Hetek - VII. évfolyam, 12. szám, 2003. március 21

A néhai Szovjetunióban nem akadt még egy ilyen város, melynek lakosai nemcsak honfitársaik, hanem a külföldiek tiszteletét is élvezték - és ez máig is így van. Mind építészetét, mind kultúráját illetően Szentpétervár a legeurópaibb város orosz honban; már a puszta létrejöttével is arról adott jelzést, hogy Oroszország igényt tart az „európaiságra”. E város felépülése fordulóponttá lett Oroszország, de Európa történelmében is. Az előbbi számára a középkori moszkvai periódus végét jelezte, az utóbbi számára pedig elkezdődött a birodalomalapító Nagy Péter cárral való együttműködés és ellenállás korszaka.

Szentpétervár megalapítása a cár személyes kezdeményezésére történt 1703. május 27-én. Ekkortájt folyt a hosszadalmas svéd-orosz háború a balti-tengeri kijárat megszerzéséért: itt haladtak ugyanis Európa fő vízi útvonalai. Péter azután döntött a balti partok megszerzése mellett, hogy szembesült Oroszország jókora lemaradásával az európai nagyvárosokhoz képest az ipar, a kereskedelem, a tudomány és a műveltség terén. Ez volt az egyetlen reális esély arra, hogy Európával folytonos kereskedelmi és kulturális kapcsolat alakulhasson ki, melyben Nagy Péter Oroszország felzárkózásának zálogát látta.
Szentpétervár amolyan Oroszország és Európa közötti kapunak épült. Péter itt szándékozott összpontosítani a hadi és kereskedelmi flotta fő erőit is. Mivel a hajók építése és fenntartása az akkori idők legmagasabb technikai felkészültségét igényelte, nem csoda, hogy az épülő városban jöttek létre a 18. század elejének legfejlettebb és legnagyobb üzemei, gyárai, és ide gyűltek az akkori Oroszországból, sőt Európából is a legműveltebb emberek. Az sem volt váratlan fejlemény, hogy a Néva folyó és a Finn-öböl találkozásánál felépült kikötőváros lett az ország fővárosa: sem Moszkva, sem más város nem felelt már meg e célnak.
A cári udvar és a vezető testületek 1712-ben költöztek át Szentpétervárra; ekkortól számított fővárosnak. Igaz, Európa érdeklődését már alapításának évében felkeltette: az első európai kereskedőhajó 1703 őszén érkezett. Az építkezés egyre gyorsabb ütemben folyt - a tempó még ma, a technika korában is elképesztő. Oroszország minden részéből jobbágyok tízezreit rendelték ide; ők voltak a Nagy Péter által megálmodott város építésének fő hajtóerői - de áldozatai is. Szentpétervárért sokan fizettek az életükkel: volt, akit a túlfeszített munkatempó vitt a sírba, volt, akit a zord északi klíma vagy az árvizek. A széles néptömegek szemében ezért Szentpétervár a halál helye volt, Péter cár alakja pedig, aki mindenáron meg akarta valósítani álmait, és népére gyakran a számukra idegen kultúrát próbálta ráerőltetni - magának az Antikrisztusnak a képével kapcsolódott össze.
Csak jóval később, szépségének és vonzerejének kiteljesedése után kezdtek az oroszok nagy tisztelettel adózni a városnak és alapítójának. De ez valóban jóval később volt. Még 1727-ben, két évvel a cár halála után, az uralkodócsalád visszahurcolkodott Moszkvába. Szentpétervár és a flotta elhanyagolt állapotba került, a lakosok pedig egyre-másra költöztek el melegebb és szárazabb vidékekre…
Nagyon hamar kiderült azonban, hogy az új városra szüksége van Oroszországnak, és a Péter idejében létrejött új uralkodói osztálynak, sőt az új uralkodóknak is: a cári család 1730-ban visszaköltözött Szentpétervárra. Az orosz történelemben visszafordíthatatlanul elkezdődött a szentpétervári korszak - maga a város pedig egyre szebb és méltóságteljesebb lett.
Sokan úgy emlegetik a várost: „Észak Velencéje”, ami érthető is, tekintve, hogy itáliai „névrokonához” hasonlóan a sorsát szintén erősen befolyásolják a tengerek, folyók, csatornák. Szentpétervár területének tíz százalékát vízfelület alkotja; folyói, csatornái együttes hossza 300 km, ezeken több száz híd ível át.
A partokat már a 18. századtól gránitba kezdték öltöztetni - ami nemcsak látványnak gyönyörű, de úgy tűnik, kordában is tudja tartani a Névát és a többi folyót. Ez utóbbi benyomás sajnos csalóka: a Néva, bár viszonylag rövid (mindössze 74 km), Európa legbővizűbb folyója, és minden évben megpróbál kitörni partjai közül. A város fennállása óta mintegy 300 árvíz történt: rendszerint a Finn-öböl felől támadó nyugati szél okozta, amely nem engedte a Névát a tengerbe folyni. Három ezek közül katasztrofális méretű volt. A város főbb részei víz alá kerültek, hatalmas anyagi kárt okozva és számos emberéletet követelve. A nagy árvizek nagyjából rendszeresen fordultak elő - százévente, ráadásul éppen minden új évszázad második évtizedében. Ezek szerint tíz év múlva esedékes a következő: ennek kivédése érdekében már az 1970-es években elkezdtek építeni egy gigantikus gátat a Finn-öbölben. Az építkezés hatalmas öszszegeket emésztett fel, ennek ellenére még a Szovjetunió végnapjai idejére sem sikerült befejezni.
Szentpétervár az egyedüli olyan főváros Európában, amely egyetlen terv alapján épült fel. Első építészei külföldiek, főként olaszok voltak. Egyikük műve a Péter-Pál-székesegyház akkor rekordnak számító 122,5 méter magasságú aranyozott tornya, amely a tetején díszelgő, szélre forgó angyallal a város három fő szimbólumának egyikévé vált. A székesegyház amúgy máig is Oroszország legmagasabb temploma - ugyanakkor építészeti etalon szerepét is betölti: Szentpétervár egyetlen épülete sem magasodhat e torony fölé. A városban található ezen kívül a világ egyik legnagyobb belső terével rendelkező temploma is - a 101,5 méter magas Izsák-székesegyház. Negyven éven át épült egy francia építész, August Montefan tervei alapján, aki egy másik csodának, az alexandriai oszlopnak is tervezője. Ennek az a különlegessége, hogy mindenfajta rögzítés nélkül áll, kizárólag a maga súlya tartja - ami nem kevés: 600 tonna. Negyvenhét méteres magasságával ez a világ legnagyobb egy darabból álló oszlopa: ott áll a Palota tér közepén, a Téli Palotával átellenben.
A néhai cári rezidenciában jelenleg az Ermitázs található, amely nemcsak méreteiben számít a világ egyik legnagyobb múzeumának, hanem „tartalmát” tekintve is; sokan úgy vélik, gyűjteményei gazdagságában túlszárnyalja a Louvre-ot is. A tér másik oldalán Európa leghosszabb, 600 méteres homlokzatú épülete, a vezérkari épület látható, oldalán a gyönyörű, kecses árkádsor az olasz Rossi alkotása. A mester egyébként számos városképet is tervezett, itt helyben is: Szentpétervárról méltán mondják, hogy az építészeti egység városa. Moszkvával ellentétben, mely gyakorlatilag különálló házakból áll, Szentpétervár felépítése rendkívül szigorú, összehangolt tervet követett, és az eredmény a mai napig elkápráztatja még az európaiakat is, akiknek elődei jócskán megdolgoztak érte.
Oroszország és Európa kezdeti együttműködésének nyomait legerősebben Szentpétervár viseli magán. A nyugati építészek mellett természetesen az itthoniak is kitettek magukért, erről tanúskodik többek közt a belváros szívét képező Tengernagyi Hivatal. A több mint 400 méter hosszú épület aranyozott tornya - rajta egy szélkakas szerepét betöltő vitorláshajóval - Szentpétervár másik jelképe. A harmadik jelkép innen nem messze látható: Nagy Péter, a városalapító lovas szobra. A Néva partján magasodó bronzalakot Katalin cárnő idejében (1762-1796) állították; a vicces kedvű polgárok még a szovjet időkben észrevételezték, hogy míg a cár a kezével a túlparton fekvő Akadémiára és a Szentpétervári Egyetemre mutat, addig az akkoriban valamivel feljebb, tankon álló Lenin épp a KGB szomorúan közismert épülete felé nyújtja a kezét…
Kevés olyan város van Oroszországban, amely ennyire megsínylette volna a szovjet időket. Először is átkeresztelték Leningráddá, és elvesztette fővárosi státuszát, ezen-kívül éppen erre a korszakra esik történetének legnagyobb embervesztesége is.
A második világháború elejéig Szentpétervár volt Európában az egyik legnagyobb, Oroszországban pedig a legnagyobb város. Két és fél millió lakosa volt - Moszkvában ekkor csak fele ennyien laktak -, azonban 1921-re Szentpétervár lakosainak száma a harmadára csökkent 1914-hez képest, míg Moszkváé nem változott. Ez a mai napig így maradt. Az északi főváros katasztrofális demográfiai veszteségének okai a forradalommal, a polgárháborúval és az éhínséggel kapcsolatosak. Igaz, az éhségtől akkor nem haltak meg sokan - többnyire inkább azt elkerülendő költöztek tömegesen az emberek biztonságosabb helyekre, többek között Moszkvába, amelyből közben a bolsevikok újból fővárost csináltak.
A kormányzat ideköltözéséről szóló ukázban a német megszállás veszélyére hivatkoztak - mellesleg éppen emiatt is változtatták meg az addig használt, ám kissé németes hangzású Peterburg nevet Petrográdra. Az eredetileg ideiglenesnek szánt fővároscserét azonban a német fenyegetés után sem követte a kormány visszatelepülése. Ez persze érthető: az európai Szentpétervár nem lehetett Szovjet-Oroszország fővárosa. Kompenzációként 1924-ben, Lenin halálát követően elnevezték Leningrádnak. A „forradalom bölcsőjeként” is emlegették a várost, volt a „három forradalom városa” és „Lenin városa” is. Ennek ellenére a moszkvai vezetés folyton ellenzéki magatartásra gyanakodott; Sztálin is mindig bizalmatlanul tekintett „észak fővárosára” - és kormányzása alatt két ízben is leszámolt az úgymond „leningrádi ellenzékkel”.
A legnagyobb csapás azonban - a sztálini vezérkar melléfogásainak is köszönhetően - a németek részéről jött a második világháború során. A várost körülzárták - és ez a 27 hónap hosszú periódus lett történelmének legszörnyűbb időszaka. A bombázások, légitámadások és az éhség miatt több mint millióan haltak meg ezalatt - ilyen csapást nem kellett egyetlen más városnak sem elszenvednie a világon. Szentpétervár azonban mindvégig kitartott; emiatt szülötteit a mai napig is tisztelet övezi. Nem csak az akkori kitartásukért; ez a tisztelet a szinte hagyományszerű és általános kultúraszeretetüknek, műveltségüknek is szól, aminek még az a bizonyos európai tradíció képezi az alapját.
Egyébként a főváros Moszkvába helyezése végül is javára vált Szentpétervárnak: sokban hozzájárult ahhoz, hogy elkerülje az erkölcsi romlást, és azt, hogy egy mintaszerű, tőrőlmetszett szocialista várost faragjanak belőle. A kommunizmus igazságtalanságainak hordaléka Moszkvában ülepedett le - és ez a posztszovjet időkben újból felkavarodott, mivel a főváros annak köszönhette felvirágzását, hogy itt koncentrálódott az egész ország pénzkészletének nyolcvan százaléka. Nem véletlen, hogy a szentpétervári születésű Vlagyimir Putyin elnöksége óta egyre többen rebesgetik a főváros esetleges újbóli visszahelyezését Szentpétervárra. Putyin maga is szívén viseli a város ügyét, de kérdéses, fel fogja-e vetni a státusváltozás kérdését. A szentpéterváriak többsége nem kívánja, hogy újból főváros legyen: a pénzzel együtt olyan nemkívánatos jelenségek is várhatók ugyanis, mint a korrupt tisztviselőréteg, homályos privatizációk, valamint a bűnözés növekedése. Nekik bőven elegendő a „kultúra fővárosának” státusa, ami most Szentpétervárt illeti, méltán.
A város jelen pillanatban fennállásának 300. évfordulójára készülődik, és várja a vendégeket. Az ünnepségsorozat májusban veszi kezdetét, éppen akkor, amikor a fehér éjszakák is kezdődnek. Ilyenkor szokás éjszaka a Néva partján sétálgatni, és nézni, hogy nyitják fel a hidakat a nagyobb, tengeri hajók számára. A szétnyitott hidak - ez is a páratlan város, Szentpétervár jelképeinek egyike.