Gadó György
Még Svájcban sem fenékig tejfel

Szegénynek lenni „nem kunszt” akkor, ha az ember huzamosan munkanélküli, ám a valóság gyakran rácáfol arra az erkölcsi tanításra, hogy „csak dolgozz, viszed majd valamire!” - mert kiderül: szorgosan munkálkodva is „sikerül” megmaradni szegénynek. Még a gazdag Svájcban is.

Koldusopera nagyothallóknak Fotó: Reuters

A statisztika Nyugaton új fogalmat vezetett be az utóbbi egy-két évtizedben: a „working poor”, vagyis a dolgozó szegények fogalmát. Svájcban történetesen ők alkotják a lakosság szegénynek minősülő része hatvan százalékát. Olyan emberekről van szó, akiknek van munkájuk (akár teljes, akár részmunkaidőben), de keresetük nem haladja meg a szegénységi küszöböt. 
E. Streuli és T. Bauer tavasszal közzétett és az 1999. évi adatokon alapuló tanulmánya tanúsítja: a 20 és 59 életév közti korosztályokban a dolgozó szegények száma elérte a negyedmilliót, holott 1992-ben még csak 170 ezer volt. Ez valójában 250 ezer háztartást jelent (egy részük egy-, nagyobb részük többszemélyes háztartás), így azt lehet mondani, hogy 535 ezer ember él szegényen. Ennek közel a fele gyermek, és ha számot vetünk azzal, hogy a szegénységből sokszor lehetetlen kitörni, akkor azt is fel kell ismerni, hogy a szegénység örökletessé válhat és válik is, vagyis a szegény sorsú gyermekek negyedmilliós tömege számára gyakorlatilag kétséges, vagy nem is létezik az esélyegyenlőség.
Svájcban az összes keresők 7,5 százaléka minősül dolgozó szegénynek. Ez az arány azonban területi eltéréseket is mutat (a német nyelvű országrészben csak hét százalék, Nyugat-Svájcban kilenc); de különbözik demográfiai és szakmai csoportosítás szerint is: míg a tősgyökeres svájciak között hat százalékos, a külföldről betelepült munkavállalóknál tizenkét százalékos. A férfiak kedvezőbb helyzetben vannak, csupán hat százalékuk érintett; a nők körében viszont kilenc százalékos az arány. Különösen nehéz a gyermeküket egyedül nevelők helyzete: 29 százalékuk esik a dolgozó szegények kategóriájába, és míg a gyermektelen házaspárok közt csak három százalék, a három vagy több gyermekeseknél már 18 százalék ez a mutató.
Svájcban az ideiglenes szegénység az elterjedtebb, és általában azok is a szegénységi küszöb közelében maradnak, akiknek sikerül kissé felemelkedniük. Igaz viszont, hogy az ilyen szerény mérvű felemelkedés sokkal gyakoribb, mint a teljes lecsúszás a munkanélküli szegénységbe. A világvárosi rangú, gazdag Zürichben és környékén (vagyis a zürichi kantonban), ahol a szegénység kevésbé elterjedt, mint Svájc más részein, a szociális támogatások ellenére a lakosság közel öt százaléka, ötvenezer ember él a szegénységi küszöb alatt, míg a lakosság egyharmada, 220 ezer ember kénytelen állandóan szembenézni a szegénység veszélyével. Az utóbbiaknál kivált olyan háztartásokról van szó, amelyekben ketten keresnek, de ha egyikük (például terhesség miatt, vagy mert munkanélkülivé válik) elveszíti a jövedelmét, akkor a háztartás már a szegénységi szintre süllyed.
A szegénységi küszöb közelébe lesüllyedt dolgozók aránya Svájc e gazdag részében is jelentősen megnőtt 1991 és 1999 között, minden negyedik helyett már minden harmadik dolgozót fenyeget a szegénység, nyolcvanezerrel többet, mint nyolc évvel korábban.
Ami végül a dolgozó szegények gondjainak az enyhítését illeti, a munkáltatók és a szakszervezetek más-más megoldást ajánlanak. Rechtsteiner, a Szakszervezeti Szövetség elnöke a családok támogatása mellett szükségesnek tartja a havi háromezer frankos (508 ezer 710 forintos) nettó minimálbér bevezetését, a 13. havi bér kifizetését, és azt, hogy a létminimummal egyenlő bér adómentes legyen.