Hack Péter
Irak lefegyverzése

Lapunk nyomdába adásával egyidőben az iraki vezetők ellen indított rakétatámadással megkezdődött - Bush elnök szavaival - „Szaddám Huszeinnek és rendszerének a lefegyverzése”. Az amerikai elnök megköszönte a katonai akcióhoz segítséget nyújtó országoknak - amelyek között Magyarország is ott van - a támogatást. Korábban Colin Powell külügyminiszter közzétette „a készségesek koalícióját” alkotó harminc ország névsorát. Orbán Viktor volt miniszterelnök azzal támadta meg a jelenlegi kormányt, hogy az a lakosság több mint kilencven százalékos többségével szemben a háború oldalára állt, amikor hozzájárult a magyar légtér és repülőterek használatához az Irak elleni támadás során.

„Nem végzünk félmunkát. A teljes győzelemig folytatjuk Irak felszabadítását és lefegyverzését” - ígéri George W. Bush Fotó: Reuters

Bár lapzártakor még bizonytalan, mennyire sikerül gyorsan teljesíteni a kitűzött célokat - Szaddám eltávolítását és Irak leszerelését -, azt azonban már most leszögezhetjük, hogy a világban rendkívüli horderejű változások álltak be az elmúlt napokban. A válság nyilvánvalóan alapjaiban rázza meg az ENSZ-et, és korábban nem tapasztalt megosztottságot hozott létre a NATO-n és az Európai Unión belül, hiszen az ezekhez tartozó országok egy része elkötelezett támogatója, másik része elkötelezett ellenzője az amerikai álláspontnak. Könnyen lehet, hogy az események még a szovjet birodalom kilencvenes évek elején végbement összeomlásánál is nagyobb horderejű változásokat eredményeznek a világrendben. 
A rendkívül bonyolult világpolitikai helyzet a belpolitikában is bonyolult szituációt hozott létre. A kormány látszólag valóban a többség akaratával szemben támogatja az amerikai terveket. Ezzel egy olyan álláspont mellé sorakozik fel, amelynek tartalmáról a magyar polgárok nem sokat tudhatnak. Ha ugyanis megnézzük a magyar médiának a helyzetről nyújtott képét, akkor még csodálkozhatunk is, hogy egyáltalán maradt kilencszázaléknyi támogatása az amerikai álláspontnak.

A légicsapások után a szárazföldi csapatoké a főszerep. Nem az iraki nép ellen harcolnak Fotó: Reuters

A magyar médiából - az európai közvélemény egy részének vehemens Amerika-ellenességétől átitatott és a francia, német, belga kormányok által is visszhangoztatott - viszonylag sematikus kép tárul a szemlélők elé. Eszerint az amerikai akció felesleges erőfitogtatás, amely ártatlan civilek életét fenyegeti, Bush egy buta, fundamentalista vallású texasi farmer, aki az olajért akar háborút folytatni.
Saját pozíciójának érthetőbbé tétele szempontjából a magyar kormánynak érdemes lenne tanulnia Tony Blair brit miniszterelnöktől, aki szintén a közvélemény ellenérzésével volt kénytelen szembesülni. Blairt azonban láthatóan nem rémítették meg a közvélemény-kutatások adatai, határozottan kiállt álláspontja mellett, ennek következtében rövid idő alatt az álláspontját támogatók és ellenzők közötti korábbi 25 százalékos különbség hat százalékra csökkent, és a kormánybukással fenyegető jóslatok ellenére magabiztos többséggel (igaz, az ellenzéki konzervatívok teljes támogatásával) megnyerte a szavazást a képviselőházban.
Az alábbiakban a vitatkozó nézetek vázlatos áttekintésével szeretnénk segítséget nyújtani az olvasóknak az egyes álláspontok jobb megértésében. A francia, német, belga álláspont szerint, amelyet Oroszország és Kína, az ENSZ Biztonsági Tanácsának két további állandó tagja is támogat, még nem merültek ki a békés megoldás lehetőségei. További időt kellene adni az ENSZ fegyverzetellenőreinek - akik tavaly novemberben újították meg tevékenységüket Irakban - ahhoz, hogy Irak teljes lefegyverzését elérjék. Ezek az országok a jelenlegi helyzetért Amerikát és szövetségeseit hibáztatják, és azt állítják - Kofi Annan ENSZ-főtitkárral együtt -, hogy a háborúért és annak következményeiért az Egyesült Államokat és szövetségeseit terheli minden felelősség. Ezen országok álláspontja szerint az amerikai invázió ellentétes a nemzetközi joggal, és egyértelműen agressziónak minősül, mivel a nemzetközi jog katonai fellépést csak önvédelem vagy a Biztonsági Tanács felhatalmazása alapján tart megengedhetőnek. (Ebben az érvelésben az oroszok és a kínaiak következetesek saját korábbi álláspontjukhoz, hiszen ez a két ország Jugoszlávia NATO általi bombázása idején is ellenezte az akciót, s akkor is a BT-felhatalmazás hiányára hivatkoztak. Franciaország és Németország azonban részt vett a NATO Jugoszlávia elleni akciójában, és akkor nem jelentett problémát számukra a BT-döntés hiánya.)
Az amerikai álláspont ezzel szemben az, hogy az ENSZ látványosan kudarcot vallott az elmúlt tizenhárom évben Szaddám Huszein rendszerének lefegyverzésében. A konfliktus ugyanis nem most kezdődött, még csak nem is az elmúlt év novemberében, hanem 1990-ben, amikor Irak lerohanta a szomszédos Kuvaitot. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítélte az iraki agressziót, és felszólította Irakot Kuvait elhagyására. Az 1979 óta Szaddám Huszein vezetése alatt álló Irak 1980-tól 1988-ig háborút folytatott Irán ellen. Két évvel ezen háború befejezését követően indította el offenzíváját a szomszédos Kuvait ellen. A Biztonsági Tanács felszólítása ellenére Irak nem vonta vissza csapatait. Az Egyesült Államok vezetésével ekkor egy nemzetközi haderő vonult fel Irakkal szemben, és az első Öböl-háborúban ez a haderő kikényszerítette az iraki csapatok kivonulását a megszállt országból.
Az amerikai vezetés alatt álló koalíció akkor megelégedett ennyivel, a szárazföldi csapatok nem szállták meg Bagdadot, és nem kényszerítették ki Huszein távozását.
A történelem fintora, hogy a mai amerikai vezetésből ketten is érintettek voltak az akkori döntés meghozatalában. Dick Cheney alelnök akkor az idősebb Bush kormányának védelmi minisztere volt, Colin Powell jelenlegi külügyminiszter pedig még - tábornoki rangban - az amerikai hadsereg vezérkari főnöke volt. Elemzők szerint annak idején éppen Powell volt az, aki a katonai akció leállítását sürgette, annak ellenére, hogy Cheney már akkor is úgy érvelt, hogy az akció leállításának javaslata mellett tárjanak az elnök elé többféle tervet. Norman Schwarzkopf tábornok, az Irakban harcoló csapatok parancsnoka is az akció folytatását javasolta. Katonai elemzők felvetik, hogy a háború ezen szakaszában az iraki hadsereg legerősebb részét képező Köztársasági Gárda egységeinek nagy része Bászra mellett csapdába került. Ezt az egységet a légierő bevetésével, a szárazföldi csapatokban szolgáló katonák életének veszélyeztetése nélkül szét lehetett volna verni, vagy megadásra lehetett volna kényszeríteni. Amennyiben erre az akcióra Washington engedélyt adott volna, Szaddám diktatúrája már 1991-ben megdőlt volna. Colin Powell helyzetét nem teszi könnyűvé az a tény, hogy amit akkor elszalasztott, most sokkal nehezebb körülmények között kell végrehajtania.
Az amerikai adminisztráció akkori döntése a csapatok megállításáról és az akció befejezéséről már rövid távon is súlyos következményekkel járt. A nemzetközi közösség mindössze annyit tett a Szaddám Huszein által korábban vegyi fegyverekkel is megtizedelt kurdok védelme érdekében, hogy a korábban az ország déli, Kuvaittal határos területén bevezetett repülési tilalmi zónához hasonlóan az ország északi, kurdok lakta része felett is megtiltotta a repülést. Szaddám Huszein látszólag joggal jelenthette ki, hogy 1991-ben csak csatát vesztett, a háborút azonban nem vesztette el.
Az amerikai érvelésnek fontos pontja, hogy Irak az elmúlt évtizedekben rendszeresen és súlyosan megsértette az ENSZ alapokmányát és a nemzetközi normákat. Ilyen sérelem volt már az Irán elleni háború is, Kuvait megszállása, az Öböl-háború idején Irakkal háborús konfliktusban nem álló - az Irak elleni nemzetközi összefogásból kimaradó - Izrael elleni rakétatámadások. A nemzetközi jog sérelmét jelentette a tömegpusztító fegyverek bevetése már az Irán elleni háborúban, majd a kurd lakosság ellen.
Irak az évek során - nagyrészt európai segítséggel - rendkívüli fegyverkezési programot indított be. Ennek keretében nagy mennyiségben állított elő és halmozott fel vegyi és biológiai fegyvereket, valamint lépéseket tett atomfegyver létrehozására is. A nemzetközi közösség felszólításait és határozatait Irak teljes mértékben figyelmen kívül hagyta. Bármilyen ENSZ-határozatot csak közvetlen katonai erővel vagy az erő használatával való határozott fenyegetéssel lehetett érvényesíteni, többnyire rendkívül korlátozott sikerrel.
Az Öböl-háborút követően a máig is élő repüléstilalmi zónák létrehozásával együtt az ENSZ kötelezte Irakot vegyi, biológiai és tömegpusztító fegyvereinek leszerelésére. A leszerelés ellenőrzésére az ENSZ fegyverzetellenőröket küldött az országba, akik 1991 és 1998 között változó intenzitással próbálták meg elérni az ENSZ-határozatok végrehajtását. 1998-ban az iraki vezetés azzal vádolta az ENSZ-ellenőröket, hogy kémkednek az ország ellen, és ezért felszólította őket az ország azonnali elhagyására. Az ENSZ gyakorlatilag szó nélkül tudomásul vette Irak döntését, és az ellenőrök elhagyták az országot anélkül, hogy megnyugtatóan ki lehetett volna jelenteni, hogy az 1991-ben megkezdett feladatukat végrehajtották volna.
Szakértői és hírszerzési jelentések szerint az ellenőrök 1998-as távozását követően Irak újra folytatta fegyverkezési programját. Ennek keretében nagy mennyiségű vegyi és biológiai fegyvert állított elő. Titokban vegyi és biológiai fegyverek gyártására alkalmas, tiltott anyagokat szerzett be. Nukleáris fegyverek előállítására felhasználható technológiára és anyagokra próbált titokban szert tenni. Afrikából jelentős mennyiségű uránt próbált beszerezni, annak ellenére, hogy nem rendelkezik civil nukleáris programmal. Illegálisan megtartotta hosszú hatótávú rakétáinak egy részét, és elkezdte új fejlesztésű al-Szamud rakétáinak hadrendbe állítását, amelyek hatósugara szintén meghaladta az ENSZ által engedélyezett 150 kilométert. A korábbi ENSZ-ellenőrzések tapasztalataiból tanulva megkezdte a kényes berendezések és dokumentumok elrejtését a későbbi ellenőrzések elől.
Mindezek mellett Szaddám Huszein immár több mint negyedszázada működteti a demokrácia területén nem túl erős térség mércéjével is ritka brutális diktatúráját. Az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatában meghatározott jóformán valamennyi emberi jogot lábbal tiporják az országban. Szaddám politikai ellenfeleit bebörtönzik, megkínozzák, gyakran kivégzik.
Az iraki rezsim aktív anyagi és erkölcsi támogatója a térség szinte valamennyi terrorista szervezetének. Seres László a Népszabadság internetes kiadásában megjelent Az igazság pillanata című írásában részletesen bemutatja a nyilvánosan hozzáférhető anyagokban szereplő bizonyítékokat Szaddám és a terrorizmus kapcsolatáról. A cikk megemlíti a terrorista kiképzőtáborok működtetését, az öngyilkos terroristák családtagjainak bőkezű anyagi támogatását, illetve azokat a hivatalos iraki nyilatkozatokat, amelyek már tavaly szeptemberben az amerikaiak elleni öngyilkos akciók végrehajtására vállalkozó egységek létrehozását sürgették.
Ezek a fejlemények vezettek arra, hogy tavaly novemberben, mindenekelőtt az USA nyomására, az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangú döntéssel elfogadta az 1441-es számú határozatot. Ekkor a Biztonsági Tanács öt állandó tagja (Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, Oroszország és az USA, vagyis a II. világháborúban győztes nagyhatalmak) és tíz nem állandó tagja (Bulgária, Guinea, Írország, Kamerun, Kolumbia, Mauritius, Mexikó, Norvégia, Szingapúr és Szíria) egyetértett abban, hogy Irakot azonnali leszerelésre és az ENSZ-fegyverzetellenőrökkel való teljes együttműködésre kötelezzék. A határozat megállapította, hogy Irak megsértette azokat az ENSZ-határozatokat, amelyek Kuvait 1990-es lerohanása után leszerelésre kötelezték. (A határozat összesen kilenc kötelező erejű korábbi BT-határozatot sorol fel, amelyeket a Biztonsági Tanács 1990 és 1999 között Irakkal szemben hozott, és amelyeket Irak nem tartott be.)
A határozat szerint Irak egy utolsó lehetőséget kapott, hogy teljesítse leszerelési kötelezettségét, és figyelmeztette Irakot, hogy „súlyos következményekkel kell szembenéznie”, ha továbbra is elmulasztja azt.
Az amerikai-brit érvelés szerint a súlyos következmény nem értelmezhető másként, mint a katonai erő alkalmazására való utalásként. Washington és szövetségesei tehát arra hivatkoznak, hogy az 1441-es határozat kellő felhatalmazást adott számukra a katonai erő alkalmazására. 
A katonai fellépésre vállalkozó országok azt állítják, hogy Irak immár közel tizenhárom éve tudatosan és cinikusan semmibe veszi a nemzetközi normákat, fegyverkezési programjával közvetlen veszélyt jelent a Közel-Kelet és a világ békéjére.
Az iraki fenyegetéssel szemben fellépni hajlandó országok - ahogy magukat nevezik: a „készségesek koalíciója” - szerint, mivel Irak többször bizonyította, hogy kész más országok ellen agressziót elkövetni, rendkívüli, sőt vállalhatatlan kockázatot jelent a világ számára, ha most nem fegyverzik le. A koalíció szerint az Irak elleni háború nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megakadályozza Iraknak a világ elleni háborúját. Az akciókban részt vevők szerint nem a háborús fellépés fenyegeti az ártatlan emberek életét és a világ békéjét, hanem e fellépés elmaradása.