Hetek - VIII. évfolyam, 16. szám, 2004. április 16

„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?
Hogy végre ma a barbárok betörjenek.
A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.”
Konsztantinosz P. Kavafisz

A történelemről jó néhány aforizmába sűrített bölcselkedés ismert. Ezek közül kettő ismételten elgondolkodtat. Az egyik: „A történelem sohasem ismétli önmagát.” A másik: „A történelemnek egyetlen tanulsága van, az, hogy nincs tanulsága.”

Az emberi történelemről való két vélekedés egymás nyilvánvaló cáfolata. Ha az igaz, hogy a történelem egyetlen főbenjáró tanulsága, hogy nincs tanulsága, abból az következik, hogy a történelem szüntelenül ismétlődik. Mégpedig azért, mert a „tanulság nélküli történelem” ugyanazoknak az emberi gyengeségeknek, hibáknak, bűnöknek és vétkeknek ismétlődését eredményezi. A megvalósult és a napjainkban megvalósuló történelem ezt a vélekedést igazolja.
Ennek bizonyítására egyetlen - sajnos cáfolhatatlan - és döbbenetes tényt említek. Macedóniai Nagy Sándortól kezdve Hitlerig és Sztálinig minden császár, hadvezér és mindenfajta világi és vallási uralkodó, aki nagyméretű ország és erős hadsereg felett rendelkezett, egyetlen álmot álmodott: meghódítani a földkerekség országait. Az elődök gyors és megsemmisítő kudarca egyik világhódító jelöltet sem tántorította el a megvalósíthatatlan megvalósításának szándékától.
A Sátán Hitler nevű ügynökétől nem lehet elvitatni, hogy a hatalom felé törve, majd tizenkét esztendős hatalmi tombolása közben nagyon is figyelembe vette a lélektani és erőviszonybeli realitásokat. Ám amikor már elég erősnek érezte magát germán világbirodalmi ábrándja megvalósításához - valóságérzete kihunyt.
A realitások iránti érzékét az Anglia elleni invázió tervének elvetése is bizonyítja. A helyzet pontos végiggondolása vezette a felismerésre, hogy a hitleri fasizmus igazi ellenfele nem az agresszorral mindig alkudozni kész demokratikus Nyugat, hanem az azonos világhódító álmokat szövő sztálini vörös diktatúra. Így hát Hitler szükségszerűen fordult Sztálin ellen. Csakhogy a szükség egyben nem foglalja magában a lehetőséget is! Nehéz és egyben könnyű megérteni, hogyan nem jutott eszébe a Führernek Napóleon történelmi öt perccel korábban elszenvedett végzetes oroszországi veresége. Hogyan nem jutott eszébe a korábbi realistának, hogy a 22 millió négyzetkilométer területű és 220 millió lakosú Szovjetuniót képtelen elfoglalni és tartósan leigázni? Bizonyos történelmi feljegyzések szerint igenis eszébe jutott, és tábornokai eszébe is juttatták a vállalkozás lehetetlenségét! Éppen ez bizonyítja, hogy az ösztön erejű emberi igyekezetek útjából a „józan ész” fülét, farkát behúzva kódorog el!
Egy civilizáció egészségéről és életképességéről többet mond egy önmagában jelentéktelennek látszó epizód, mint könyvtárnyi elemzés. 1940 tavaszán - miközben Hitler páncélosai Párizs felé gördültek - Churchill a francia fővárosba sietett, hogy ellenállásra buzdítsa a franciákat, és megbeszélje Anglia részvételét a közös ellenállásban. Döbbenetére Franciaország „felelős” miniszterelnökét szeretőjével együtt az ágyban találta. Miután Daladier miniszterelnök kikászálódott az ágyból, közölte a XX. század egyetlen nagy államférfijával, hogy sajnos már nincs mit tenni. Churchill keserűen, de a történelem tanúsága szerint korántsem összetörten távozott.

A pusztulás békéje

A Hetek március 26-ai száma közölte a t. A többi között ezt mondta: „A huszadik században Nyugat- és Közép-Európa mindig rosszul vizsgázott, amikor totális rendszerekkel került szembe. Mindig szaladtak Amerikához, és térden állva kérték, hogy mentse meg őket. Amerika meg is mentette őket ... Amerika és Anglia nélkül Hitler elfoglalta volna egész Európát, vagy ha nem Hitler, akkor Sztálin. Többek között ettől a két terroristától mentette meg Európát Anglia és Amerika. De Európa, úgy látszik, semmiből nem tanul.”
Így igaz! Európa nem tanult. Helyette Hitler Európát megosztó békeszólamainak dőlt be. Talán akad valaki, aki hatvannégy év múltán sem hisz Thomas Mann egykori figyelmeztetésének: „Európa, vigyázz!” Goebbels professzor szavaira talán mégis felkapja a fejét. Goebbelsről, Hitler propagandaminiszteréről van szó.
1940. április 5-én, négy nappal Norvégia náci lerohanása előtt, Goebbels titkos eligazítást tartott kiválasztott német újságíróknak - közli Paul Johnson angol történész
A modern kor - A XX. század igazi arca című könyvében. Goebbels az eligazítás során ezt mondta: „Mostanáig sikerült homályban tartanunk ellenségeink előtt Németország igazi céljait, ahogy 1932 előtt hazai ellenségeink sem tudták, merre haladunk, s hogy a törvényességre való felesküdésünk csupán trükk. Törvényesen akartunk hatalomra jutni, de nem kívántunk törvényesen élni a hatalommal... ELNYOMHATTAK VOLNA BENNÜNKET. 1925-ben néhányunkat letartóztathattak volna, s ez akkor a végünket jelentette volna. DE NEM, HAGYTÁK, HADD EVICKÉLJÜNK ÁT A VESZÉLYZÓNÁN. Pontosan így történt ez a külpolitikában is… 1933-ban a francia miniszterelnöknek ezt kellett volna mondani (s ha én vagyok a miniszterelnök, ezt mondtam volna): »Az új birodalmi kancellár olyan ember, aki megírta a Mein Kampfot, amiben ezt és ezt mondja. Ilyen ember nem tűrhető el a szomszédságunkban. Vagy eltűnik, vagy bevonulunk.« De nem ezt mondták. BÉKÉN HAGYTAK BENNÜNKET, s hagytak átcsúszni a kockázatos zónán, mi pedig ki tudtuk kerülni az összes veszélyes szirtfokot. ÉS AMIKOR KÉSZEN VOLTUNK, JOBBAN FELFEGYVEREZVE, MINT VALAHA, AKKOR INDÍTOTTAK HÁBORÚT ELLENÜNK.”
Az Egyesült Államok és Európa (különösen Franciaország és Németország) az iraki háborút érintő éles vitája a „tanulság nélküli történelem” újabb bizonyítéka. Az említett két európai hatalom vezetői az iraki háború alatt és azóta is beszédeikben gyakran tartják fontosnak kijelenteni: „Mi elleneztük az iraki háborút.” „Elleneztük a megelőző háború doktrínáját.”
Az angol Liberális Párt két alsóházi képviselője a napokban éles szavakkal ítélte el az iraki háborút, mondván: „Az iraki tömegpusztító fegyverek nem jelentettek közvetlen veszélyt.” A két alsóházi képviselő igazolatlanul hiányzott Goebbels professzor úr történelmi leckeórájáról. Mert ha jelen lettek volna, és óra alatt nem az iskolapadot farigcsálják, hanem hátratett kézzel ülve figyelnek, meghallhatták volna a professzor úr szavait: „Békén hagytak bennünket, s hagytak átcsúszni a kockázatos zónán, mi pedig ki tudtuk kerülni az összes veszélyes szirtfokot. ÉS AMIKOR KÉSZEN VOLTUNK, JOBBAN FELFEGYVERKEZVE, MINT VALAHA, AKKOR INDÍTOTTAK HÁBORÚT ELLENÜNK.”
Goebbels professzor Führerének jeles tanulója volt. A Führer 1933. február 3-án egy, a szolgálatvezetőinek tartott titkos eligazításon ezt mondta: „A legveszélyesebb időszak az újrafelfegyverzésé. Akkor majd meglátjuk, vannak-e Franciaországban államférfiak. Ha igen, nem hagynak időt nekünk, hanem ránk rontanak.” Franciaországban nem akadtak államférfiak. Hagytak időt Hitlernek, hogy állig fegyverkezzen. Eszükbe sem jutott „rárontani”.
Amit a harmincas évek elején néhány hadosztály csekély veszteségével lehetett volna elérni, azt a süket, néma, béna, betegesen hiú és rövidlátó európai politikusok vétkei miatt 40 millió ember és fél Európa pusztulásával és az ismert történelem legnagyobb népirtásának árán lehetett elérni.
A két liberális párti képviselő és jó néhány más, különösen francia, német és belga politikus „preventív háborút” elítélő nyilatkozatáradatából a formális és tartalmi logika szerint egyazon következtetés adódik: ha az iraki tömegpusztító fegyverek nem jelentettek közvetlen veszélyt, akkor meg kellett volna várni, amíg a veszély közvetlenné lesz. Csakúgy, mint a történelmi tegnapban szereplő és szerepelt elődeik: Chamberlain és Daladier és dicstelen társaik - megvárták!
A megelőző háború doktrínájának elítélése természetesen nem mindig történelmi vétség. Akkor nem az, ha a megelőző háború csupán egy hódító háború ürügye. Ha például bárki a paksi atomerőmű ürügyén indítana háborút Magyarország ellen - az nem csupán jogtalan tett, hanem háborús bűn lenne. Ámde az iraki diktátor csaknem egy évtizedig vívott háborút egyik iszlám szomszédja ellen. Egy másik iszlám szomszédját lerohanta, saját síita és kurd lakossága ellen tömegpusztító fegyvert vetett be. Nem megfeledkezve arról, hogy Iraknak már volt atomerőműve, amelyet az izraeli légierő semmisített meg. Az iraki diktátor, aki saját népét, sőt saját családját sem kímélte, az atomerőművet nyilvánvalóan nem az energiahiány orvoslására, hanem tömegpusztításra készült használni.
Így hát az előtt a Goebbels professzor előtt vizsgázva, aki immár hatvannégy évvel ezelőtt jogos megvetéssel illette a francia vezetőket - a tanulás készségéből elégtelenre, rövidlátó önzésből és gyávaságból jelesre vizsgáznának. Ezzel az indexükbe írott megjegyzéssel: „A Világkatasztrófa-előkészítés Egyetemére felvételi vizsga nélkül iratkozhat be.”
Az „egyszerű ember” - így e sorok írója is -, ha valami, a történelem tanítását vagy akár a napi eseményeket illető képtelenséget vagy döbbenetes ostobaságot hall politikusok ajkairól, körülbelül így gondolkodik: „Biztosan van valami a dolog mögött, csak taktikai okokból még nem mondhatják ki. Hiszen az információk, a titkosszolgálatok jelentései nyomán ők csak tudják, hogy miről van szó…” A XX. és immár a XXI. század történelme azt bizonyítja, hogy nem tudják, miről van szó. És ha tudják, akkor a hatalmi, szűk látókörű vetélkedéstől, gyávaságtól vezetve nem akarják tudni, miről is van valójában szó. Chamberlain brit miniszterelnök 1938-ban Hitler főhadiszállásáról távozva kíséretétől megkérdezte: „Mondják, uraim, vajon tetszettem Hitlernek?” Ugyancsak az idézett miniszterelnöktől származik a hírhedt kijelentés: „Csak nem képzelik, hogy egy távoli kis országért harcba indulunk Hitler ellen?” Csehszlovákiát értette a „távoli kis országon”.

A hihetetlen hívői

Goebbels fasiszta újságíróknak elárulta, hogy a „törvényességre való felesküdésünk csupán trükk volt”. Ha a hetven évvel ezelőtt működő politikusok népükért valóban felelős emberek, akkor tudniuk kellett volna, hogy Hitler békeszólamai is csupán trükkök voltak. Hiszen mivel kezdte Hitler Európa lenyelését? Tárgyalópartnerei szemébe nézve, rezzenetlen tekintettel jelentette ki, hogy neki semmi baja Nyugat-Európával, csupán szudéta német testvéreit akarja felszabadítani a brutális csehszlovák elnyomás alól. (A brutális elnyomásból egy szó sem volt igaz.) A francia és angol politikusok szívfájdalom nélkül odaajándékozták Hitlernek „csupán” a Szudéta-vidéket. Hitler ezután Prágáig, majd Lengyelország feláldozása után a Balti-tengerig, majd a La Manche csatornáig meg sem állt!
Vajon miért alkalmazhatta brutális trükkjeit oly magabiztosan? Csakis azért, mert ellenségeit jobban ismerve, mint azok őt, jól kellett tudja, hogy olyan emberekhez beszél, akik hinni akarnak a hihetetlenben. Tudta, hogy olyan emberekkel áll szemben, akik kigúnyolják és a politikában elszigetelik mindazokat - elsősorban Churchillt -, akik a fasizmus veszedelmére hívják fel a figyelmet. Így hát az önkéntes vakok és süketek segítségével érte el Hitler sátáni céljait.
A történelem pedig önmagát unva-ásítozva - bár más csomagolásban - ismétli magát.
Az iszlám terror stratégái Szaddám Huszeintől bin Ladenig ugyanazzal a hihetetlenben hívő Nyugat-Európával állnak szemben, mint Hitler. Okszerűen ugyancsak a megosztás és a félrevezetés trükkjeit alkalmazzák. Szaddám Huszein lerohanta Kuvaitot, majd abban a pillanatban, amikor megkezdődött az öbölháború, rakétákkal kezdte bombázni Izraelt, azzal az átlátszó szándékkal, hogy az antiszemitizmusra hajló Európát és az arab országokat leválassza az Egyesült Államokról. A Nyugat - az Egyesült Államokat beleértve - harminckét évig nem csupán hagyta, de Európa, sőt 2001. szeptember 11-éig az Egyesült Államok is támogatta a palesztin terrort. Clinton elnök egy, a New York-i Waldorf Astoria szállodában Arafat tiszteletére rendezett fogadáson kijelentette: „Nyolc évembe került, míg egy terroristából államférfit csináltam!” A Nyugat abban akart hinni, hogy a palesztin terror csupán Izrael Államot sújtja.
Hitler alaptaktikája a „zsidó kártya” kijátszása volt. Az iszlámista militarista stratégák alaptaktikája az „Izrael kártya” szüntelen kijátszása. Ezzel a trükkel - a nyugat-európai média odaadó támogatását élvezve - azt állítják, hogy „kisebb-nagyobb” nézeteltéréseket leszámítva az iszlám fundamentalizmus igazi „sérelme” Izrael. „A palesztinok kegyetlen elnyomása”, „az al-Aksza mecset súlyos fenyegetettsége Izrael által”, és a többi trükk. Azt kevesen tudják, hogy az Arab Liga főtitkára, Azzam pasa 1948-ban kijelentette, hogy Izrael állam létrejötte esetén „a kiirtás és tömegmészárlás háborúja kezdődik meg”. Az „Izrael kártya” átlátszó trükkjének goebbelsi következetességgel való kijátszásával (egy hazugságot addig kell ismételni, amíg elhiszik) sikerült elérni, hogy az európai közvéleménnyel elhitették: a terrorizmus oka, a legfőbb háborús veszély - Izrael.
A náci és az iszlámista fundamentalizmus módszerei között lényeges és riasztó különbséget tapasztalhatunk. Míg Goebbels professzor joggal dicsekedhetett: „hazai és külföldi ellenségeink előtt sikerült leplezni igazi céljainkat”, addig az iszlámista fundamentalizmus vezető alakjai nyíltan, elszabadult indulatokkal kürtölik világgá, hogy valódi céljuk az észak-amerikai-európai civilizáció elpusztítása. Az Egyesült Államokban élő vak Rahman sejk már a nyolcvanas években nyíltan beszélt e tárgyban. És nemcsak beszélt, de cselekedett is. A gyors feledés törvénye szerint ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a New York-i ikertorony elleni támadás nem az első, hanem a második terrortámadás volt. Az első „csupán” öt ember életét követelte, és csak egy technikai hibán múlott, hogy jó néhány évig kellett várniuk a terroristáknak, amíg a második támadást teljes sikerrel végrehajthatták. Ez csakis azért volt lehetséges, mert azt az első támadást és az azt megelőző és az azt követő terrortámadások szüntelen sorozatát - amely algériai falvak teljes lakossága torkának elmetszését is eredményezte - a szabad világ „elszigetelt”, „szélsőséges” csoportok akcióinak minősítette. Mint ismeretes, a BBC volt elnöke megtiltotta a „terrorista” szó használatát. A terroristákat a bemondóknak „szélsőségesekként” kellett becézniük. Hogy a terror vezérei meg ne sértőd-jenek…
Clinton elnök - aki az emberi civilizáció ellen feltámadó vihar közepette otromba szexbotrányaival, a milliós „hallgatási pénzek” összeszedésével, otromba hazudozásaival súlyos csorbát ejtett az Egyesült Államok és az elnöki intézmény tekintélyén - tévedett, amikor kijelentette, hogy „nyolc évembe került, amíg egy terroristából államférfit csináltam”. Tévedett? Nem egészen! Hiszen 2001. szeptember 11-éig alig akadt államelnök, miniszterelnök és külügyminiszter, aki szovjet mintára, medve öleléssel és orcacsókokkal nem üdvözölte az izraeli Maalot városka iskolája tanulóinak lemészárlóját, a müncheni olimpiai mészárlás parancsadóját.
Végül egy személyes emlék, amely éppen napjainkban a jelkép rangjára tolakszik. Barátommal és munkatársammal, Edelényi Jánossal a Milyenek a franciák? című film forgatása után Németországon keresztül Trabant kombi limuzinunkon hazafelé tartva vettük hírét a müncheni olimpián történt vérengzésnek. A ’72-es olimpia a „kis zavartól” nem zavartatva, vidáman folytatódott. Sőt! A Nemzetközi Olimpiai Bizottság volt elnöke a későbbi olimpiákon megtiltotta a müncheni vérengzésre való kegyeleti emlékezést. Harminckét év telt el. Mint hírlik, a 2004-es athéni olimpiát immár nem egy-két tucat rendőr, hanem a NATO hadserege készül megvédeni! Ám még a legderűlátóbbak sem ígérhetik biztosra, hogy ez sikerülni fog.
Isten óvja lelkeinket. Ki más? Ha mi erre nem vagyunk elszánva.