Bajtársak voltak

A katonaságot sokan a férfiasság nagy erőpróbájának látják. A történelem és a személyes múlt alapján mindenesetre feltűnő, hogy ebben a ritkán önkéntes állapotban mennyi ellentétes helyzet; nemesség és alávalóság, önfeláldozás és gyávaság, barátság és árulás részese az ember. Akik ezt az időt nem szándékosan begubózva élik át, hetek-hónapok alatt sokévnyi (később is érvényes) emberismeretet szedhetnek fel. 

Apa. Férj. Katona

A filmtörténet legjobb háborús filmjei nem a véres dicsőségre és a lángcsóvákra, hanem a bajtársak közötti kapcsolatra és más jellembeli folyamatokra közelítik az objektívet. A domb, a Szarvasvadász, a Szakasz és a Ryan közlegény megmentése többek között ezért lettek időt álló értékek.
Mel Gibson új filmje (Katonák voltunk) vállalja e nézőpontokat. Kevés a hazafias, illetve pacifista moralizálás a filmben - ami igen rokonszenves -, a hangsúly itt a bajtársiasság eszményére és azonnali gyakorlására kerül. Lesznek, akik ezt félreértik. De azok talán nem, akinek mond valamit a „surranótárs” kifejezés, aki hasonlót átélt mondjuk a puha diktatúra alatt a Magyar Néphadseregben. 
A Gibson alakította Hal Moore alezredes egész lényéből sugárzó tartás, nem pusztán vezényleti stílusa, hanem személyiségének alapvető része. Az ilyen karakter már önmagában megér egy filmet (pláne, mert valódi eseményekről, ma is élő személyekről van szó). 
A történet egyszerű, az időrend egyenes vonalú. Kiképzés, utolsó napok a családdal, imák, majd az indulás hajnala. Ez utóbbi hangulata az egyik legmaradandóbb képsor a filmben.
Aztán egyből a harc, de nem „a sárgák hordája” ellen. A Vietnam-filmekben először látjuk jól az ellenfél arcát. Megértjük érzéseit és saját küldetését, ahogy az alezredes is bizonyos tisztelettel néz a szívós, a „pökhendi franciákat” nemrég „laposra verő” nép fiaira. A filmbeli, 1965 novemberében lezajlott, háromnapos csata volt első összecsapásuk az amerikaiakkal, s kezdete a máig nem teljesen feldolgozott nemzeti traumának a világ legerősebb országában. Mert utólag már tudjuk, hogy az elhúzódó háború jellegét végül nem a Moore-típusú figurák határozták meg, és hogy be is következett a front-stressz legszörnyűbb formája: az elszabadult mészárlás. Az, amit Moore álmatlan éjszakákon, régi csaták tanulmányozásával készült elkerülni, s neki még sikerült. A véres ütközet napjai alatt folyamatosan látjuk a hátország küzdelmeit is. Az asszonyok rettegése, hogy a következő kincstári táviraton kinek a házszáma szerepel, teljesen párhuzamos a harctéri halálfélelem feszültségével - és itt drámai erővel ábrázolják.
Érdekes látni, ahogy néhány neves akciószínész (Gibson mellett például Harrison Ford és Bruce Willis) lassan hátrahagyva ifjúságát mind árnyaltabb emberi sorsokat képes megjeleníteni. Ezt nevezik talán „beérésnek” e szakmában. Az egykori nagy verekedő, Mel Gibson például apaszerepben igen erős. 
A Váltságdíj, majd a Hazafi című alkotásokban, s most itt is (igaz szűkre szabottabban) egyedi és mégis jellegzetes az a könnyekkel küszködő arc- és gesztusjátéka, amellyel a fájdalom, felelősség és részvét mélységeit tudja magas szinten hitelesíteni. 
Egy másik nagy élménye e filmnek egy, neveléstani könyvekben is leírt emberi játszma modellszerű bemutatása. A fiúkból nem puszta kommunikáció (tanítás, beszélgetés) révén lesznek a szó nemes értelmében férfiak. Inkább úgy, hogy bizonyos dolgokban együtt vesznek részt: kortársaikkal és idősebb „pályatársaikkal”. Szó sincs persze arról, hogy ezért háborúzni kellene. Ám ha ilyen helyzetbe sodródik az ember, talán mégis marad növekedési tér a számára. Randall Wallace rendező, a Rettenthetetlen forgatókönyvírója szerint „Moore alezredesnek nem volt beleszólása abba, hogy az Egyesült Államok háborút visel-e vagy sem, de az ő feladata volt, hogy vezesse embereit, és csak rajta állt, hogy ezt hogyan teszi.” 
A film végén elhangzik: aki itt harcolt, egy idő után nem hazájáért, családjáért, hanem közvetlen bajtársaiért küzdött. És a túlélők többek között ezért is tértek haza más emberként - a Ryan közlegény megindító keretjátékában is éreztük ezt. 
A félbetört életeken túl a Katonák voltunk több mint két órában ennek az eszménynek kíván emlékművet állítani. Sikerrel. (Pálfy Gyula)