A létező szocializmus évtizedeinek felejthetetlen tartozékai voltak a talponálló gyorsbüfék, melyek sajátos önkiszolgáló-rendszerben működtek. Néhányan talán emlékeznek még egy-egy belvárosi körsétára, amikor is az ember elsőként a hidegkonyhájáról nevezetes Mézes Mackó büfébe tért be egy adag franciasaláta és egy (-két-három) kaszinótojás előtti kellemes ácsorgásra.
S ha végzett, jöhetett a másik fényűző álldogálás: egy sarokkal odébb a Jégbüfé fagylaltjai, kelyhei, süteményei jelentettek ellenállhatatlan csábítást a pultozásra. Az emlékeket csak megszépíti, hogy hasonlóan jó kaszinótojást és fagylaltot ma már hiába keresnénk - az akkori mércével mérve is filléres árakon legalábbis. A Mézes Mackót elsodorta a rendszerváltás, a Jégbüfé azonban - mintegy a múlt reliktumaként - a Belváros szívében a mai napig fennáll. Sőt, ide mintha csak most köszöntött volna be igazán az államszocializmus időszaka: megkopott, több évtizedes belső dizájn, utcára néző alumíniumpultok, hetvenes évekbeli pénztárgépek, még mindig igencsak szűkös helyen. A kedves vendég, miután önkiszolgálta magát - alumínium villa, remízes kistányér, ahogy kell -, beáll a kirakatba a süteménye elé, hogy minél jobban rálássanak az utcai járókelők. Azután nekikezd az alul nyers, fölül folyós Rákóczi-túrósnak vagy a minden rétegében porhanyós rigójancsinak, miközben a lába alatt éppen felsöpör a mogorva takarítónő. Emberünk, miután felhagyott a hóna alatt himbálódzó gyermekének pultról való megetetésével, épp a következő falatra tátja száját, mikor mellélép egy „erdélyi” fiatalasszony, és pénzügyi helyzetéről érdeklődik. Nincs, igazgatja zavartan szalvétáját, s elszántan kimenekül. Azt azért még meg kell hagyni: bár a színvonal jócskán visszaesett az elmúlt évek alatt, az árak tekintetében erőteljesen feltört a hely. (Sz. J.)