„Acélváros, nehéz szürke nappalok…” énekelte a P. Mobil húsz évvel ezelőtt Miskolcról, amiből mára csak a nehéz szürke nappal maradt meg. Az akkori 275 ezer lakosú lüktető iparvárosból mára 185 ezer fős agonizáló város lett, s ez a tendencia egyelőre folytatódni látszik. Pedig az acélvárosból lehetne „a cél város”, vagyis a létrejövő termelő munkahelyek célja, mivel emberanyagban nincs hiány, s ráadásul itt és a megyében a legnagyobb a munkanélküliek száma országos viszonylatban. A mintegy 750 ezer fős Borsodban közel 20 százalékos (!) a regisztrált munkanélküliek aránya. A rendszerváltást közvetlenül megelőzően a miskolci kohászat (LKM, DIGÉP) húszezer embernek biztosított munkát, s ezzel 60-80 ezernek megélhetést, amiből mára az egykori Lenin Kohászati Művek „utódja”, a DAM Steel vegetált el 4500 munkahelyet biztosítva a városban. A cég csőd közeli helyzete terelte némileg a figyelmet a térség problémáira, de ez a helyiek évtizedes „magányát” aligha ellensúlyozza.
Az egykori Diósgyőri Gépgyár területén mára gyakorlatilag megszűnt a termelés. Ugyanez a helyzet Miskolc másik nehézipari húzóágazatával, a bányászattal is. A korábban 10-12 ezer embernek munkát adó ipar mára megszűnt. Nem jobb a helyzet a megye azon régióiban sem, ahol ugyanerre a két területre rendezkedtek be (pl. Ózd: kohászat, Putnok: bányászat). Most, amikor nagy figyelmet szentelnek a multik munkahelybezárásainak, felfigyelt a honi média a miskolci helyzetre is. Vajon a DAM Steel hibája-e az itt kialakult helyzet, vagy más is szerepet játszik ebben? Ahhoz, hogy megértsük az itt zajló eseményeket, kicsit régebbről kell kezdeni a vizsgálódásunkat. A szocialista realizmus idején ezt a térséget pécézték ki valakik valahol a „Nagy Magyar Nehézipari és Vegyipari Vidéknek”, így aztán természetellenes módon felfejlesztették a kohászatot errefelé - el is nevezték szépen az egyik gyárat Leninről. Húsz évvel ezelőtt is már komoly állami beavatkozást igényelt a kohászat, bányászat életben tartása, így egyértelmű volt a rendszerváltást követő agóniája, ami nem is váratott magára. Az átképzéseket már 15-20 évvel ezelőtt el kellett volna kezdeni. Az elmúlt 12 évben szép fokozatosan zártak be a gyárak, bányák, szűntek meg munkahelyek. Az ok pofonegyszerű: óriási veszteséggel gyártották - gyártják - a vasat, bányászták a szenet. A közel százezer fős városi szintű leépülés gyakorlatilag a rendszerváltást követően zajlott le. A vegyipar szárnyal (Borsodchem, TVK), de sajnos nem Miskolcon. Tehát alapvetően nem a DAM Steellel van probléma, hanem a gyökerekkel - illetve még valami mással is.
Az elmúlt 12 évben a következő pártok álltak a városvezetés mögött (időrendben). MDF, KDNP, Fidesz, MKDP. A városvezetés tehát nyolc éven keresztül „kormánykompatibilis” volt, tehát lett volna lehetősége kihasználni a kormányzati hátszelet a városfejlesztéshez, munkahelyteremtéshez, ami valahogy elmaradt. Ez annak a tükrében érdekes igazán, hogy közvetlenül a rendszerváltás előtti és utáni időben két államvezető férfiú is ebből a térségből származott, Grósz Károly és Boross Péter, aki Orbán Viktor regnálása idején miniszterelnöki tanácsadó volt.
Érdemes összehasonlítani Miskolc stagnálását a környező megyeszékhelyek fejlődésével. Debrecen a Fideszes városvezetést sikeresen kihasználta, Nyíregyháza 12 évvel ezelőtt mindenféle tekintetben Miskolc mögött volt, mára többszörösen lekörözte. Természetesen itt figyelembe kell venni az orosz határ megnyitását is. Nagyon jól érzékelteti a városvezetések kormányzati lobbizását az M3-as autópálya története. 12 évvel ezelőtt a pálya Miskolcig ért volna, 7-8 évvel ezelőtt a képzeletbeli cél átkerült Nyíregyházára, 2-3 éve pedig már Debrecen és Nyíregyháza között hezitáltak az illetékesek. Ettől is érdekesebb a következő eset: a gyárbezárások kapcsán Csillag István gazdasági miniszter a Jabil Circuit nevű gyárat említette pozitív példaként a napokban, amely rövid idő alatt megduplázta munkahelyeinek számát. Ez a külföldi cég történetesen Miskolcon szeretett volna megtelepedni, ám valahogy a polgármesterrel nem tudtak szót érteni, s így továbbálltak. El is jutottak a mintegy 30 km-re levő Tiszaújvárosig, ahol a polgármester tárt karokkal fogadta őket. Mai napig jól érzik ott magukat, s Miskolcról is egyre többen járnak oda dolgozni. Mi nem múlik egy rátermett polgármesteren! Ma is a megye legdinamikusabban fejlődő térsége Tiszaújváros és környéke.
A jelenlegi szocialista városvezetésnek óriási sansza van arra, hogy kihasználja a kormányzati támogatást a város és a régió érdekében, amit az elődei nem tettek meg.
Ám nehogy azt gondoljuk, hogy csak veszítettünk az elmúlt időszakban. Nyertünk is! Miskolc az egyetlen vidéki város, amelyik kettő plázával és multiplex mozival rendelkezik. Itt megtalálható szinte valamennyi hipermarket, úgyhogy a városlakó pazarul el tudja költeni minimálbérét, kisnyugdíját és segélyét. Nem lehet elmenni szó nélkül a hihetetlen mennyiségű kocsma és más italozó helyiségek mellett sem, amelyeket láthatóan nem viselt meg a térség gazdasági recessziója. A fénykorban a jól megérdemelt munka előtt és után is tömegek látogatták a fent nevezett „intézményeket”, ma a jól megérdemelt munka helyett teszik ugyanezt.
Visszatérve a gyárbezárásokhoz: a DAM Steel sorsa megpecsételődni látszik, ha cégbezárás nem is, de létszámleépítés mindenféleképpen várható. Ezzel Miskolc még nehezebb helyzetbe kerül, mint a dunántúli városok akármelyike, mert úgy tűnik az itt élőknek, mintha 12 éve elfeledkeztek volna az országos politika és gazdaság csinálói erről a térségről.