Morvay Péter
Kieszelt mennyboltok

A történelem során a keresztény művészek, költők és gondolkodók a mennyet egyszer aszkétikus, a „bűnös” földi lét ellentétének számító helyként, máskor emberekkel benépesült színes világként ábrázolták - írja a Yale Egyetem kiadójának gondozásában megjelent könyvében Colleen McDannell amerikai és Bernhard Lang német történész. A nemzetközi szerzőpáros a menny történetéről szóló művében azt dokumentálja, hogy az elmúlt négyezer év során minden nemzedéket élénken foglalkoztatott a Szentírásban elszórtan található, ám összességében jelentős számú utalás a „Mennyei Jeruzsálemre”, „Isten országára”, ahol - Jézus szavaival - „bőséges a jutalmuk” azoknak, akik odajutnak. Lapunk előző számában arról írtunk, miként váltak világhírűvé a Biblia szerzőinek gondolatai, látomásai a túlvilágról az ókorban. 

Különleges északifény-jelenség Alaszkában. Az első égbolt is rejt titkokat Fotó: WBS

Míg a mennyről szóló üzenetek a korai keresztények számára a vigasztalás fő forrását jelentették, amelyből bátorságot meríthettek a legszörnyűbb üldözések közepette is, a középkorra uralkodó pozícióba került egyháznak már nem volt szüksége ilyen túlvilágra. A korai egyházban az istentiszteleteket a János apostol látomásában ábrázolt zajos, mozgalmas és nagy tömegek részvételével zajló mennybéli liturgia földi változatának tekintették, amelyen keresztül a hívők bekapcsolódhattak az Isten királyi trónja körül zajló eseményekbe is. Az ilyen karizmatikus jellegű istentiszteleteken gyakoriak voltak a spirituális élmények, „angyalok nyelvén” elhangzó imák és énekek, valamint mennyei forrásból származó kijelentések, látomások és elragadtatások. Az újszövetségi és későbbi leírásokból úgy tűnik, hogy az istentiszteleteken - amelyek órákig, sőt napokon keresztül is eltartottak - rendszeresen betegek gyógyultak meg, és más rendkívüli események történtek. A korai keresztények ezeket az eseményeket úgy tekintették, mint annak jelét, hogy a menny - ha csak időlegesen és korlátozott mértékben is - „leszállt a földre”. Erre a kapcsolatra több utalás is található a Bibliában, például ez: „Hanem járultatok [a Jézusban hívők] Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához, Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez. És az újszövetség közbenjárójához, Jézushoz…” Mindebből úgy értették, hogy a menny lakóival - Istennel, angyalokkal és korábban élt igazakkal - lehetséges ilyen „indirekt” módon (az Isten közös dicsérete által, tehát nem a politeizmusban megszokott praktikákkal) közösségbe kerülni.

Szuperkolostor a paradicsomban

Az egyházi élet a középkorra alaposan megváltozott. A templomok, katedrálisok díszes falai közé már nem illettek a spontán elemekkel tarkított istentiszteletek. Az egyház növekvő földi hatalmát és vagyonát az aszkétikus menny képe volt hivatott ellensúlyozni. Ahogy terjedt a szerzetesség eszménye, úgy kezdett egyre inkább a menny középkori képe egyfajta „szuperkolostorra” hasonlítani. „A mennyben Aquinói Szent Tamás szerint - írják a könyv szerzői - nem lesz többé helye az aktív életnek; a földi tevékenységek közül csupán az elmélkedés fog folytatódni. A kontempláció, amely itt a földön töredékes és tökéletlen, ott tökéletes lesz. Isten teljes ismeretére fog épülni, amint János apostol ígérte: hasonlókká leszünk Őhozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.”
A mozdulatlanná dermedt, sápadt menny képe azonban sokakat nem elégített ki. A lovagkori költészet természetszerűleg a mennybe vetítette ki az ideális szerelem képét. A trubadúrok - a menny képét mint kegyes díszletet felhasználva - azt dalolták az udvarhölgyeknek és lovagoknak, hogy a paradicsomban szabadon (értsd: a földi házasság korlátait levetve) hódolhatnak az „igazi szerelem” örömeinek. Ez a fajta megközelítés - véli Colleen McDannell és Bernhard Lang - nem nélkülözte az erotikus felhangokat, hasonlóan ahhoz, amint a reneszánsz festmények is gyakorta a mennybe kivetítve, vallásos környezetben előszeretettel ábrázolnak meztelen férfiakat és nőket. A „szakrális erotika” mögött rejlő ideológia a könyv szerzői szerint arra hivatkozott, hogy a „feltámadott emberek teste tökéletes és fiatal lesz, és mint hajdan a paradicsomban, semmi ruha nem takarja őket.” Ennek a műfajnak a legmonumentálisabb példája a vatikáni Sixtus-kápolnában lévő Michelangelo-freskó, a Feltámadás. Művészettörténészek szerint az anatómiailag pontos reneszánsz templomi aktábrázolások jó részére utólag festettek némi leplet, hogy a prűdebb utókor érzéseit ne sértsék az illetlen képek.

Jeremiás és Luther

A reformáció kora a mennyről vallott tanításaiban is a Szentírás eredeti szövegéhez tért vissza. Újra Isten került a túlvilági élet középpontjába, de ebből a világból nem szorult ki a mennybe költözött igazak közösségi élete. A református mennyországot jól jellemzi Philip Melanchtonnak barátja, Luther temetésén elmondott búcsúztatója: „Örüljünk együtt annak, hogy ő [Luther] most már olyan baráti és felhőtlen beszélgetést folytat Istennel és Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal, valamint a prófétákkal és az apostolokkal, amelyre Isten Fiában való hite által mindig is készült és vágyott.”
A reformátorok nem értettek egyet a skolasztikusok által vallott merev mennyei hierarchiával. Elismerték ugyan, hogy a Biblia több helyen - például a Jézus által említett harmincszoros, hatvanszoros és százszoros jutalmak esetében - beszél arról, hogy a hívők különböző pozíciót töltenek majd be az örökkévalóságban, de hangsúlyozták, hogy a szentek a haláluk után is „egyek Krisztusban”. Luther azt prédikálta, hogy „mindnyájan egyenlők vagyunk Szent Pállal, Szent Péterrel és minden szentekkel az általuk elnyert tisztességben és dicsőségben”. Ugyanakkor a reformátor írt arról, hogy a hit cselekedetei alapján különbségek is vannak: Péternek például más jutalma lesz a mennyben, mint Pál apostolnak, mivel Krisztus más feladatot bízott rájuk a Földön. Önmagáról Luther azt írta, hogy arra számít: „Isten közelében lehet majd, valahol együtt Jeremiással, mivel mindkettőnknek nehéz élete volt, amelyet Isten segítségével tudtunk elviselni”. A jutalomban és tisztességben való különbség ellenére azonban a menny mindenki számára egyforma lesz: hasonlóan ahhoz, hogy a fényerejükben egymástól különböző csillagok egy és ugyanazon univerzumhoz tartoznak.

Ejtőernyősök karrierje a mennyben

A reformátorok Biblián alapuló vonzó túlvilágképe arra ösztönözte az Európa felét elveszítő katolikus egyházat, hogy a túlvilágról szóló tanításaiban is valami hatásos válasszal álljon elő. Az ellenreformáció „csodafegyvere” Szűz Mária és a katolikus szentek középpontba állítása volt a mennyben. Antonino Polti olasz dominikánus szerzetes egészen pontosan ötvennyolc nevet sorol fel, mint akiknek kitüntetett helye van a paradicsomban. Az újdonságot nem az olyan köztiszteletben álló és vitán felüli szentek jelentették, mint Keresztelő János, hanem híres pápák, mint Nagy Szent Gergely, vagy a nagy szerzetesrendek alapítói: Benedek, Domonkos és Assisi Ferenc. „Polti paradicsoma - jegyzi meg némi iróniával a szerzőpáros - tele van szüzekkel, mártírokkal, szerzetesekkel, természetesen anélkül, hogy egyetlen protestáns vagy pogány lenne az üdvözültek között.” A szentek benépesítették a katolikus naptárat is, biztosítva azt, hogy buzgó hívek minden- nap más és más mennyei protektorhoz fordulhassanak.
Polti szentjei között messze a legfontosabb helyet a Szent Szűz kapta, mint aki „a Menny legmagasztosabb Császárnője, az Angyalok Királynéja és Minden Kiválasztott Anyja”. Szűz Mária gyors mennyei karrierjét egymást követő pápai kinyilatkoztatások voltak hivatva kikövezni. Ez a folyamat egyébként azóta sem állt le, alig fél évszázada, 1950-ben hirdette ki XII. Pius pápa kötelező és tévedhetetlen dogmaként Máriának a (testben történt) mennybemenetelét, amelyet a középkor óta hirdetett a katolikus egyház. Azáltal, hogy a katolikus tanítás szerint a hívek sokféle formában igényelhettek túlvilági segítséget, a protestáns kritikusok szemében feladták a zsidó-keresztény világkép egyik alappillérét. Amint cikkünk korábbi részében utaltunk rá, az eredeti bibliai felfogás úgy tartja, hogy a mennybe került emberek ugyan folytathatnak közbenjárást Istennél a földiek érdekében, azonban ezt a segítséget nem lehet egyenesen tőlük igényelni, mivel Istenhez csak közvetlenül lehet fordulni. Szűz Máriához és a szentekhez mondott imák, rituálék a kereszténység előtti világ gyakorlatát idézik fel, amikor a földiek az eltávozott lelkek és a magasságban lakozó túlvilági lények felé fordultak boldogulásuk érdekében.
Az ellenreformáció teológusai a Szentírás jövendöléseit is megpróbálták újraértelmezni. Egy spanyol jezsuita szerzetes, Luis De Alcazar János apostol Apokalipsziséhez írt kommentárjában azt állítja, hogy a könyv az anyaszentegyháznak a pogány Róma felett aratott győzelmét mutatja be. Pontosabban - Alcazar értelmezésében - először leírja, hogyan utasította el Isten a zsidókat, amikor megengedte a jeruzsálemi templom lerombolását, majd azt, hogyan üldözte a Római Birodalom a keresztényeket (ebben a szereposztásban Néró császár játssza el az Antikrisztust), végül Róma (a Jelenések könyvében leírt „nagy parázna”) térdet hajt az egyház előtt (lásd: Konstantin megtérése) és eljön a Mennyei Jeruzsálem, az egyház uralma a földön. Az a szemlélet, miszerint a próféciák már mind beteljesültek, védelmet jelentett a katolikus egyháznak Lutherék vádjaival szemben, akik előszeretettel azonosították a pápát és a római egyházat az Apokalipszis negatív szereplőivel. Mivel mindenféle számítás szerint is már jóval több mint ezer év telt el a Római Birodalom bukása óta anélkül, hogy eljött volna a János által megígért „új ég és új föld”’, ezt a nézetet a katolikus egyház időközben csendesen ejtette. Meglepő módon azonban az elmúlt évtizedekben protestáns formában újjáéledt. A „preterizmus” egyik hirdetője, Don K. Preston, idén megjelent könyvében azt állítja, hogy az Új Jeruzsálem az egyház, amely az Isten által véglegesen ellenségnek nyilvánított zsidóság helyébe lépett. A teológiai antiszemitizmus többek között a modern Izrael létét is ördögi öszszeesküvésnek tekinti, amely akadályozza, hogy az egyház paradicsomi állapotokat teremthessen a földön.

Az igazi béke kora

A felvilágosodás, majd az ennek nyomán előtérbe kerülő materialista bibliakritika egy időre elfordította az emberek figyelmét az „odafelvalókról”. Az evolúcionizmus fokozatos fejlődést ígért, túlvilági perspektíva nélkül. A radikális világforradalmárok pedig maguk hozták volna el a paradicsomot az emberiség számára, csak ez éppen nem sikerült. Ez a kiábrándulás is hozzájárult ahhoz, hogy a 20. század utolsó harmadában újra feltámadt az érdeklődés a menny iránt. A kereszténység megújításában főszerepet játszó evangéliumi-neoprotestáns mozgalom teológiájában egyaránt fontos hangsúlyt kapnak az „utolsó idők” (Jézus második eljövetelét megelőző korszak), a földi aranykor, az „ezeréves királyság” és az utolsó ítéletet követő radikális újjáteremtés.
A történelem végét jellemző drámával éles ellentétben áll a Jézus visszajövetelét követő időszak. Az „újjászületett” („born again”) keresztények - írják a menny történetéről szóló könyv szerzői - forgalomba hozták a mennybe való tömeges átköltözés, Pál apostol szóhasználatával az „elragadtatás” fogalmát. Amint arról egy korábbi cikkünkben írtunk (, Hetek, 2002. július 5.), az elmúlt években az Egyesült Államokban több mint 50 millió kötetet adtak el abból a regénysorozatból, amelynek a nyitó eseménye a hívő keresztények szempillantás alatt történő eltűnése a földről. Az „elragadtatott” igazak kikerülik - az ószövetségi Énokhoz és Illés prófétához hasonlóan - a fizikai halál és a feltámadás szakaszait, ám nem szakítanak véglegesen bolygónkkal. Miután a Messiás legyőzi az utolsó birodalmat és annak diabolikus vezetőjét, elkövetkezik a földön az igazi aranykor. A modern bibliaértelmezések szerint erre a korszakra vonatkozik Ézsaiás próféta sokat idézett mondata arról, hogy az emberek „csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul”. Ebben a korban - éles ellentétben az antiszemita teológusok várakozásával - Jeruzsálem lesz a világ fővárosa, és (szintén Ézsaiás próféciája szerint) Izrael „áldás lesz a földnek közepette”. 
A menny kereskedelmi szempontból is mindinkább piacképesnek bizonyul. Persze nem kell mindig komoly teológiai fejtegetésekre gondolni. Egy népszerű könyv például azt a kérdést teszi fel címében: „Vajon viszontlátom-e Fifit a mennyben?” A bestseller természetesen azt fejtegeti, hogy bejutnak-e a háziállatok a mennybe? (A szerző szerint persze igen, különben miért is vennék meg a kedvenceik elvesztése miatt szomorkodók a könyvet.) Colleen McDannell és Bernhard Lang művének fogadtatása szintén azt jelzi: a menny története távolról sem fejeződött még be.