1848 tavaszán az Európán végigviharzó forradalmak új tempót diktáltak. A kedvező nemzetközi helyzet, s Kossuth remek helyzetfelismerése Magyarországon is győzelemre segítették a polgári érdekegyesítés gondolatát. Az 1848. április 11-én szentesített törvények, az úgynevezett „áprilisi alkotmány’’ rögzítette Magyarország polgári berendezkedését és a Habsburg Birodalmon belüli függetlenségét. A polgári rend felépítésére azonban nem jutott sok idő, s 1848 őszétől a békésen megszerzett vívmányokat fegyverrel kellett megvédeni. A magyar sikerek hatására az udvar kénytelen volt külső (cári) segítséget kérni, ami megpecsételte a szabadságharc sorsát. A liberális nemesség emelkedett gondolkodását mutatja, hogy még a végórákban is volt ereje két döntő jelentőségű törvényt meghozni 1849. július 28-án, a Szegeden ülésező nemzetgyűlésen. Az egyik a nemzetiségi törvény volt, mely széles körű nyelvhasználati jogokat biztosított a nemzetiségeknek, Svájc után másodikként a korabeli Európában. A másik törvény pedig a zsidóság emancipációját valósította meg, melyet a liberális elveken túlmenően a zsidóság szabadságharcban játszott szerepe indokolt. Az össznépességnek mintegy két százalékát kitevő zsidóság (250 ezer fő) ugyanis a társadalmi számarányát messze felülmúló módon vette ki részét a küzdelmekből.
A kezdeti antiszemita zavargások lecsillapodása után a zsidó ifjak tömegével jelentkeztek a megalakuló nemzetőr- és honvédzászlóaljakba. A harcokban résztvevő zsidók létszámát 10-20 ezer fő közöttire becsülték a kortársak, ami a honvédseregnek legalább tizedét tette ki. Szemere Bertalan miniszterelnök 1849. július 28-án gyakori taps és éljenzés közben mondta el beszédét: „Alig van népfaj, mely a zsidókat hűségben és munkásságban nemzeti háborúnk körül felülhaladhatná…”
A liberális nemesség a bátorság erényét a konzervatív erőkkel - a Habsburg-dinasztiával, s az udvarhoz lojális főúri és főpapi réteggel - szemben vívott politikai harcában mutatta meg, melynek színterei az országgyűlés és a vármegye voltak.
Az 1848. évi áprilisi törvények egyházi téren is a liberális nemesség felfogását érvényesítették. Az 1848. évi 13. tc. eltörölte a papi tizedet, a 20. tc. pedig kimondta a bevett felekezetek (katolikus, evangélikus, református, unitárius, ortodox) teljes egyenlőségét és viszonosságát. Ezen túlmenően a 3. tc. 6. és 7. paragrafusai a magyar minisztérium alá rendelték a főkegyúri jogból eredő hatásköröket (egyházi javak és alapítványok felügyelete, a főpapok kinevezésének ellenjegyzése). A fenti törvények a püspökök óvása ellenére az állam széleskörű felügyeleti jogkörét érvényesítették, s így valósították meg az állam és egyház szétválasztásának polgári elvét. A sajtószabadság érvényesülése ugyancsak gondot okozott, mivel egyes sajtóorgánumok rendszeresen bírálták a klerikusok ténykedéseit, a püspököket sem kímélve. Némi vigaszt jelentett ugyanakkor a katolikus egyház számára, hogy az egyházi javak szekularizálását sürgető törvényjavaslatot 1848 nyarán nem sikerült elfogadtatni.
A katolikus főpapság és klérus magatartása a polgári Magyarország felépítésének és a kibontakozó szabadságharcnak a kérdéseiben ellentmondásosnak bizonyult. A főpapok közül azok, akik a szabadságharc bukására apelláltak - mindenekelőtt Hám János prímás-érsek és Scitovszky János pécsi püspök -, gyors politikai irányváltást hajtottak végre 1849 januárjában, amikor a császári csapatok kerültek fölénybe. Hám János január 20-ai püspökkari körlevelében az uralkodó iránti alattvalói hűségre és a császári-királyi hadsereg támogatására szólította fel az egyházmegyéket. Az Országos Honvédelmi Bizottmány válasza nem maradt el: hazaárulónak nyilvánították őket.
A diadalmas tavaszi hadjárat után kibontakozó osztrák-orosz támadás megpecsételte a szabadságharc sorsát. Scitovszky jutalma nem maradt el, Ferenc József ugyanis 1849. július 21-én hercegprímássá nevezte ki, a menesztett Hám János helyére. Az újdonsült érsek arról volt híres, hogy egyházmegyéjében már korábban is üldözte a forradalmi érzelmű papokat. A klérus konzervatív része örömmel fogadta a szabadságharc leverését, s 1849 őszén ünnepi miséken fejezte ki a megtörténtek feletti töredelmes bűnbánatot, s az uralkodóház iránti feltétlen hűséget. Akadtak azonban olyan főpapok is, akik teljes erejükkel a szabadságharcot támogatták. Ilyen volt Horváth Mihály csanádi püspök, aki a Habsburg-ház trónfosztása után miniszteri tárcát vállalt a Szemere-kormányban, vagy báró Bémer László váradi püspök. Az alsópapság soraiból sokan váltak a liberális eszmék hívévé, s egyházi reformokat sürgettek.
Kossuth 1849. május 18-án, a készülő cári beavatkozás árnyékában így írt: „Soha nemzet igazságosabb harcot nem vívott. Soha uralkodóház igazságosabban nem büntettetett…”
(tudni illik a trónfosztott Habsburgok).
Bibó István értékelése szerint 1848 lehetőséget kínált a történelmi fejlődés zsákutcájából való kitörésre. A nyugati társadalmak a francia forradalom során és után felszámolták a feudalizmusra jellemző sokféle kisszerűen (kis körökben) megvalósuló szabadságot, s azokat az egyetemes érvényű, egyenlő emberi szabadságban összegezték. Európa keleti felében ellentétes folyamat játszódott le, ami a társadalmi viszonyok megmerevedését és a szabadság összezsugorodását eredményezte. Magyarország a középkor folyamán többnyire a nyugati fejlődéshez kapcsolódott, a 16. század elejétől azonban letért erről a pályáról, s zsákutcába jutott. Ennek az volt az oka, hogy a köznemesség a saját „kis” szabadságát nem a társadalmi fejlődés szabadabb erőihez, a szabadság kiterjesztésében érdekelt csoportokhoz kötötte (polgárság, mezővárosi parasztság), hanem az idegen uralkodóház (Habsburgok), s a mögötte álló főúri és főpapi rétegek érdekeivel azonosult. A reformkorban viszont a liberális nemesség a társadalom szabadabb erőinek az összefogását hirdette meg (haladó köznemesség, polgárság, értelmiség) a királlyal, s a világi és egyházi nagybirtokosokkal szemben. 1848 bukása, majd az 1867-es kiegyezés után ismét helyreállt az 1848 előtti konzervatív érdekközösség, amit fokozott a vagyonát vesztett dzsentri beáramlása az igazgatási-értelmiségi pozíciókba.
Trianont követően magyarázatot kellett keresni az országvesztésre. A Horthy-korszak átértelmezését Szekfű Gyula teremtette meg, aki 1920-ban megjelent Három nemzedék című művében elemezte Széchenyi, Kossuth és általában a liberálisok szerepét. Széchenyit, a 19. századi átalakulást megalapozó, liberális államférfit katolikus-konzervatív politikussá minősítette át, akitől kortársai elfordultak és a liberalizmus híveivé szegődtek.
Kossuth természetesen nem látott a jövőbe, de a szabadságharc bukása után ellenezte a Habsburgokkal történő kiegyezést (1867), s előre figyelmeztetett annak következményeire. 1867 februárjában arról írt, hogy rendkívül veszélyes az ország sorsát Ausztriához kötni, „idegen érdekek vontatókötelére akasztani”, mivel az Osztrák-Magyar Monarchia várható összeomlása Magyarországot is maga alá temetheti. Kossuth a kiegyezéssel szembeni alternatívát a nemzetiségekkel és a szomszédos népekkel mint természetes szövetségesekkel való megegyezésben látta.
Bibó elutasította a Szekfű-féle történelemszemléletet, mely a modern nemzeti érzést szembeállította a modern demokratizmussal, holott azok minden egészséges fejlődésű országban összefüggő eszmék maradtak.
1848 üzenete a befogadás, a kirekesztést elutasító szabadság és jogegyenlőség, továbbá a különféle érdekek és szabadságok biztosításán alapuló testvériség.
(a szerző történész)