Siposhegyi Péter
Sztárbaszökkent ország

Ha akadna egy szorgos és türelmes nyelvész, akinek élete hátralevő esztendeiben nincs egyéb dolga, mint összeadni a magyar sajtóban előforduló szavakat, valószínűsítem, meglepő eredményre jutna. A sztár szó szoros versenyben már alig van lemaradva a névelők és igekötők mögött, messzire előzi már az olyan régimódi fogalmakat, mint tudás, szeretet, becsület. Ma mindenki sztár, és mindenkiből lehet sztár.

A Big Brother-ház kifutója. Csak rövid ideig működött a sztárgyár Fotó: Somorjai L.

Nyilvánvalóan működnek az elmúlt időszak elvonási tünetei. Volt egy kor, amelyben nem voltak sztárok, mert nem lehettek. Valójában persze voltak, csakhogy a szó maga felért egy feljelentéssel. Abban a világban a „mindenki egyenlő” volt a fő szöveg, miközben akkor is úgy volt, hogy akadt, kinek vacsorára sem futotta, és akadt, akinek Mednyánszky jutott a falára. Abban a világban népszerű embernek hívták azt, aki népszerű volt. Emlékszem, valamikor a hetvenes években súlyosan veretes írás jelent meg a Népsportban (fiatalabbaknak: ez a Nemzeti Sport szocialista változata) arról, hogy Albert Flórián sztárallűröket vett fel. Ismétlem, Albert Flórián. Ismét a fiatalabbaknak mondanám, egy futballistáról van szó. Olyan játékosról, aki elnyerte az Aranylabdát, akiért tízezrek látogattak ki a meccsekre, nem csupán Magyarország pályáin. Ha akkor lehetett volna Nyugatra szerződni, valószínűleg határőrizeti problémát okozott volna az Albertért jövők tömeges beutazása, és ne belga másodosztályról tessék gondolkodni. Egy szó, mint száz, egy olyan embert feddtek meg allűrjeiért, aki a világ bármely csapatában meghatározó játékos lehetett volna évekig. Az allűrök közé tartozott egy Opel Rekord, egy családi ház, némi reklamálás a pályán és az a bizonyos csípőre tett kéz. 
Ugyanebben a világban gúnyolták ki egyesek Latinovitsot, mert magát jobb színésznek nevezte, mint néhány kollégáját. Hogy ő ki volt? Egy ember, aki ma haló porában orientációs pont, értékmérő és örök idol. Ez volt akkor. Az Illés együttes hajával a Központi Bizottság foglalkozott, mert ugyan Szörényiék majdnem igazi nemzetközi sztárok lettek, de az országban rendnek kell lennie. A mai gagyisztárkultuszban nyilvánvalóan ez is benne van. Ami egy ideig tilos, azt egy idő után mohón vágyja az ember. Magyarországon egy időben több Coca-Cola fogyott átlagban, mint az Egyesült Államokban, és tíz év kellett, mire visszaszokott az ásványvízre, aki különben azt kedveli. 
Milyen egy igazi sztár? Egyedi. Ezzel máris nagy bajok vannak minálunk. Egy valódi sztárnak valamiben követendőnek és követhetőnek kell lennie. Mintának és nem lenyomatnak. Hatalmas a különbség. Elvis sztár volt (meg sztár van és sztár lesz), mivel hangja, viselkedése, viselete kifejezett valamit egy korszak ifjúságának vágyaiból. Ugyanez igaz Magyarországon néhány régi halottra. Karády Katalin sztár volt, mert vele jelent meg a vágy titokzatos tárgya és az emancipált nő egy bőrbe kötve. Jávor sztár volt, mert benne régi erények visszfényét láthatta a néző. Sárdy sztár volt, mert belőle a nép egyszerű fia énekelt messzehangzó hangon. Ők attól voltak valakik, hogy nem egymástól tanulták meg önmagukat. Voltak valamilyenek, és ezzel kifejeztek sok mindenkit.
A mai lenyomatok baja elsősorban az, hogy lenyomatok. Fénymásológépen készülnek. Na jó, számítógépen, de a gép az gép. Van egy valamilyen modell, és ennek klónjait keresik. Volt egy BOND nevű zenekar Nyugaton, négy lány hegedült, egyébként szépek voltak és jól hegedültek. Hegedülős hazánkban akadt egy producer, aki úgy döntött, nekünk is épp jó lesz egy ilyen, kis ország érje be három lánnyal, nem baj, ha két éve ugyanazt játsszák. Az így legyártott sztárság legkevésbé a popszakmában feltűnő, hiszen annak belső rendjéhez szinte hozzátartozik, hogy félszezonos, magasra dobott és magasról ejtett sikeremberek színesítik a néhány állandó és valódi sztár által adott hangzást. A világban mindenütt úgy van, hogy nagyon nagy slágert csinálnak valakik, aztán ha csak egygombócos a dolog, akkor eltűnnek, persze teli zsebbel, hogy átadják a helyet a következőnek. Csakhogy a világ nagy, az ország kicsi. Szeretném a gagyigyártók figyelmébe ajánlani, hogy néhány hatvanadrangú tehetségtelen sztárolásával nem kell jobban rongálni a közízlést annál, mint amennyi kárt spontán okoznak.

„Nem csodálkoznék, ha néhány
száz ifjú továbbtanulási 
lapjára azt írná rá, hogy szeretne
sztárvendég lenni, és beindulna 
valamelyik fizetős placebo-karunkon
a sztárvendégképző szak.”

Ma sztárvendég nélkül nincs műsor. Nem csodálkoznék, ha néhány száz ifjú továbbtanulási lapjára azt írná rá, hogy szeretne sztárvendég lenni, és beindulna valamelyik fizetős placebo-karunkon a sztárvendégképző szak. Esetleg sztárriporter-sztárvendég szakos bölcsészképzést lehetne beindítani. Ezzel szemben van egy meghökkentő kijelentésem; sztár ma Magyarországon egy, azaz egy darab van. Tovább fokoznám az olvasó izgalmát azzal, hogy kicsemegézném, ki mindenki nem sztár. Nem sztár a hírolvasólány. Lehet, hogy minden címlapon ő van, de akkor sem. Nem azért van címlapon, mert érdekli az embereket. A sajtó szorul rá. Magyarországon alig van tőkeerős sajtótermék. A többség vegetál, politikai lobbik kiszolgáltatottjaként araszolgat előre, gyakran munkatársai türelmére is építve. Ahogy a Borsodi Liga tele van kifizetetlen futballistával, úgy van tele kifizetetlen munkatárssal a magyar sajtó. Ezek a sajtótermékek egyszerűen rászorulnak arra, hogy pénzért reklámozzák a kereskedelmi televíziók „sztárjait”. A kereskedelmi televíziók ugyanis gazdagok, főként az egyik. (A másik is, csak hitelből.) A televízió fizet azért, hogy gigasztárjait akkor is láthassa a néző, ha éppen olvasó szeretne lenni. Ennyi és nem több. Az igazi tragikomédia a Való Világ Sztárja kitüntető cím az aranysújtással és a pléhgombokkal fokozat. Arról, hogy mire volt szükség ehhez, arról sokan cikkeztek, magam is közéjük tartozom. Itt lenne az idő, hogy ezeket a hatalmas hősöket, akik remekül böfiztek, aludtak és nyavalyogtak odabent, végre értékükön kezelje a társadalom, ilyen értékekre pedig nem nagyon leltünk bennük. Az év böfizőit remélhetően nemsokára szomorú gyalogosként viszontláthatjuk a legvalóbb világban. 
Amitől a dolog végképpen komikus, hogy azt is lesztározták, aki amúgy még bent is megbukott, mert kibukta a tévépapit. Akadnak mérhető dolgok a világban, ilyen a sport. Ma valaki egy olimpiai döntőben, ahová pedig valamivel több képesség kell, a legjobb nyolc között a hatodik lesz, az minden, csak nem sztár, hacsak nem a frissen függetlenné vált Bambuszföld első pontszerzőjét tisztelhetjük benne. Ezzel szemben a mi valótlansónk vezérei nem csupán a győztest nevezik ki sztárnak, hanem mindenkit, aki megfordult odabent, tehát egy kilencedik hellyel is talpon lehetsz. Öreg, csak legyél belül. Ennél rosszabb üzenetet nehéz lenne kommunikálni. Ez nem egyéb, mint szentesítése az orwelli társadalomnak, ahol mint tudjuk, vannak egyenlőbbek.
Nem sztár a sztárirodalom hőse sem. Legyen szó ötszáz szavas magyar íróról, vagy olyan termékek hőséről, mint amilyen mondjuk a Győzike az Istenkirály című puhafedelű. Ezzel sem érdemes foglalkozni, hiszen valószínűleg a magas sajtótisztség betöltése okozta napi megfelelési kényszer okozott a „kollégánál” részleges tudatzavart, amikor ezt a címet tévedésből leírta. Gáspár Győző, amint teokratikusan irányítja a világot. Kérem a Földet megállítani, kiszállnék a következő megállónál, és megyek tovább gyalog.
Tehát a mai Magyarországon egy sztár van, úgy hívják, hogy… Orbán Viktor. Nem Gáspár Győző, ő a megkent. Igaz felkentnek lenni még nagyobb dolog, de azért ne nézzük le ezt az állapotot sem.
Orbán egyben mindenképpen különbözik a többi kvázi sztártól. Valódi képességekkel rendelkezik. Őróla azt tartják hívei, hogy a legtehetségesebb magyar politikus. Néhai Galambos, az újrakeresztségben Lagzi Lajcsi mondotta volt egyszer, sok nála jobb zenész van az országban munka nélkül. A politikus sokkal jobb helyzetben van, mint egy előadó. Hosszabb az út, de szinte képtelenség elesni. Egy énekes szerencsével egymaga is eljuthat valameddig, hiszen nem kell hozzá sokkal több, mint önmaga hangja. Egy politikus mögé párt kell, hatalmas szervezeti, gazdasági háttér. Egy politikus egyetlen esetben jöhet a semmiből és teremtheti meg önmagát. Valós, vagy majdnem forradalmi helyzetben. Meggyőződésem, hogy ahogy most nincs, nyolcvankilencben valódi forradalmi helyzet volt Magyarországon. Ebben a helyzetben érkezett egy teokratikus szituációban Orbán Viktor. Jó, ha százévente van valakinek ekkora esélye, lehetősége, szerencséje. Egy fiatalember jött a semmiből, és mindjárt ott állt a csúcson. Orbán sztársága ott döntetett el, mert a helyzet nem politikai volt, hanem kultikus. Ne feledjük, szertartás zajlott a téren, temetés. Az emberek minden pórusa nyitottan várta a katarzist. Nem a programot, a katarzist. Ezt várta, és akkor ott csak tőle kapta meg. Az ilyen mítosznak nagy erénye, ha az ember szinte a semmiből jön. Orbánt egy szűk körön kívül senki nem ismerte. Nem tudták, kicsoda, csak jött, mintha valami szárny repítette volna, és hirtelen ott volt. Prófétikus szituációban jelent meg mint valamit hirdető ember. Nem véletlen, hogy hívei máig ehhez mérik szerepléseit. Mindig akkor érzik jónak, amikor valami olyasmit csinál, s akkor szomorúak, amikor nem olyat.
Orbán Viktor nem mint politikus jelent meg a nagyérdemű előtt, hanem mint igehirdető. Már első szereplése is egészen szélsőséges érzelmeket váltott ki hallgatóiból. Fanatikus hívei nőttek hirtelen, míg sokan elutasították azt a hangot. Egyben azonban konszenzus lett, és ez a konszenzus máig tart: ez az ember nem akárki. Ma, bármilyen szomorú is ez egyeseknek, nem értékrendek mentén válik ketté a magyar közélet. Jó lenne, ha úgy lenne, de nincs így. Ennek csak egyik oka, hogy a pártnak nevezett érdekcsoportok között a kollektív szerzés közös érdekén kívül is vajmi kevés a különbség. Vitatkoznak egymással, de megtehetnék azt, amit néha pedagógiai céllal színházak tesznek, egyszerűen kicserélik a szerepeket, és amit az egyik nap az egyik mondott, azt mondja másnap a másik. Igen, ebben Orbán a bajnok. Tíz évvel ezelőtti önmagával valójában szóba sem állna, de éppen ez a polszínészet legnagyobb eredménye, hogy mindegy, mit mondok, jó vagyok benne, mert én mondom. Ezek után eljutottunk a mai közélet fő kérdéséhez, melyet egy kicsit bizalmaskodó tegezéssel úgy tehetünk fel: „Szereted?”. A Tanúban van egy visszatérő kérdés, „Szereted a mi bölcs vezérünket?”. A törióra folytatódik, a kérdés ugyanaz: Szereted a mi bölcs vezérünket? Nem, ne gondoljunk arra, hogy a vezér szónak most a pejorált formáját használjuk. Olyan ez, mint az élettér. Ha kisbetűvel írjuk és nem másra gondolunk, kimondható, hiszen van tartalma. A vezér szónak is van. Olyan embert jelent, aki egy személyben, tekintélyelven irányít egy közösséget. Nem kell Orbán ellenségének, démonizálójának lenni, hogy kijelenthető legyen róla, ő nem vezető, ő vezér. Tőle magától is függ, ennek melyik fajtája. 
Egy bizonyos: Orbán rossz demokrata, mint a tehetséges emberek általában. A tehetségben többlettudat van, olyan érzés, hogy neki többet kell nyújtania önmagáért, a többiekért, s ebben csak zavarja az egyenlőség. Ettől még nem vágyik embert irtani, diszkriminálni, vonatkoztassunk el végre attól az egynéhány vezértől. Vezér volt Szent István is, és biztosan az volt Mátyás, akinél kisebb demokrata alig akadt a magyar történelemben. Nagyobb uralkodó sem. Vezér mint sztár? Igen, a legnagyobb sztár a vezér. A sztár, mármint a valódi, abban különbözik mindenki mástól, hogy egy valaha volt teljesítménye következtében minden további tettét egységes elfogadás kíséri egy közösség részéről, függetlenül annak valós értékétől. Ha ezt a szempontot tekintjük, Orbán Viktor szupersztár. A vele szimpatizáló sajtóban vándormotívum a következő kitétel: „Orbán Viktor volt és leendő miniszterelnök”. Ez a mondat arra utal, hogy a hívek elrendeltnek tekintik az újbóli győzelmet. A politika ilyet nem ismer. Ilyet politikussal kapcsolatban le nem ír felnőtt ember. Egy politikus lehet jobb, de soha nem mehet biztosra, mert a választó nem bizonyos, hogy ugyanolyan jó, mint én. A választó nem pontoz, hanem szimpátiája szerint önmaga számára választ. A politikában felborulhat a papírforma, mint ahogy tavaly ez megtörtént. Ehhez képest ma nincs híve, ki ne venné biztosra a dicsőséges visszatérést.
Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy felfigyeljünk rá, milyen eredetű ez a visszatérés-legenda. „Visszajön majd dicsőségben ítélni élőket és holtakat.” Bizony-bizony. Az egykori szónokból mára teljesen elfogadott sztár lett. Az ember, akinek személye a mai magyar politika egyes számú orientációs pontja. Aki szereti, az vele van és nagyon szereti. A többi pogány, nem az ellentábor gyorsan felsorolható eredményei miatt van amott, hanem mert nem szereti Orbán Viktort. Az is a sztárság velejárója, hogy komolyan hirdetik, ellenében nincs alternatíva. Egy politikai rendszerben minden ember mulandó. Ciklusai vannak. A jobbik oldalnak becézett csoportban senki fejében meg nem fordul, hogy mással is lehetne a konszenzus része, ugyanis, hogy Orbán Viktor egyedülálló. Az érdekes az egészben, hogy ennek még a másik oldalon is van tábora, miközben ha a címzett választási eredményeit tekintenénk egyedüli mérvadónak, az ezt nem igazolhatná. Orbán négyszer indult választáson, ebből kétszer ért el a vártnál jobb, vagy annak megfelelő eredményt, kétszer csalódást okozott. Ötven százalék. - Ilyenre földi halandó is képes, ennyit még az MDF is tudott, pedig önhite ellenére még egyszer sem volt vezetni született vezetője. 
Orbánnak ma nem követői vannak, még kevésbé szavazói, ennél sokkal több - hívei. Várják az üzenetet, a nyilatkozatot, ha nem lenne túl profán, azt mondanám, a kinyilatkoztatást. Ez már vallási érzet, a közéleti sztár hívei számára a követendő tökéletesség. Ne feledjük, néhány állami pénzfaló szervezet statisztikája ellenében ma hazánkban hatmillió hívő és egymillió vallásgyakorló van. Ötmillió ember hitének nincs tárgya. Nem járok messze, azt hiszem, a terek fénylő kandeláberétől, ha azt gondolom, e társadalomnak ez a fele, aki keresésében őt találta. Körei, közösségei Orbán titokzatos teste, mely titokzatosság azt is jelenti, ma még bizonytalan, mi történik velük. A sztár kezére játszik jelenleg szinte minden. Neki dolgozik a nemzetközi recesszió, a magyar aszály, a válság, a saját elemzői szerint is nehézkesen döntő kormány, a hétköznapok sötét ügyei, melyeken oly elegánsan tud felülmaradni, mintha nem baráti körében történne a dolgok egyik fele. Ha pedig újra jön, újra kisüt a nap a Hortobágy felett. Mert kétségtelenül ez az ember valamit nagyon tudott. A jelenleginél alig többet úgy tudta eladni, hogy ez már sok, ez már az új győzelmek világa, a magyar modell. Nem kenyeret, hitet adott sokaknak, annak a hitét, hogy majd jön a kenyér is, mert ő tulajdonképpen képes bármilyen körülmények között a magyar csodára, a nemzet kenyerének akarattal való szaporítására. A népszerűtlen, mert unalmas takarékoskodásra szoktatott emberek ezt elfogadták, mert vágytak rá. Vágytak nagyok lenni, mert senki nem akar kicsi lenni. Vágytak egy nép tagjai lenni, amely nép nem túl sok, hanem első a népek között. Vágyják és várják, hogy a sztár újra megmutatja, olyasmit tud, amit rajta kívül senki más. Állnak az éjszakában, amikor beszédei válogatását dedikálja, viszik politikai krédóját, holott ilyet civil nem ír, s várják - a dicsőséges időknek újbóli eljöttét. Sztárunk van. Nem énekel, nem is jár a való világban. Nézi fentről. Megteheti. Sztár.