbra lévők a magyarok tüzes nyilától. És ha jót írt, nagyon boldogok voltunk. Meglepődtem, mikor megtudtam, de mindent egybevéve, ma már ott tartok, hogy semmin sem csodálkozom. De édesem, miért most csináltok ebből ekkora ügyet? Mellesleg a Zolit sehol nem kellett besúgni, hiszen ő mindig, mindenhol olyan „hangosan” viselkedett, hogy csak az nem látta és tudta, aki nem akarta. Akkor kellett volna ezekkel az emberekkel foglalkozni, mikor mindnyájunkat börtönben tartott a rendszer az eszméivel, úgy, ahogy a Molnár Gál a kritikáival. Akkor kellett volna ezekkel az emberekkel foglalkozni, amikor a fenyegetettség, a sakkban tartottság mindenkit felőrölt. Ti meg most piszkálódtok?
- Pontosabban mikor is kellett volna Feri bácsi?
- Mikor? Hát ekkor. 
(Bessenyei elkezdi mondani a telefonba Illyés versének utolsó sorait) „…hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy; / vakondként napsütésben, / így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, / akár a Szaharában; / mert ahol zsarnokság van, minden hiába, a dal is, / az ilyen hű, / akármilyen mű, mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál.”
Na szia.

(az interjúkat Tihanyi Péter készítette)