Hetek - VII. évfolyam, 6. szám, 2003. február 07

A Columbia űrsikló tragédiájából az elmúlt napokban többen igyekeztek valamilyen természetfeletti, „isteni” üzenetet kiolvasni, a baljós előjel értelmét megfejteni. Egyesek Isten bosszúját, míg mások az ördög kezét látják az események mögött.
A katasztrófák ilyenfajta magyarázata többnyire akkor szokott előtérbe kerülni, amikor az emberiség valamilyen sorsdöntő válsághelyzet előtt áll. Napjainkban ilyen válsághelyzet a háborúval fenyegető amerikai-iraki és a palesztin-izraeli konfliktus is. Mivel a katasztrófa egy amerikai űrjárművel történt, az asztronauták között volt egy izraeli állampolgár is, és a Columbia sajtóhírek szerint a Palestine nevű kelet-texasi település felett hullott darabokra, ezért nem meglepő, hogy leginkább amerikaiak, egyes arab nemzetek és az izraeliek körében bukkantak fel spirituális értelmezések - sokszor egymásnak teljesen ellentmondó tartalommal.

Egy iraki tisztviselő például a Reuters hírügynökségnek nyilatkozva a katasztrófát Allah bosszújának nevezte: „Boldogok vagyunk, hogy az űrsikló felrobbant. Isten meg akarta mutatni, hogy az ő ereje nagyobb, mint az amerikaiaké, akik megsértik országunkat. Isten bosszút áll értünk.” A mások gyásza felett örvendő Szaddám-na-csalnyik azt is felemlegette, hogy Ilan Ramon, az izraeli űrhajós részt vett a Bagdad melletti atomreaktor 1981-ben történt lebombázásában.
Abu Hamza, a terroristák támogatásával is megvádolt londoni imám egyenesen a „Gonosz Hármasság” elleni ítéletről beszélt. A Columbián „amerikai keresztények, egy izraeli cionista és egy indiai születésű hindu repültek. Ez a hármasság az iszlám elleni gonoszság forrása” - adta tudtul nyilatkozatában az imám.
Bár a hivatalos palesztin vezetés részvétét nyilvánította a tragédia miatt, a palesztin média hangsúlyozta azt a tényt, hogy az űrsikló Texas állam Palestine (Palesztina) nevű kisvárosa felett esett szét. Ebből a jelből világosan látható - vélték a kommentátorok -, hogy Isten a palesztinok ügyét támogatja Izrael és Amerika agressziójával szemben.
Egészen más szempontból, Izraelben is sokan gondolkodnak a történtek spirituális értelmezése felől. Elsősorban a Midrás azon állítása miatt, amely szerint a Messiás addig nem fog eljönni, hogy megváltsa a zsidóságot, amíg a zsidó nép nem lesz egységes. Önmagában nehezen érthető, hogy ez az állítás miért pont a Columbia tragédiája kapcsán került előtérbe, azonban az űrhajó legénységének izraeli pilótája, Ilan Ramon, a tudományos célokon túl utazását egyfajta egységteremtő missziónak is szánta, amellyel fel akarta hívni az Izraelben és a diaszpórában élő zsidóság figyelmét a zsidó nép egységének fontosságára.
Ennek érdekében, noha ő maga nem volt vallásos, elhatározta, hogy néhány fontosabb vallási előírást mégis megtart a világűrben. Így például csak kóser ételt fogyasztott, és Jeruzsálem felett repülve elmondta a Smá Jiszráel imádságot. Magával vitte egy tizennégy éves, Auschwitzban meggyilkolt zsidó fiú rajzát is a világűrbe, továbbá a Zsoltárok könyvének egy példányát és egy holokausztot túlélt Tóra-tekercset is. Ez utóbbi az Isten által egyesített zsidóságot volt hivatott szimbolizálni, és ezért most sokan úgy értelmezik a történteket, hogy az egység álma foszlott szét, amikor a tekercs Ilan Ramonnal és társaival együtt elégett Texas felett. Mintha erre a sérülékeny helyzetre utaltak volna Ramon múlt csütörtökön mondott szavai a világűrből: „A világ innen fentről gyönyörűnek látszik, annyira békés, annyira csodálatos és annyira törékeny!”
Izraelben a tragédiák már a kultúra részévé váltak, és a fájdalom, a gyász beépült a nyelvbe és a mindennapi beszédbe - írta cikkében a Haarec című lap publicistája, Bradeley Burston. Így például a modern héber nyelvben az űrre használt kifejezés, a chálál nemcsak hatalmas ürességet jelent, hanem egy megölt személyt, elesett hőst is. Izraelben ezért vannak, akik úgy gondolják, hogy ezt az utóbbi jelentést a mostani eseményre nézve kódolta bele Isten előre az űrt jelentő héber szóba.

Bibliai űrkutatók

Az események ilyesfajta értelmezései azonban többnyire önkényesek, és általában nem is harmonizálhatók a bibliai világnézettel (lásd keretes írásunkat az ómeneknek a különböző kultúrákban betöltött szerepéről). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Biblia nem foglalkozik a világűrrel, és nem mond semmit az űrkutatással kapcsolatban. A Szentírásban különösen a Zsoltárok könyvében, Jób könyvében, valamint egyes prófétáknál találhatók ezzel kapcsolatos szövegrészek, amelyek alapján számos bibliakutató úgy véli, hogy a világűr egy kozmikus csapás jegyeit hordozza magán, amely Isten ítéletének következtében érte el a kozmoszt még jóval az ember teremtése előtt.
Bár a Biblia ennek az ítéletnek az okát nem hozza nyilvánosságra, feltehetően az Ádám előtt élt ősi civilizációk Isten-ellenes lázadásával hozható kapcsolatba. Egyes bibliamagyarázók még azt is megkockáztatják, hogy a virágzó ősi civilizációknak egy a földihez hasonló, ám kozmikus méretű özönvíz vethetett véget, és esetleg ennek a nyomai őrződtek meg a különböző bolygókon fellelhető jégrétegek, illetve a jégből álló égitestek formájában.
Állításukat Mózes első könyvének bevezető soraira alapozzák: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.
A föld pedig kietlen és puszta lett, és sötétség lett a mélység színén…” A kietlen és puszta (tohu és bohu) kifejezés a Biblia más helyein Isten ítéletével van kapcsolatban, így okkal tételezhető fel, hogy itt is egy büntető ítéletre történik utalás, amelynek következtében a korábban egyszer már virágzó Föld bolygó kietlenné és pusztasággá vált. Eszerint az első versszakban leírt teremtés („kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”) és a második versszakban leírt ítélet között („a föld pedig kietlen és puszta lett”) akár évmilliók is eltelhettek.
Isten az ítéletet követően akkor avatkozhatott be újra a Föld állapotába, amikor elhatározta, hogy megteremti az embert. Ehhez a „katasztrófa sújtotta övezetnek” legalább egy részét újjá kellett teremtenie. Így népesült be újra növényekkel és állatokkal a Föld.
Felmerül a kérdés, hogy vajon tudható-e valami a „katasztrófa sújtotta övezeten” kívüli valóságról is a Biblia kozmogóniája és kozmológiája alapján? A világmindenség felépítését a teológusok többsége Pál apostol híres beszámolójából vezeti le: „Ismerek egy embert a Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt (…) elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy az az ember (…) elragadtatott a Paradicsomba, és hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embereknek kibeszélnie.” (Korinthosziakhoz írt második levél 12:2-4) Ez alapján a világmindenség alapstruktúráját a három különböző ég alkotja. Az első ég a Földhöz legközelebb eső szféra, a második ég ezen túl maga a kozmosz. Az első két ég által határolt világ együttesen alkotja azt a „katasztrófa sújtotta övezetet”, amelyet Isten ítélete sötétté és kietlenné tett.
A harmadik ég, amelyről azt állítja Pál apostol, hogy itt található a Paradicsom, alighanem Isten lakóhelye is, amelyet a Biblia valamilyen kozmikus tájolással - amely innen a Földről nehezen értelmezhető - sok esetben a „messzi északra” helyez. Erről a „messzi északon” lévő világról azt is elárulja, hogy a kozmoszon túl van: „Ő terjeszti ki északot az üresség (az eredeti kifejezés egyben a világűrre használatos héber szó) fölé, és függeszti föl a földet a semmiség fölé. ” (Jób könyve 26:7)

Ómen vagy ámen: jelentenek-e valamit az előjelek?

A különböző szokatlan vagy feltűnő eseményeknek, különösen, ha azok közvetlenül valami nagy terv megvalósítása, várható, jelentős esemény előtt történnek, minden úgynevezett pogány vallás természetfölötti jelentőséget tulajdonít és igyekszik jelentését megtalálni. Ez a hit az „ómenekben” egészen mélyen gyökerezhet az emberek transzcendencia utáni igényében, hiszen még a nyugati civilizáció mai materialista, szekularizált világában is tömegesen megjelenik az olyan esetekben, mint amilyen a Columbia űrsikló tragédiája - legalábbis most, közvetlenül az iraki háború valószínű megkezdése előtt (hiszen ha a háborús készülődés nem lenne, az esemény teljesen más értelmezést kapna, amely kevésbé sorsszerűen állítaná be).
Az ilyen előre nem látható események előjelként való értelmezése a legprimitívebb sámánisztikus vallásoktól kezdve - amelyek a Földön élő minden egyszerűbb társadalmi szerkezetben élő nép hitvilágát egyformán jellemzik - a nagy, birodalomalkotó civilizációk rendszerbe szervezett, magas intellektuális színvonalon kidolgozott vallásaiig mindenhol megtalálható. Nagy Sándor születésével kapcsolatban feljegyezték, hogy apja, Fülöp makedón király nagy katonai győzelmet aratott, Olümpiában négylovas versenykocsija pedig megnyerte a játékokat azon a napon, amikor hírül vette fia megszületését. Környezetében a jövendőmondók ezt az egybeesést jelként értelmezték arra, hogy Alexandrosz győzhetetlen hadvezér lesz, amikor felnő. Róma alapítása is egy ilyen ómen alapján történt: elszálló madarak száma alapján döntöttek, ki legyen a városalapító. A római történetírók, például Tacitus, rendszeresen felsorolják a hadjáratok előtti jó és rossz ómeneket. Az indián varázslóktól a magas rangú babiloni papokig minden transzcendenciával foglalkozó „szakember” egyik fő feladata ezeknek a különös eseményeknek a magyarázása volt a köznép számára.
Kilóg ebből a sorból a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás, amelynek eredeti forrása, a Biblia, úgy tűnik, nem „ómenpárti”, sőt az említett vallási tradíciókkal szemben áll. Amikor a pogány mezopotámiai jövendőmondót, Bálámot felkéri Moáb királya, hogy jöjjön el és átkozza meg Izraelt, ezt olvassuk: „Mikor pedig látta Bálám, hogy tetszik az Úrnak, hogy megáldja Izraelt, nem indula, mint azelőtt, varázslatok után, hanem fordítá az ő orcáját a puszta felé. És mikor felemelé Bálám az ő szemeit, látá Izraelt, amint letelepedett az ő nemzetségei szerint, és Istennek Szelleme volt őrajta…” (Mózes 4. könyve 24:1-2) A „nem indult, mint azelőtt, varázslatok után” itt többek között arra vonatkozik, hogy Bálám a helyzet értelmezésében nem követett többé ómeneket, előjeleket, mint korábban, a mezopotámiai jósok szokásai szerint, hanem magyarázatát Isten Szelleme által a valós tartalmi összefüggésekre építette fel.
Pontosan erre a magatartásra, az előjelek helyett a valóságos szituáció alapján történő helyzetértelmezésre szólít fel az ószövetségi kinyilatkoztatás, amely egyébként nem tagadja, hogy az ilyen „ómeneknek” valóban lehet természetfölötti hátterük: „Mikor teközötted jövendőmondó vagy álomlátó támad, és jelet vagy csodát ad neked, ha bekövetkezik is az a jel vagy a csoda, amelyről szólott vala néked, mondván: »Kövessünk idegen isteneket, akiket te nem ismersz, és tiszteljük azo-kat«: ne hallgass az efféle jövendőmondónak beszédeire vagy az efféle álomlátóra…” (Mózes 5. könyve 13:1-3)
Hiszen mi lehetett volna rosszabb „ómen”, mint hogy Ábrahámnak, akinek küldetése Istentől az volt, hogy népek származzanak tőle, meddő volt a felesége? És mi lehetett volna baljósabb előjel, mint az, hogy akitől a tanítványok az örök életet és a megváltást remélték, kiközösített, sikertelen emberként kínhalált halt egy kereszten? Számos más történetnek is mindezekkel együtt éppen az volt az üzenetük az ókor ómenekre épülő vallásainak közegében, hogy a hit a legrosszabb előjelekkel, ómenekkel szemben is képes győzni.
Amikor Pál Málta szigetén - miután hajótörést szenvedett - egy csomó rőzsét a tűzre vetett, egy vipera mászott ki a gallyak közül, és megmarta az éppen Róma „meghódítására” készülő apostolt. Egy ilyen esemény alighanem sok misszionáriust elbizonytalanított volna küldetésében. A sziget őslakossága is azonnal természetfölötti magyarázatot adott az eseményre. A történet jól illusztrálja az ómeneket követő vallási gondolkodásmód és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás hitfelfogása közötti különbséget: „Mikor pedig látták a barbárok az ő kezéről függeni a mérgeskígyót, mondják vala egymásnak: »Nyilván gyilkos ez az ember, kit nem hagya élni a bosszúállás, noha a tengerből megszabadult.« De neki, minekutána a kígyót lerázta a tűzbe, semmi baja sem lőn. Azok pedig azt várják vala, hogy ő meg fog dagadni, vagy nagy hirtelenséggel halva rogyik le. Mikor azonban sok ideig várták, és látták, hogy semmi baja nem lesz, megváltoztatva értelmüket, istennek mondják vala őt.” (Cselekedetek 28:3-6) (R. T.)