Szlazsánszky Ferenc
Fekete vonat

„Tényleg voltál UK Subs koncerten? Nem mondod!” - mered ránk meglepetten egy fiatalkorú punk, de lelkesedését hamar lelohasztja a szervezetében keringő alkohol. - „Most frankón? Frankón voltál UK Subs-on?” - vesz újabb lendületet. Igen, de az tizenöt évvel ezelőtt volt. 

Hatvanöt év felett. Egyszerűen átvonatozzák a megfagyással fenyegető órákat, napokat Fotók: Kacziba Zsolt

Budapest, Nyugati pályaudvar. 2003. december. A Debrecenbe induló sebesvonatra várunk, akárcsak a punk fiatalember. Este nyolc óra van. Állítólag ilyenkor érdemes tenni egy utazást, higgye el, ha lemegy, abból nagyon jó cikket tud majd írni, bizonygatta egyik ismerősöm, ezért várunk a vágányok mellett. A vágányok mellett tessék vigyázni, fejezi be a hangosbeszélő, miután tudatta, hogy a tizenkettedik vágányról sebesvonat indul Debrecenbe, valamint, hogy a szerelvény itt és itt megáll. 
„Mostanság egyébként mi ellen lázadtok?” - próbálkozunk anyagot gyűjteni. „Az már annyira bonyolult, hogy hülyeség” - próbálkozik a válasszal a punk, de aztán őszintén bevallja, legfőbb félelme, hogy a vonaton ellophatják a zsír új bakancsát. Huszonhétezerért vette. 
Még mielőtt elindul a vonat - nem, semmi baj a szívemmel -, kedves jelenet tanúi lehetünk: egy szkinhed tűnik fel a peronon, bőrkabátos alakja egyenesen felénk tart. A punk bepánikol. „Most mi lesz? Meg akarsz verni?” - kérdi férfias nyíltsággal, de a bőrfejű nyugtatólag hat: „Dehogy akarlak, az öcsém is punk.” 
„De te szkinhed vagy vagy hungarista, ti utáltok minket” - rimánkodik a punk. „Ugyan, én náci vagyok” - zárja a diskurzust a szkinhed.
Szóval ez a járat az úgynevezett fekete vonat. Állítólag kész szocio-gráfiai lenyomat. Mindig történik valami balhé, újságírónak komplett aranybánya. Nekem legalábbis ezt ígérték. És hogy a fülkékből minden mozdíthatót ellopnak, leszerelnek, kicsavaroznak. Meg kell mondanom, ez így, ebben a formában nem igaz. A kocsik tiszták, állapotuk az életkoruknak megfelelő, egy-két karfa hiányzik csak. A WC, az igen, az tényleg penetráns. Viszont az ly-nal írt malyom kifejezés a falon rögtön ellensúlyozza a látványból fakadó rosszkedvet. Van még mocskos komcsik, D-209, de ezzel ki is merül az aktuálpolitikai graffiti-gyűjtemény.
Szerintem kifejezetten igazságos, hogy a hideg és félsötét, tizenöt wattos izzókkal fényesített másodosztályú kocsikhoz képest az első osztályúak melegek és világosak. Valahol azért jelentkeznie kell a jegyárak közti különbségnek, ha már nem tudják megoldani, hogy a magasabb osztály hamarabb érjen célba. 
Az is kifejezetten igazságos, hogy a hatvanöt év feletti polgárok ingyen vehetik igénybe a Magyar Államvasutak szolgáltatásait. Sok idős hajléktalan felismerte az ebben a szabályban rejlő lehetőségeket. Egyszerűen átvonatozzák a megfagyással fenyegető órákat, napokat. Éjszaka meg behúzódnak az aktuális váróterembe. A jég hátán is megélnek. 
(Nemrégiben egyébként egy belvárosi mozi mellékhelyiségében találkoztam egy élelmes hajléktalannal: éppen alumíniumlábosát mosogatta.) 
Alig hagyjuk el Kőbánya-Kispestet, mindjárt az első fülkék egyikében homeless külsejű nőt fedezünk fel. Biztató kezdet. Egyelőre nem ülünk be hozzá, inkább végigmegyünk az egész szerelvényen, felmérjük az állapotokat. 
Az utasok nagy része fiatal, egyesek walkmant hallgatnak, mások telefonálnak. A kétmillió létminimum alatti és a hatmillió csengőhang országa. 
Ezek valami hivatalos közeg - súgnak össze a hátunk mögött, miközben szemlélődve haladunk kocsiról kocsira. Lehet, hogy borotválkoznunk kellett volna. 
Egyetemista külsejű srác laptoppal dolgozik, neki direkt jól jön a tizenöt watt. 
A másodosztályon középkorú tanárnő matematikadolgozatokat javít. Ha az ötvenezer MÁV-dolgozóból úgy bocsátanak el tízezret, hogy közben nincs pénz korszerűsítésre, hány százalékkal csökken az utazás biztonsága? Nehéz feladvány. 
Monor magasságában valami azt súgja, menjek vissza a hajléktalan nő kupéjához. Éppen jókor! A kalauz - hivatalos nevén vezető jegyvizsgáló - az ajtó felé tereli a nőt: nincs jegye. Ha pedig nincs, irány az éjszaka. Cegléd by night. Üzleti ajánlatot teszek a nőnek: kifizetem a jegyét, ha exkluzív interjút ad lapunknak. Nem kér gondolkodási időt. A vezető jegyvizsgáló alig bírja magában tartani véleményét. Úgy is mondhatjuk, meg van rökönyödve. De hát pénz beszél, nő marad. Harminchat éves, de alig néz ki többnek ötvennél. Exkluzív interjút ad. Azt mondja, papír-írószer vállalkozó, csak momentán forráshiánynyal küszködik. Végül is teljesen mindegy, elhiszem-e, vagy nem. Nem? Krisztinának hívják. Tipikus hajléktalandizájn, hosszú, piszkos körmök, alkoholtól-hidegtől cserzett arc, nejlonszatyor. Be van vizelve. Tizennyolc évesen ment férjhez, huszonhárom évesen vált. A két gyerek hamar megszokta az új apukát, Krisztina viszont nem tudta megszokni az egyre gyakoribbá váló ütlegeléseket. Még nincs harminckettő, amikor újabb szerelem gyullad, még nincs harmincöt, amikor az is kihuny. De nem hajléktalan, csak átmenetileg nincs hol laknia. Valamikor volt lakása - „tanácsi” -, de az éveken át lopott áram fejében el kellett adni. A fennmaradó másfél millió forintnak „hamar a fenekére lett verve”. 
Szolnokra igyekszik, volt anyósához, talán befogadja. Mit fog szólni a volt férje, ha meglátja ebben az állapotban? Semmit, tavalyelőtt öngyilkos lett. 

Indulás előtt. Jegyvizsgálók 

Krisztina a nejlonszatyrában kotorász. Hamarosan családi képek kerülnek elő, gondolom én. De nem. A nő horoszkópot mutat: 
„A bak 2004-ben megtalálhatja az anyagi útvesztőből való kiutat.” Hisz benne. „Mit kérne, ha bármit kérhetne?” „Én már több pofont nem szeretnék, sem fizikailag, sem lelkileg” - feleli kötelességtudóan. Arcán könnycsepp fut le. 
Befejezzük az interjút. A vezető jegyvizsgáló a kupé előtt vár: „Aztán ki engedte meg magának, hogy ilyesmiket csináljon itt?” - kérdi komolyan. Új egyenruhájában, henger alakú sildes sapkájában Louis de Funes-re emlékeztet, kérdése pártállami reflexeket sejtet. Végül is nem várható el tőle, hogy az alkotmányos alapjogokkal is tisztában legyen, elég a sok menetrend meg szabályzat. „Na jó, - derül széles mosolyra arca váratlanul, - de aztán csak jót írjanak rólunk. Engem viszont ne kérdezzenek, úgyse válaszolhatok semmire.” „Rendben. Miért éppen ezt a hivatást választotta?” 
Kiderül, nem csak választás kérdése volt. Keleten ugyanis a helyzet változatlan: alig van munka. Hát ezért. Ugyanakkor az is kiderül, mennyit számít százötven-kétszáz kilométernyi távolság: a fővárosban dolgozó MÁV-alkalmazottak nagy része vidéki, mert a budapestiek ennyi pénzért nem mennek el dolgozni. 
Utolsó kérdés: mikor jönnek a bandák, a randalírozók, akik miatt közel három órája zötykölődünk a sötétben? „Milyen bandák?” „Hát tudja. Fekete vonat, bunyó, rendőrök.” A vezető jegyvizsgáló őszinte csodálkozásából felsejlik a közelgő vég: hiába jöttünk. Amit mi kerestünk, a fekete vonat, akárcsak a krampácsolás, már a múlté. Na, ebből se lesz újságcikk.