Márer György, New York
Csak az űr marad

Amerika-szerte megdöbbenést keltett, amikor a tévécsatornák szombaton reggel közzétették a hírt, hogy a Columbia űrrepülőgép leszállás közben darabokra hullott, és mind a hét utasa odaveszett. Az amerikai űrkutatási központ, a NASA azonnal megindította a vizsgálatot a szerencsétlenség körülményeinek és okának tisztázására. Ron D. Dittemore, az űrrepülési program igazgatója kifejtette: időbe fog telni, mire feldolgozzák az adatokat és kiderül, hogy mi történt az utolsó pillanatokban. Dittemore elismerte: lehetséges, hogy téves nyomokat is fognak követni, mielőtt eljutnak majd a valódi ok kiderítéséhez. 

A Columbia utolsó startja Floridából. Minden ekkor dőlt el? Fotó: Reuters

Bush elnök méltatta az űrkutatók hősiességét, kifejtve, hogy azok ismerték és vállalták küldetésük kockázatait. A Fehér Ház ugyanakkor bejelentette, hogy az űrsikló katasztrófája nem változtatja meg az államfő Irakkal kapcsolatos nézeteit. „Az elnök tragédiának tekinti az esetet, amely hatást gyakorolt az egész amerikai nép életére, és emlékeztet az űrrepülés veszélyeire. Nem látja be azonban, hogy ez kapcsolatban állna a világ egyéb eseményeivel. Az űrrepülőgép elvesztése nem befolyásolja és nem változtatja meg az elnök abbeli felelősségét, hogy fenntartsa a békét és megvédelmezze az amerikai népet a világban fennálló veszélyektől” - fogalmazott Ari Fleischer fehér házi szóvivő. 
Bush elnök és felesége együtt vett részt az űrkutatók emlékére rendezett keddi gyászszertartáson. Az egész országban félárbocon lengtek a lobogók, és az emberek könnyes szemmel helyezték el virágcsokraikat és koszorúikat a hevenyészve felállított zarándokhelyeken. 
Az emberek változatos módon reagáltak a gyászos eseményre. Egyesek világos jelnek vélték, amely emlékeztet a halandóságra és esendőségre. „Ébresztő volt. Nem vagyunk tökéletesek. Velünk is történhetnek bajok. Hallom, hogy sokan úgy vélik, ha háborúba megyünk, akkor bizony jóval több, mint hét ember életét veszélyeztetjük” - mondotta a virginiai Arlington város egyik lelkésze. Bár a két kérdés nem függ össze, a hétvégi beszélgetésekben a két tárgykör mégis összefonódott, amikor az emberek a kockázatokat, a sebezhetőséget és a váratlan halált mérlegelték az ország háborús előkészületeinek tudatában. 
Többek szerint a múlt szombaton szertefoszlott Amerika legyőzhetetlenségének gondolata, amikor az űrrepülési programba fektetett minden tudományos és anyagi áldozat és erőfeszítés ellenére sem sikerült megmenteni a Columbia legénységét. 
Az iraki vezetés kijelentése, amely szerint a tragédia „Allah büntetése” volt, jó néhány embert feldühített Amerikában. A Columbia katasztrófája túl hamar következett be a 2001. szeptember 11-ei merényletek után, ismét gyászba borítva az országot. Egyidejűleg azonban még jobban felélesztette a hazaszeretet és együvé tartozás érzését az amerikai népben. Bush elnök arról biztosította az országot, hogy az űrkutatási program tovább folytatódik. Szavainak alátámasztására 500 millió dollárral emelte a NASA jövő évi költségvetését. 

---

Farkas Bertalan: a visszatérés mindig rázós

Farkas Bertalan újra a fedélzeten. Orra előtt égett a kabin Fotó: archív

Somorjai László

- Ön az egyetlen magyar, akinek személyes élményei vannak arról a helyzetről, amikor az űrhajó beérkezik a Föld légterébe. A Columbia tragédiája nem sokkal ezután történt... 
- A visszatérés a Columbia esetében másként zajlott le, mint a Szojuznál - én csak össze tudom hasonlítani a kettőt. Az űrrepülésnek azonban mindegyik szakasza nagyon kritikus: a felszállás éppen úgy, mint az összekapcsolódás vagy a megérkezés. A visszatérés mindkét esetben úgy történik, hogy az első kozmikus sebességről - közel 28 ezer km/óráról - le kell lassítani néhány száz kilométeres értékre. Gyakorlatilag egy „passzív fékezés” történik, és az atmoszféra megjelenik körülbelül 110-130 km magasságban.
- Úgy tudom, hogy a légkörbe hatolás iránya is kritikus paraméter. A Szojuznál Önök állították be az érkezési szöget?
- Az űrhajó tájolását és irányítását mi végeztük. A fékező impulzusok vezérlése számítógép segítségével történt, amelyhez a ballisztikusok a Földön időben kiszámolták a szükséges értékeket. Amikor megvoltak az adatok, be kellett táplálni a számítógéprendszerbe. Az érkezés az űrrepülőnél is hasonlóképpen történik: az űrhajósok csak betájolják, ellenőrzik, kontrollálják az űrsikló helyzetét. A Szojuz esetében úgymond háttal jövünk lefelé, az űrrepülőgépnél is úgy adják ki a fékező impulzusokat, de a gép később megfordul a kereszttengelye körül, így azzal a felülettel érkezik az atmoszférába, amely felület hőpajzzsal van védve. Ezt a védelmet az űrrepülőn fekete színű kerámialapok látják el, amiből mintegy 38 ezer darab van felragasztva a gép aljára. Előfordulhat, hogy ha ezekből start közben vagy később leesik néhány, ráadásul ha olyan helyről, amely mögött fontos berendezések találhatók, akkor katasztrófahelyzet áll elő. 
- Mit élt át akkor, amikor a Szojuzzal beérkeztek a Föld légterébe?
- Nehéz ezt elmondani, olyannyira félelmetesnek tűnt a helyzet. Először tűznyelvecskék jelentek meg az ablakban, egyre intenzívebben, egyre „látványosabban” - az űrhajós pedig ott fekszik tőlük 40 centiméterre. Közben kezdődött a vibráció: azt gondoltam, mindjárt széthullik az egész masina. Hiába mondták előre számtalan alkalommal, hogy mire kell odafigyelni, mit kell látni, mit kell ilyenkor csinálni - ez nem is olyan egyszerű. Én is megkérdeztem Kubaszovtól, hogy mondja meg: csakugyan így kell ennek lennie? 
- Mennyi ideig tartott ez a „megrázkódtatás”?
- Inkább térben mondom, mint időben: mielőtt elértük volna az egyenlítő síkját, 6 perccel előtte - az Atlanti-óceán fölött - bekapcsoltuk a fékező hajtóművet és végigrepültük az óceán feletti részt, majd Afrikát, a Földközi-tengert, átrepültük a Fekete-tengert és leszálltunk Kazahsztánban. Mindez nagyon gyorsan történt.
- A vibráció közben megszűnt?
- Nem, a vibráció a mi esetünkben mindaddig tartott, amíg az ejtőernyő ki nem nyílt, körülbelül 10 kilométeres magasságban. Először az első, majd a második ernyő lefékezte a kabint, majd stabilizálták a pályáját. Úgy lecsökkent az űrhajó sebessége, hogy kinyílhatott a harmadik - a fő - ejtőernyő. A túlterhelés folyamatosan 3,8 G körül volt - az űrsikló esetében ez az érték kisebb - 1,8 G körüli -, mivel az űrrepülő a repülőgéphez hasonlóan érkezik az atmoszférába. 
- Önöket felkészítették arra, hogy esetleg nem élik túl az űrutazást?
- A felkészítés során millió kérdés merül fel, és rengeteg a munka - a veszély tudata csak valahol a hátsó énünkben volt jelen. Az űrhajósok gondolatait általában lefoglalják az aktuális teendők és 16 nap ugyanúgy nagyon kevés idő az űrben, mint az a 8 nap, amelyet 1980. május 26-a és június 3-a között fenn töltöttem. Szerintem a Columbia személyzete is tisztában volt valamennyire a helyzettel, és megbeszélték azt a földi irányítóközponttal, de hogy ez lesz a vége, azt senki nem gondolta volna.
- Ha előre tudják, el lehetett volna kerülni a katasztrófát?
- Talán. Ha az űrrepülő összekapcsolódott volna a Nemzetközi Űrállomással - de ezt az eredeti program nem tartalmazta. Dokkoló egységgel sem rendelkeztek.
- Nem tudnak volna szkafanderben átmenni valahogy?
- Hogyan? Azt, hogy az űrállomáshoz irányítják az űrrepülőt, meg tudják csinálni, de az űrsiklón nem voltak olyan szkafanderek, amelyek autonóm életfeltételeket biztosítottak volna mind a hét űrhajós számára. És ha egyszer elhagyták az űrrepülőt, akkor önálló égitestként közlekedtek volna: soha nem találták volna meg az űrállomást.
- Elképzelhető olyan fejlesztés, amely a történtekből okulva nagyobb védelmet nyújt a jövőben az űrutasok számára? 
- A katapult egy bizonyos szituációban védelmet nyújthat - ha van. A start első pillanataiban, amikor még nincsenek túl magasan vagy a viszszatérés utolsó pillanataiban, amikor már nagyon közel a leszállópálya, és valami probléma adódik. Azonban ez hihetetlenül bonyolult dolog, mert vagy minden űrhajós önálló katapultberendezést kap, vagy pedig az egész űrkabin katapultál - gyakorlatilag úgy, hogy leválik az egész orr-rész, ahol az űrhajósok tartózkodnak. Technikailag ez igen nehezen kivitelezhető, és az 1986-os Challenger-katasztrófa után gyakorlatilag elálltak ettől az elképzeléstől, mert ha lett volna katapult, akkor sem tudott volna segíteni. Abban az esetben, ha az űrállomáson - összekapcsolódás után - vesznek észre valami problémát, sok megoldás lehetséges és van idő átgondolni a helyzetet - elképzelhető egy mentőfeladattal felküldött űrrepülőgép bevárása is. A Columbia mostani helyzetében azonban nem nagyon volt mit tenni, mert a földön maradt három űrrepülőgép egyike sem volt felkészítve a mentésre. 
- Mondhatjuk, hogy a tragédia lehetősége „benne volt a pakliban”?
- Attól függetlenül, hogy az űrhajó orosz típusú vagy éppen amerikai, csupán egy technikai eszköz, amelynek tökéletes működését nem lehet száz százalékra biztosítani. 
- Az űrsiklók történetében 112-szer sikerült leszállni baj nélkül, a 113. esetben azonban megtörtént a tragédia… 
- Ez volt a Columbia 28. útja. A tragédia azonban nem fogja megváltoztatni az űrkutatás irányát, amely nagy nemzetközi űrprogram keretén belül valósul meg, és amelynek egyik fő állomása a Nemzetközi Űrállomás. Az amerikai típusú űrrepülőgépek számára az önálló, speciális feladatok - mesterséges holdak befogása, javítása, majd újbóli pályára állítása -, valamint a nemzetközi űrállomáshoz történő kapcsolódás jelenti a fő feladatot, míg az orosz Szojuz típusú űrhajók az űrhajósok részére a „taxi” szerepét töltik be. A tudományos munka, a nemzetközi program végrehajtása az űrállomás fedélzetén történik.