Vissza a tartalomjegyzékhez

Szűcs Emese
Szirmok vagy csapágyak

Az ékszerek területén jelenleg két fő irányzat halad egymás mellett, szoros versenyben a piacért, a jövő divatjában betöltött meghatározó szerepért. 

A harc a két főszereplő: a klasszikus, tradicionális divatot képviselő, főleg kézművességgel ékszert készítők, illetve a nagy tőkével rendelkező, szinte dísztelen minimalizmust képviselő, fejlett, modern technológiával ékszert gyártók között zajlik. Míg az egyik készít, a másik gyárt. A hagyományos készítés képviselői formavilágukban inkább az antik minták tradícióit folytatják, azonban itt az aprólékos kézi megmunkálás nem képes a felület egyenletességét tökéletesre vinni, bár az ékszer vitathatatlanul ettől válik egyszeri, megismételhetetlen, személyes darabbá. Ezzel szemben körülbelül tíz éve egy olyan stílus jelent meg az ékszerpiacon, amely formavilágában sokszor inkább hasonlít egy-egy szerszámalkatrészre, mint az addig megszokott ékszerekre. A gyártásban használt technológiának köszönhetően olyan tökéletes felületeket, tökéletes lézeres forrasztásokat képesek létrehozni, ami a hagyományos készítéssel lehetetlen, ráadásul így bármennyi készíthető belőlük lényegesen rövidebb idő alatt. 
A dísztelen letisztultságnak és a hagyományhű antik díszítésnek ez a kettőssége nem ismeretlen, megfigyelhető napjaink építészetében, belsőépítészetében, formavilágában egyaránt, és az is látható, hogy a kétféle irányzat tökéletesen megfér egymás mellett. Valószínű, hogy ez így marad az ékszergyártás, illetve -készítés területén is.
Érdekes, hogy az új irányzat a női ékszerek területén intenzívebben van jelen, mint a férfiakén, úgy tűnik, a férfiak ebben is konzervatívabbak. A férfiékszerekre jobban hatottak az ékszerkészítésben megjelent új anyagok, úgymint titán, platina. A platina és a természetes kövek jelenleg amúgy is virágkorukat élik, főleg geometriai, szabályos formákban testet öltve.
A láncok, karláncok területén az új trend mindenképpen a merev elemek jelenléte, így jelenleg nem is karláncról beszélünk, helyette inkább a félig merev, vagy egészen merev csatos karkötő a kedvelt, láncok esetében pedig inkább a lapokból készült lánc számít a mai irányzat szerint divatosnak. 
Mostanra már-már általánossá vált, hogy az ékszeripar fokozottabban koncentrál a hölgyekre, míg a férfiakat inkább az óraipar célozza meg. Igényes és szép megoldásnak számít a kettő ötvözete, azaz az egyedi ékszeróra, amely rendkívül személyessé tud válni, például egy diszkréten elhelyezett monogramtól, nem is beszélve a minőségről, ezekbe az időmérőkbe ugyanis többnyire svájci óraszerkezet kerül.
A kiegészítő ékszerek is fellendülőben vannak, ilyen egy kulcstartó, egy pénzcsipesz, egy mandzsettagomb fehér vagy sárga aranyból, apró kővel díszítve vagy díszítés nélkül, attól függően, hogy kinek-kinek mi áll közelebb az egyéniségéhez. 


A kevesebb ékszer többet mutat

Sajnos még ma is gyakori az a jelenség, amikor valaki „fux” formájában magán hordja majd teljes vagyonát. Lássuk be, ez inkább a rendszerváltozás éveiben, vagy közvetlen előtte volt egy ízlésesnek nem mondható, rossz beidegződés, aminek társadalomkutatók szerint az az egyszerű magyarázata, hogy a magántulajdonban kezdett megjelenni a vagyon, amit sokan minden tekintetben láthatóvá akartak tenni. 
Arany nyakláncokat inkább a déli vidékeken élő férfiak viselnek szívesen, itt ugyanis a klíma lehetővé teszi, hogy az ékszer ékszerként funkcionáljon, tehát többnyire látható legyen, míg mondjuk Európában a nyaklánc többnyire csak a ruházat alatt bújhat meg. Az egyedüli ékszerek, amelyeket egy férfi - ha stílusosan akar öltözködni - hordhat, a gyűrű és az óra. Aki házas, a jegygyűrűjével a lehetőségeinek az egyharmadát ki is használta, minthogy egy férfi ezen kívül még legfeljebb kétféle gyűrűt hordhat. A pecsétgyűrűt vagy a szabad gyűrűsujjon hordjuk vagy a kisujjon, de sohasem azon a kézen, ahol a jegygyűrűt. A gyűrűk kiválasztásánál mindenkor szem előtt kell tartani, hogy a gyűrűs férfikéz könnyen nőiessé válhat.