Hajdú Sándor, Somorjai László
Fehéret, feketét, tarkát

Aranyosszék az erdélyi székelység hetedik jelentősebb területe. A szemet gyönyörködtető táj, történelmi emlékek mellett nem mindennapi érdekességet kínál a tavaszi nagyvásár, amikor a hegyekből is, falvakból is összegyűlnek a népek, hogy lássák is annak hasznát. A hatvanas években kollektívába kényszerített parasztok átlagnyugdíja kevesebb mint ötezer forint, az emberek többsége a földből, állattartásból - és a vásárból - él.

A kisebb nyájak itt, a nagyobbak a legelőkön cserélnek gazdát Fotók: Somorjai L.

„Hány ünnep van egy évben?” - kérdezte a csegezi református pap a konfirmálás előtt álló fiúcskát. „Négy nagy ünnep - vágta rá a fiú a választ - a húsvét, a pünkösd, a karácsony…, no meg a jára-völgyi tavaszi állatvásár!” Azóta a környék legtöbb lakosa így tudja, és aki csak teheti, már hajnalban felkerekedik a „nagy napon”, hogy le ne maradjon az eseményről.
Így történt ez idén is a vadregényes, szurdokokkal szabdalt, erdőkkel tarkított vidéken. Nyírmező, Gyertyános, Bedellő, Szentgyörgy, Várfalva, Csegez, Járabánya lakói - hogy csak néhányat említsünk - május 13-a hajnalán vagy még előző este felültek a szekérre, útnak indították a jószágot, hogy a Gyalui-havasokból eredő Jára-patak mentén elterülő, két hektár területű lankás domboldalon találkozzanak egymással: eladják, amit lehet, megvegyék, ami szükséges, és ha vannak ügyek - például a majdani fedeztetések -, megbeszéljék azokat. Vegyesen hallani magyar, román, cigány kurjantásokat, s ahogy a nap felkel, megérkezik a lábasjószág. Traktort szinte alig lehet látni, drága az, csak a Marosvásárhely környéki roma fafaragók érkeztek gépjárművel - no meg stábunk, amely szintén elhatározta: végére jár ennek a csudának. A sokféle nép között azonban nagyon úgy tűnik, éppen mi vagyunk a furcsa látványosság, fényképezőgépekkel, kamerával a nyakunkban. Egy román paraszt kézzel tapogat meg minket: ilyen kupecet itt még soha nem látott. Hasonlóképpen furcsán néz ránk két bivaly, amint eléjük lépünk csattogó-villogó berendezésünkkel. Megindulnak felénk, kitartóan, s mintha el is felejtették volna hirtelen, ki a gazdájuk. Azok hárman is nógatják, ütik-verik, húzzák félre a nyakukban lógó vasláncot, mindhiába - talán itt még Toldi Miklós is kevés lett volna, mert a bivaly nem csak erős, de makacs is. Azt beszélik a helyiek, ha a rekkenő hőségben meglát egy pocsolyát, és éppen dagonyázni támad kedve, akkor a gazdája tehet, amit akar, belégázol akár szekerestül, és egész naplementéig ott fürdőzik a sáros lében. Most azonban siet a többi bivaly bőgése: egy pillanat alatt irányt váltanak és elvegyülnek a jókora csordában. 
A dombtetőt a bivalyok uralják, többnyire román gazdákkal. A Magyarországon már csak állatkertekben látható fajtákból itt a vásáron több mint száz pompás példány is felsorakozott. A bivalytej valóságos gyógyszerként van számon tartva Erdélyben, hiszen annak „vastagsága” kézzel fogható: számtalan vitamint, kalciumot tartalmaz magas százalékban. A népi megfigyelés szerint kitűnően hat az öregedés ellen, áldásos hatása különösen a férfiaknál figyelhető meg. A vidéken egyébként a gépek hiányát a „lóerő” mellett mai napig is a „bivalyerő” pótolja. Egy-egy jól megtermett bika súlya több mint négy mázsa, árfolyama 30-40 millió lej közé esik. (Az összeget száznegyvennel kell osztani, ha forintban akarjuk tudni az árát.) 

A völgyben

A piac legalján a disznók helyezkednek el. Erdélyben - csakúgy, mint Magyarországon - nincs ára a malacnak. Székely Gergő Várfalváról öt darab süldőt árul, darabját 1 millió 300 ezer lejért. „Lehet, hogy csak világot látni hoztam ide ezeket a büdöseket! - állapítja meg az eladás esélyeit. - No, de akkor is el kellett ide gyünni, mert ünnepnapon mégsem ülhet otthon az ember!” 
A lejtőn fölfelé a következő szint a bárányoké: kosok, anyabirkák, bégető napos bárányok. Merinói, magyar és román racka, meg az összes Európában honos fajta. Ezen a szinten szó szerinti a birkatürelem: fejüket összedugva várakoznak jobb sorukra a juhok. Ám az igazi nagy üzletek nem itt köttetnek, hanem a legelőn. Itt csak a háztájiban tartott tíz-húsz fős állomány képviselői jelennek meg, míg a több ezer fős nyájak a legelőkön cserélnek gazdát.
Rögtön a bárányok után kecskenyáj izgatja az amúgy sem nyugodt kedélyeket: mekegnek, ugrálnak, öklelnek, vadulnak. „Nyugodt kecske még nem született a világra!” - fordul felénk egy idős aszszonyság, aki madzagon vezeti gidáját. Kérdezzük: mi az ára? „Ötszázezer lejért már viheti is, aranyoskám, aztán meg se álljon vele Pestig! Higgye el, ad ez annyi tejet, hogy nem kell a boltból vennie!” Az ajánlat derűt fakaszt, noha eszünk ágában sincs megvenni. Az egyik székely így magyaráz: „Hiába, nincs becsülete a kecskének” - azaz: alig van rá kereslet. Fülöp Dezső Várfalváról szintén kecskével kísérletezik. „Ha megsegít a Jóisten, eladjuk. Ha nem, visszavisszük” - feleli érdeklődésünkre. „Maga hívő?” - adódik a kérdés, a válasz azonban szokatlan: „Nem vagyok hívő. Unitárius vagyok.”

Simon András Szentgyörgyről 

A kövendi Törökök

Szarvasmarha és borjak is szép számmal érkeztek a vásárra, de itt egyszerűen csak „tehény”-nek hívják őket. A tehény intelligensnek mondható - legalábbis a bivalyhoz képest -, mert a faluba beérve saját maga találja meg az istállót, sőt van olyan, amelyik az utcaajtót is kinyitja. Tejük zsíros, fél egészség, de van, ahol a disznóknak adják, mert nincs, ki megvegye. „Tavaly is kilencmillióval maradt adósunk az állam, ugyanennyivel eltolódtunk a partikulánál (magánvállalkozónál) is, akkor inkább a malacoknak adjuk a tejet. A borjút meg felnöveljük a húsáért ” - meséli Török Gyula, aki családjával Kövendről érkezett két eladó lovával. Az aszszonyt otthon hagyta, mert a fehérnép - egyesek véleménye szerint - csak bajt csinál. Mások szerint azonban ez egyáltalán nem igaz, hanem az a baj, hogy az asszonynak sokszor igaza van. „Vigyázz, Gyula, hogy jössz haza” - szokta mondani a felesége, mert Gyula a múltkor is „megcsúszott”. Töröknek unokája is van, de nyugdíjat a kollektívában eltöltött huszonöt év után csak akkor kap, ha eléri a szükséges kort: havi ötszázezer lejre (3500 forint) számít. „Ez az éhenhaláshoz sok, de máshoz kevés” - állítja Gyula, és mindenki vigyorog, a mellette álló Pálfi Józseffel együtt, aki Pálfalváról érkezett. „Látjuk, maga viszont gazdag ember” - szólítjuk meg Pálfi urat, és rámutatunk aranyfogaira, amelyek csak úgy villognak a napfényben. „Na ja, ez igaz, de azt is csak kölcsön kaptam” - vigyorog tovább, s a jókedv fokozódik. Ifjabb Török érkezik - ő is Gyula -, kecskegidát hoz a karjában: „Emesének vettem, hadd játszódjék vele.”

A Török család öt hektár saját szántóból él, két lóval dolgozik, mert a traktor drága. „Itt a legjobb gyomirtó a kapa” - állítják. Árpát, hagymát, kukoricát termelnek, „az árpát a lovaknak, bár a zabot jobban szeretik. Mert mint mondják: bor hajtja a szekeret, zab hajtja a lovat”- így Török, de rögtön kijavítják a többiek: „Nem igaz, hé, zab hajtja a szekeret, bor hajtja a lovat.” 
A romániai földkérdés megoldása még furcsább, mint Magyarországon. Az egykori tulajdonosok alig kapták vissza földjeiket, inkább a funkcionáriusok jutottak birtokhoz. A Török család harmadába műveli a földet: a termés harmadát vagy annak árát kapják meg. A lovak egyébként tipikus móc-paripák: alacsony, inkább a pónikra hasonlító, erős, mokány kiállásúak. „Ezek bírják ezt a kemény munkát, amit mi végzünk” - mondja Török.

Hogy, hogy nem az Európai Unióra terelődik a szó. „Eléggé megvagyunk nélküle, száz év a lemaradásunk. Itt az van, hogy minden rendszerváltáskor valaki meggazdagszik, a többi meg lemegy a földig” - teszi hozzá kövendi riportalanyunk. „Az unióval úgy leszünk, mint a székely, mikor így epekedik: »Bárcsak tudnék valahogy megnősülni!« Mikor megnősült, emígy: Csak tudnék valahogy megszabadulni!” - példálózik egy másik. 
A nap egyre jobban tűz, már csak Simon Andrással, egy nyolcvanéves székely góbéval állunk szóba, aki Szentgyörgyről hozta két szép tehenyét. „Nyikolaj naponta huszonöt liter tejet ad - mutat az egyikre -, de maguknak húszmillióért odaadom.” Köszönjük, de sajnos nem fér be a csomagtartóba. András bácsi egyébként el tudná adni a tejet, csak az a baj, hogy nem fizetnek érte rögtön - a literenként járó 4800 lej csillagászati összegű tartozásként halmozódik fel. Ezért döntött úgy, hogy megszabadul a jószágoktól. Számunkra pedig ekkor dőlt meg az Erdélyben évekkel korábban hallott tézis: „Két tehén már egy egzisztencia.” 
Betelvén a vásári szagokkal, forgataggal - na meg a népi bölcsességekkel gazdagodva -, a szentgyörgyi sajtgyárba indultunk, ahol bebizonyosodott: a tejből mégiscsak lehet működő vállalkozást létrehozni.