Kalmár Gabriella
Rabszolgasorsok
Elzárva tartott házi alkalmazottak; elszigetelt külföldi „feleségek”; éhbérért dolgozó mezőgazdasági munkások; futtatott koldusok; prostitúcióra kényszerített gyerekek
- a modern rabszolgákat nem csak távoli vidékeken kell keresni. A szomszédban vannak. Ma, a 21. század elején is emberek tízmilliói élnek rabszolgasorban: alapvető emberi jogaiktól megfosztva, alacsony bérért vagy ingyen dolgoznak emberhez nem méltó körülmények között. Választási lehetőségük nincs. Nem a maguk urai.
A Beninből átcsempészett lányok számára az új élet reménye hamar rémálommá válik. A vizet áruló kislányok naphosszat hét liter körüli terhet cipelnek, s bár zsúfolt utcákon járnak, kilétük mégis felfedetlen marad. Senki nem kérdezi meg, milyen körülmények között élnek, dolgoznak. Ha napi adagjukat nem teljesítik, gazdáik megverik őket. A kimerültség, a depresszió, a mentális és fizikai erőszak tartja őket engedelmességben.A modern kori rabszolgaság elsősorban a nőket és gyerekeket érinti. Mértékét nagyon nehéz megbecsülni, mivel a legtöbb országban a kényszermunka illegális. Az Anti-Slavery International elnevezésű, a rabszolgaság felszámolásáért küzdő angol szervezet szerint világszerte nyolcmillió gyermek él rabszolgasorban: munkára kötelezik, fegyveres konfliktusokhoz toborozzák, prostitúcióra vagy pornográfiára kényszerítik őket, gyakran adás-vétel tárgyát képezik.
A szervezet adatai szerint további 111 millió tizenöt év alatti gyermek dolgozik veszélyes körülmények között. Nem járhatnak iskolába, és a legtöbb, minden gyermeket megillető jogot megtagadják tőlük.
Az egyéni szabadság elvesztésének leggyorsabban fejlődő módja az emberkereskedelem. Nyugat-Afrikában hatéves kislányokat szívesen eladnak háztartási alkalmazottnak, a dél-ázsiai kisfiúk az Egyesült Arab Emirátusokban keresett tevehajcsárok, a lányokat pedig többek között Nagy-Britanniába viszik prostituáltnak.
A rabszolgaság szorosan összefonódott az emberke-reskedelemmel. Sokkal köny-nyebb ugyanis olyan személyeket kiszolgáltatott helyzetben tartani, akiknek nincsenek a fogadó országban kapcsolatai, nem ismeri a nyelvet, a kultúrát, és az útlevelének elvételével könynyű lehetetlen helyzetbe hozni. Az emberkereskedők kezébe kerülők száma a legszerényebb becslések szerint évente 700 ezer, mások szerint akár négymillió fő is lehet. Az amerikai Munkaügyi Minisztérium adatai szerint az USA-ba évente mintegy ötvenezer nőt és gyereket adnak el. Legtöbbször félrevezetés, fizikai erőszak vagy azzal való fenyegetés, domináns pozíció kihasználása révén. A végállomás egy ültetvény, gyár, vendéglátó-ipari egység vagy bordélyház. Ezeket az embereket akaratuk ellenére hurcolják el, tartják fogva, adják-veszik, mint az illegálisan csempészett fegyvereket vagy kábítószereket. Gyakran erőszakot alkalmaznak, hogy engedelmességben tartsák őket. Előfordul, hogy más országból származó nőt „házasság” céljából csábítanak el az otthonától, valójában azonban házi szolgaként használják majd őket, és szexuális erőszak áldozatai lesznek.
Egy tipikus eset történt a kilencvenes évek közepén Floridában. Mexikói nőket jó állásajánlatokkal csábítottak az USA-ba, ahol aztán elszigetelt lakókocsikban találták magukat egy külvárosi negyedben. Prostitúcióra kényszerítették őket, némelyiküket abortuszra is. Ellenállás esetén megverték, halállal fenyegették őket. Az amerikai hatóságok végül felszámolták a bandát, de néhány tagja Mexikóba szökött.Civil ellenállás
A fejlett országokban számos civil szervezet igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy némely közkedvelt terméket erkölcstelenül dolgoztatott emberek segítségével állítottak elő. Egy csoport ez év februárjában az Egyesült Államok egyik legnagyobb gyorsétteremlánca, a Taco Bell központja előtt tartott éhségsztrájkot, az étterem által felhasznált paradicsom termelési módszerei ellen tiltakozva. A szervező Coalition of Immokalee Workers úgy véli: „Húsz évnyi paradicsomszedés szegénységi küszöb alatti bérért, túlóradíj nélkül, szakszervezeti lehetőségek, betegbiztosítás, betegszabadság, fizetett szabadság és nyugdíj nélkül - mindez nemzeti szégyen.”
Egy másik, brit kezdeményezés a csokoládéiparra koncentrál: az etikus körülmények között előállított csokoládéra „fairtrade”, azaz „fair kereskedelem” feliratú matricát ragasztanak, ami kvázi márkanévként funkcionál. Ezzel igyekszenek rontani a gyerekrabszolgákat foglalkoztató kakaóültetvények piaci helyzetét és „rabszolgaság-tudatossá” tenni a fogyasztókat. (Az Anti-Slavery International által készített tanulmány szerint megközelítőleg 284 ezer gyerek dolgozik veszélyes körülmények között Nyugat-Afrika kakaóültetvényein, közülük legalább 2500 más országból került oda.)
A civil kezdeményezések mellett az Egyesült Államok kormánya is igyekszik sarokba szorítani azokat az országokat, amelyek nem igyekeznek felszámolni ezt az embertelen gyakorlatot. A második éve megjelentetett és nyilvánosságra hozott Emberkereskedelmi jelentés 89 ország rabszolgaság elleni lépéseit értékeli. A megszégyenítésnek - úgy tűnik - van fegyelmező hatása: két ország (Kirgizisztán és Kambodzsa) kivételével minden állam javított az osztályzatán. A jelentés mindemellett megjegyzi, hogy néhány helyen az előrehaladás csupán látszólagos: Indiában, Thaiföldön és Vietnamban például több mint 2,3 millió lány és aszszony dolgozik a szexiparban - többségük nem szabad akaratából. Becslések szerint 40 százalékuk még gyerek! Bizonyítékok támasztják alá, hogy ezekben az országokban korrupt tisztviselők is segítik az emberkereskedők munkáját. A bírói fellépést szintén a korrupció lehetetleníti el.
A jelentés egyik készítője, Christopher H. Smith képviselő szerint azonban az Egyesült Államoknak is először a maga portája előtt kellene sepregetnie. Egyes hírek szerint ugyanis a Dél-Koreában állomásozó amerikai katonai személyzet néhány tagja érdekelt szexrabszolgákat alkalmazó bordélyházak üzemeltetésében. Mi több, teszik mindezt parancsnokaik szemérmes beleegyezésével. Visszás helyzet a szabadságért és függetlenségért harcoló amerikai hadsereg számára.
Aminatát 2000 márciusában tíz évesen egy pad alatt találták meg Libreville-ben, Gabon fővárosában. Otthonától, Togótól több ezer kilométerre hurcolták el. A testén verések friss nyomai látszottak. Aminata a családjával élt, míg egyszer egy Fatima nevű hölgy jelent meg náluk, és elvitte. Hosszú út után ért a nagyvárosba, ahol arra kényszerítették, hogy süteményt áruljon az utcán; fogva tartói minden bevételt elvettek tőle, semmije sem volt.
Kétszeres áldozatok
A rabszolgatartásban érintett országokat és kormányokat alapvetően két csoportra lehet osztani: akik elismerik a probléma létét, és tesznek ellene (ilyen például Brazília, ahol a nemrég beiktaott Lula da Silva elnök nagy hangsúlyt fektet a rabszolgaság felszámolására - lásd keretes írásunkat), a másik országcsoportban azonban a nyilvánvaló és közismert tények ellenére tagadják a rabszolgatartás létét. Ez utóbbira példa Szudán, ahol a közelmúltban egy, a rabszolgaságról már addig is ismert adatokat összegző cikk miatt börtönöztek be egy újságírót.
A legnagyobb problémát az jelenti, hogy jelenleg a legtöbb országban nem nyújtanak megfelelő védelmet az emberkereskedelem áldozatainak. Attól való félelmükben, hogy érvényes papírok hiányában bebörtönzik vagy kitoloncolják őket, nem mernek a hatóságokhoz fordulni. Ha valakinek sikerül - akár segítséggel - kiszabadulnia fogva tartói kezéből, könnyen előfordulhat, hogy ismét áldozatul esik, ezúttal a fogadó ország hatósága által. Számos országban az emberkereskedelem áldozatait nem tekintik másnak, mint illegális bevándorlónak és a munkavállalási szabályok megsértőjének. Az a néhány ország, ahol rendszeresen ítélnek el emberkereskedőket a bíróságok, az áldozatokat amolyan „eldobható / egyszer használatos tanúként” kezelik, és a per lezárulta után kitoloncolják őket, mint akikre már nincs a hatóságnak szüksége.
A helyzetet bonyolítja, hogy az emberkereskedelmet nem lehet az embercsempészethez hasonlóan kezelni. Az áldozatok ugyanis olyan lelki traumát éltek át, ami gyakran képtelenné teszi őket bármely segítővel való együttműködésre. Nem lehet elvárni tőlük, hogy bízzanak a hatóságokban, és feladják fogva tartóikat, amíg családjuk és ők maguk biztonságban nincsenek. A rabszolgasorban tartott emberek ezenkívül általában nincsenek tudatában a jogaiknak, és nincsenek felkészülve arra sem, hogy a fogadó országban önállóan egzisztenciát teremtsenek. Gyakran annak sincsenek tudatában, hogy a velük történtek bűncselekménynek minősülnek.
A modern kori rabszolgaság elleni harc azonban nem állhat meg az emberkereskedők börtönbe zárásánál sem. A probléma gyökere: a szegénység és a korrupció.
Kitörés a kátyúból
A „jövő országának” mondott Brazília a 20. század végén a földfoglaló mozgalmakkal azt is bizonyította, hogy a gyarmati múltból örökölt torz birtokviszonyok átrendezése nehezen halasztható tovább. Brazília belső területeinek gondja, hogy jobbára az „usinák” - a cukornádmaradványból gépkocsik meghajtására is használt ipari alkoholt gyártó nagyüzemek - előszeretettel alkalmaznak távoli vidékekről toborzott munkaerőt, akiket a korai kapitalizmus ismert sémái szerint rabolnak ki: ledolgoztatják repülőjegyüket, átköltözésük, létfenntartásuk illetve étkezésük költségeit a klasszikus boleta-rendszerben, tehát úgy, hogy a gyárhoz, „röghöz” kötve esélyük sincsen a menekvésre. Ami itt zajlik, az Zola Naná-ja trópusi kiadásban. A kissé finomkodón „kényszerű munkásnak” nevezett réteg érdekeinek védelmében keményebb kézzel lép fel Dél-Amerika talán utolsó „igazságbajnoka”, Lula da Silva elnök. Márciusban kilátásba helyezte a politikai eszközök szigorát is annak érdekében, hogy véget vessenek a visszaéléseknek. A megalakult munkaügyi ügyészi nyomozóhivatal munkatársai keményen fellépnek minden olyan jogsértéssel szemben, amely a modern rabszolgaság formáit és elvét is kimeríti. Kérdés az, hogy a gyermekmunkának, az éhségnek és nyomornak egyszerre hadat üzenő Lula társadalmi és talán agrárreformjai kifulladnak-e, vagy az elveket feláldozzák, mint már előtte is annyiszor, megtörnek a gazdasági válság valóságán. A brazilok mindenesetre optimisták, és mint mondják, Brazília sosem eshet vagy süllyedhet le a kátyú fenekére. Már csak azért is, mert Brazília minden kátyúnál nagyobb… (Rákóczi István)
