Az autóvezetés viszonylag új dolog az emberiség történetében. Karl Benz 1901-ben azt mondta, hogy az egész világon maximum egymillió ember lesz képes arra, hogy megtanuljon vezetni. Ma viszont már egy milliárd „szakértő” van az utakon. 100 év alatt az autóközlekedés 25 millió halálos áldozatot követelt a világon, minden kétszázadik ember közúti balesetben hal meg.
A baleseteknek általában nem egy okuk van, hanem tényezők együttállásából következnek. A legáltalánosabb az emberi hibafaktor, amely a balesetek 90-95 százalékában játszik szerepet, 50 százalékában az úttal van valami baj, és mindössze 5-6 százalékban szerepel az autó hibája. Ez a három tényező erősíti egymást, de általában két tényező együttállása váltja ki a baleseteket, nagyon ritkán találkozni csak egyféle okkal. Ha valami baj történik, a vezetők az utat, a kocsit, az időjárást és néha még a sorsot is hibáztatják. A közúti halálesetek nagyban függenek a sebességtől és az ütköző tömegek nagyságától, de az is meghatározó tényező, hogy a kocsiban ülő vezető és az úttesten áthaladó gyalogos is tévedhet. A biztonsági utasfülkék, övek és légzsákok ellenére a kocsik védőburkában a vezetők még ma is belehalhatnak egy karambolba, az utakon senki sem sérthetetlen. A sérthetetlenség illúziója azonban sokaknál továbbra is fennáll. Az emberek úgy vezetnek, ahogy élnek, legtöbben pedig úgy élnek, mintha halhatatlanok lennének, és úgy is vezetnek. Az elmúlt években a vezetők szemmozgását vizsgáló kutatások felfedték, hogy talán a vizuális észlelés az egyik fő oka a baleseteknek. A szem látótere nagyon széles, 90 fok mindkét oldalon és ennél kicsit kevesebb fölfelé és lefelé, ennek azonban csak egy kis részét látjuk pontosan. Amikor filmre vették a vezetők szemmozgását látták, hogy egy pillanatra csak egy pontra fixálódott a tekintetük és minden egyes fixáció a másodperc harmadrészéig tartott. A problémát az okozza, hogy ezalatt az idő alatt nagyon gyorsan mozgunk, másodpercenként 14 métert teszünk meg városi forgalomban, autópályán pedig 30-40 métert is, miközben nagyon sok információt kell feldolgozni. Az egyre biztonságosabb autók ellenére a balesetek száma nem csökken, vajon miért? A kutatók felvetnek egy ijesztő lehetőséget, miszerint a vezetők szeretnek kockáztatni. A kockázat azt jelenti, hogy valami olyat teszünk, ami magában hordozza egy másfajta eredmény lehetőségét. Minden sofőrnek megvan a maga elfogadható kockázati szintje, és amikor vezet elmegy eddig a határig. Ez a szint az autóversenyzőnél nagyon magasra van állítva, és nagyon alacsony a félénk, idős hölgyeknél. A tapasztalatok szerint ha valaki átül egy az övénél erősebb és biztonságosabb autóba, gyorsabban kezd vezetni, később kezd el fékezni, és a nagyobb biztonság lehetőségét teljesítmény növelésre fogja használni, vagyis visszaállítja az általa még elfogadott, eredeti veszélyszintet. A kockázatelmélet ezek szerint ellentmond annak az elképzelésnek, hogy egy erősebb autó nagyobb biztonságot jelent az utakon. Egy amerikai felmérés megvizsgálta az autóversenyzők baleseti statisztikáit a közutakon, és a százalékok magasabbak voltak, mint az átlagos autósoknál, a nagyobb tudás tehát nem jelent nagyobb biztonságot. A legtöbben ösztönösen azt gondolják, hogy a kockázat biztosan kisebb, ha az utak szárazak, mint amikor az utakat hó és jég borítja vagy esik az eső. Ennek éppen az ellenkezője igaz, a statisztikák szerint a halálos balesetek száma lényegesen kevesebb februárban, mint a nyári hónapokban, ez pedig az alacsonyabb sebességnek köszönhető. A sebesség az, ami meghatározza a balestek kimenetelét! Ma még az autóval való közlekedés elsődleges célja a gyors helyváltoztatás és nem a biztonság. Ha alacsonyabb sebességhatárokat írnának elő és azt mindenki be is tartaná, nyilvánvalóan csökkenne a balestek és a halálos sérülések száma. De az élet más tempót diktál, ami sokak számára a halál tempójává válik. A gyors közlekedés olyan gazdasági előnyökkel jár, hogy az a „néhány” haláleset, igazán nem számít. Azonban, ha valaki elveszti hozzátartozóját egy közúti balesetben, a világ összes szóba jöhető előnye már kevésnek bizonyul. (K. S.)