Hetek - VI. évfolyam, 1. szám, 2002. január 04

A Taizé központú keresztény közösséget az ökumenizmus jegyében hozta létre „Roger testvér” 1940-ben. A közösség 1978-ban indította el a „Bizalom országútját”, melynek révén találkozókat szerveznek Európa nagyvárosaiban. Az idén Budapestre esett a választás, ahol a napi imaösszejövetelek mellett különböző fakultatív programokat kínáltak a hetvenezer résztvevő számára. Az ötnapos program végén itt szilveszterezett a tucatnyi országból érkezett fiatal hívő.

Ahogy beléptünk a BNV területére - a rendezvény fő helyszínére -, nagy embertömeg hömpölygött az „F” pavilon felé: ott ugyanis ételt osztottak az angol, német, francia, spanyol, olasz, orosz, lengyel, horvát és ki tudja még milyen nemzetiségű híveknek. Mindenki kapott egy üres zacskót, és azzal ment tovább. Az első „megállónál” egy boglyas hajú fiatalember - szájában egy tizenöt centis kürtöt nem túl szakszerűen fújva, és szemmel láthatóan kissé becsípett állapotban - felmelegített konzervet dobált a zacskókba. A következő állomáson adtak hozzá zsemlét, majd továbbhaladva tojást, müzliszeletet és mandarint. A forró teáról kint a kapuban gondoskodtak. A tömeg továbbhömpölygött a kijárat felé. Sokan már a pavilonban elkezdtek enni. Több száz fiatal az aszfalton ülve késsel, kanállal látott neki a vacsorának.
Egyórás bolyongás után találtam két magyar lányt. Mivel nagyon siettek, csak pár szót váltottunk. Kérdésemre, hogy mennek-e városnézésre napközben, vagy olyan ez, mint egy tábor, egyikük igennel, a másik vele egyszerre nemmel válaszolt, így nem igazán derült ki számomra semmi. A sietségük oka az volt, hogy hétkor közös ima kezdődött, és oda akartak érni. A nagy létszám miatt beosztották, hogy a nemzetek fiai melyik pavilonba mehetnek esti imára. Ahogy a pavilonokat kutattam, találkoztam újabb magyarokkal is, akik büszkén mondták el, hogy a nagy történelmi egyházak vesznek részt az imádságon. A zarándoklatok célja, hogy „az egyházak egymás közti ellenségeskedését párbeszéddé formálják át, ugyanis mindegyik Istent keresi, csak más úton - folytatódott az érvelés. - Ehhez a fiatalság a legjobb terep, mert még nincs beléjük nevelve a másik vallás iránti gyűlölet”.
A fiatalok napjai a következőképpen teltek: érkezésük után kis csoportokban plébániákhoz küldték őket, ott töltötték a délelőttöket, majd délután csoportos beszélgetéseken vehettek részt, este héttől ima következett kilencig, az utolsó buszhoz igazodva.
A fiatalok a következőket mondták hitükről: „Isten mindent tolerál, ami szívből származik.” A parancsolatokról, például a „ne paráználkodj”-ról, az alábbi a véleményt fogalmazták meg: „Mikor két ember szívből szereti egymás, de nem házasok, áthágható, mert tettük szívből történik.” E sajátos engedmény ellenére nem járnak osztálytársaikkal bulizni, inni, vagy füvezni, de „ez komoly erőfeszítést jelent, és nagyon kínzó érzés, mert ők is fiatalok, és élni akarnak”. A hittantársakkal azért néha elmennek sörözni valahová, de ez - véleményük szerint - azért nem minősül negatívnak, mert az együtt töltött idő szintén szívből és őszintén telik. A cigaretta sincs feketelistán, mert „nem kell olyan véresen komolyan venni, ami a Bibliában írva van” - állítják meggyőződéssel. Összegzésül: az életvitelük, gondolkodásmódjuk és a tisztességes materialista, hitetlen emberek világnézete között csak annyi a különbség, hogy ők hisznek Istenben. Beszélgetésünk közben vitték körbe a „silence” feliratú, azaz angolul „csend”-re intő táblát, s ennek köszönhetően nagyjából csend is lett. A közös ima gyakorlatilag olyan dalokat jelentett, melyeket mindenki a saját nyelvén énekelt. Ez a „meditáció és az ima közötti átmenet, amikor az ember elmélkedhet, szemlélődhet” - magyarázták érdeklődésemre.
A végén, a tömegközlekedés során sok mérges reakció és durva beszólás kísérte a csomagokkal, szivaccsal megrakott taizéseket: „Még ezek keresztények?!”, hallatszott egy-egy tolakodó fiatal felszállásánál. A budapestieknek ráadásul sokszor gyalogolniuk kellett a mozgólépcsőn, mert a „kilazult” fiatalok azt poénból rendszeresen megállították, hogy álló helyzetben fotózhassák le egymást. Máskor a mozgólépcsők közötti felületen csúszkálva fokozták a zarándoklat belső derűjét.

Politika a Legfelsőbb Bíróságon

Először léphettem igazolvány és átvizsgálás nélkül a Legfelsőbb Bíróság épületébe. A kereszténység és a politika kapcsolatáról rendeztek szekcióülést a találkozó résztvevői számára, melyen egy „régi taizéi aktivista”, Solt Pál - az LB elnöke - köszöntötte az egybegyűlteket. „Ilyen típusú találkozóra először kerül sor ebben az épületben” - mondta az elnök, aki Pulay Gyulának, az Egészségügyi Minisztérium közigazgatási államtitkárának (előzőleg a Szociális és Családügyi Minisztérium államtitkára), valamint a dél-koreai vitavezetőnek adta át a szót.
Az államtitkár a jelenlévők felkérésére arról értekezett, hogy mit jelent számára a vallásos meggyőződés melletti politikai munkavégzés. Mint mondta, a taizéi közösségnek huszonöt éve tagja, államtitkári feladatokat viszont nyolc esztendeje lát el. Tapasztalatai szerint a rendszerváltás óta nyugati életszínvonalról álmodnak az emberek a térségben - a megoldásra váró nehézségek felvállalása nélkül. Így a piacgazdaság megvalósítása csak egy megfelelő szociális háló kiépítése mellett valósítható meg, hívő emberként is itt találta meg „a keresztény szolgálat fontosságát”. „A fejlett demokráciákban a politikusok 95 százalékban csak beszélnek, 5 százalékban cselekednek, itt azonban fordított az arány” - mondta.
A jelenlévő mintegy kétszáz lengyel, magyar, német, francia és más nemzetiségű résztvevő bőven ellátta kérdésekkel az államtitkárt, aki igyekezett diplomatikus válaszokat adni. Így például arra a kérdésre, hogy szükség van-e kormányváltáskor vallási alapokon történő politikai tisztogatásra, igen árnyaltan fogalmazott, míglen egy hazánkfia - egy középkorú úr - megelégelte a radikalizmus eme hiányát, és a „jó irány megtalálásának” jegyében felszólalt a tisztogatások szükségessége mellett. Egy lengyel férfi felszólalásában arról panaszkodott, hogy hazájában még igen sok a kommunista meggyőződésű ember, és így nehezen rúghatnak labdába. A vitavezető határozottan kérte a résztvevőket, hogy az elhangzott példával szemben pozitív dolgokról szóljanak, mire egy lengyel hölgy arra buzdította a jelenlevőket, hogy keresztényi motívumtól vezettetve segítsenek az elhagyatott, lődörgő gyermekek házi feladatainak megoldásában. Egy másik - hazai - felszólaló szerint a jobb jövő záloga a bázisközösségek aktivitásán és támogatásán múlik. Végül a vitavezető a politikai aktivitásra való buzdítás mellett a taizéi közösséget állította az együttműködés példaképéül. (Somorjai László)

Zarándokok konyakkal

L. K. budai vegyeskereskedő a múlt év végi forgalomról a következőket mondta el lapunknak: „A taizéi fiatalok tömegesen jártak a mi utcánkban is, és örömmel mondhatom, hogy boltomban is több százan fordultak meg. Hatos-nyolcas csoportokban érkeztek, és sokat költöttek égetett szeszre, borra, sörre és pezsgőre. Hogy konkrétumot is mondjak önöknek, egy-egy lengyel fiatalember fejadagja a következőképpen nézett ki: fél liter tömény ital, négy-hat üveg sör, egy-két liter bor és egy-két üveg pezsgő. A lányok sem voltak szemérmesebbek férfi hittársaiknál, egyébként az árakat csak annyiban nézték, hogy mire van még pénzük. Egy hölgy például többször is a kasszához fáradt, és még utolsó száznyolc forintján is sikerült vennie egy féldecis, a köznyelvben csak ampullának becézett tömény italt. Ezzel szemben a horvátok rögtön átváltották a magyar árakat nemzeti valutájuk, a kuna árfolyamára, és amikor egy terméket túlzottan drágának találtak, akkor hangos káromkodások közepette vásárolták meg azt.”