1956 hosszú évtizedeken át el/kibeszélhetetlen fejezete volt a magyar históriának. Sokan (idővel egyre kevesebben) tudták, hogy akkor valami rendkívüli történt, valami nagy titok lappang a békés hétköznapok mélyén. Köztünk éltek a nemzeti dráma különböző szerepeket akkor felvállaló fő- és mellékszereplői, kinek a hősei, kinek a hóhérai; sokan tudták, hogy valamiféle barikád mindkét oldalán voltak áldozatok, akik az egyik táborból hősként, a másik soraiból lázadóként haltak meg.
Mintha itt egy modernkori Antigoné több évtizedes története játszódott volna le, amikor a városvédő testvért igen, a város ellen támadót viszont nem lehet eltemetni. Sőt a dráma egyik főszereplője, a nagy játszma győztese az évek során sokak által kedvelt állandó rendezője lett a „sajnálatos eseményekre” következő évtizedek közszínpadi játékának. Kissé kifordítva a híres, állítólag Ferenc Józseftől származó kijelentést: Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel legyetek megelégedve. Ez is lehetett volna a Kádár-korszak jelmondata, ahogy azzá lett az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” szlogen is.
György Péter Néma hagyomány címmel könyvet írt 1956-ról, de nem a forradalom küzdelmes napjairól, hanem azok utóéletéről. A könyv fejezetcímeivel egy nagy költő, a közelmúltban elhunyt Petri György emléke előtt tiszteleg, akinek költészete kemény vádirat a túl lassan leépülő kommunista rezsim bűneiről, a kádári hatalom minden szabad kezdeményezést elsorvasztó természetéről. Ezek a verssorok egy olyan emberről vallanak, aki annak az álságos világnak kérlelhetetlen ellensége volt haláláig.
„Mélységes mély a múltnak kútja” - írta Thomas Mann a modern idők múlthoz való viszonyát szimbolikusan megragadó módon a József és testvérei című regényében. A nyolcvanas években nálunk is egyre többen szorgalmazták, hogy gördíttessék el a kő erről a kútról, hadd hajoljon az 56-os események fölé mindenki, aki az igazságot meg akarja ismerni. 1989-ben egy röpke történelmi pillanatra úgy tűnt, egy egész nemzet figyeli részvéttel, hogyan temetik újra az addig jeltelen sírokban fekvő hősöket korunk új Antigonéi, ám 1992-re kiderült, hogy a magyar lakosságot nem is érdekli annyira az egész. Kreon népe a történelem felidézett mitikus napjaiból visszatért a jól ismert hétköznapokba; a hősöket a kopjafák, ünnepi koszorúk a feledés újabb árnyékába borították.
György Péter könyvében végigjárja az utat, amely 1956 nyilvános és kollektív újraértelmezéséhez vezetett az elhallgattatás hosszú évtizedei után. Azt a folyamatot elemzi, ahogy a Kádár-korszakban ellenforradalomként, „sajnálatos októberi eseményekként” értékelt történet néhány hónap alatt politikai és kulturális örökségünk eleven része lett. 1989 után a népfelkelésből forradalommá nemesedő-igazuló napok minden órája radikális átértelmezést nyert, s persze ezzel a berendezkedő új politikai elit is igyekezett saját legitimációját erősíteni. 1956 állandó hivatkozási alappá vált a kilencvenes évtized elején a hivatalos történetírásban, a politikai diskurzusban, a jogban, valamint a populáris kultúrában és emlékezetben is. A szekértáborok szétvándoroltak, és elfoglalták fedezékeiket.
1989 legnagyobb kérdése volt, kiegyezhetnek-e a hatalom bukott képviselőivel az új politikai tömörülések pimaszul fiatal, valamint korosabb tábornokai, létezik-e tárgyalóasztal mellett levezényelt rendszerváltás. Kinek származott a legnagyobb politikai haszna az 1956-os hagyomány feltámasztásából, a forradalom nyilvános újrajátszásából? György Péter szerint „…1989-ben, az újraszerveződő társadalom első évében a politikai elitek azért ismételték el az aktuális 1956-os verziót, hogy láthatóvá tegyék az épp zajló megegyezéses hatalomcsere politikai előzményeit. A főleg zárt ajtók mögött alakuló kompromisszum-sorozatnak a nyilvánosság számára érthető fordítása volt a forradalom örökségének immár forradalomként való újraalapítása. A forradalmi kronológia a populáris szemiotika alapja lett, egyrészt a »kívülállók« érdeklődésének felkeltését szolgálta, másrészt a hagyománnyá fordítással kioltotta az esetleges forradalmi kedvet is.”
1989 politikai szereplői mind az 56-os forradalom örököseinek tekintették magukat, de más képet rekonstruált az eseményekben vállalt szerepéről a kádári években alámerülő, s azokat kibekkelő egykori múzeumigazgató, Antall József miniszterelnök, aki kezdetben nem tudott mit kezdeni 56-tal, majd 1992-re kész forradalmár magántörténelemmel állt a nyilvánosság elé; s mást a börtönviselt író, a harmadik magyar köztársaság első elnöke, Göncz Árpád. Más tervekkel készült az 56-os hagyomány feltámasztására Krassó György, az utcai politikai akciók elfeledett hőse, s máshogy a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai.
Bemutatja a könyv a politikai ellehetetlenülés ellen küzdő tábort, az ellenforradalom öszszeomlóban lévő kanonikus hagyományát őrző MSZMP vezetőinek utóvédharcait, de az állampárt süllyedő hajóját elhagyó reformerek tevékenységét is.
Drámai helyzetekre fogékony érdeklődőként meghatározó élményem volt a könyv olvasása közben az, hogy a közelmúltban lezajló események hátterében hogyan bontakozik ki, majd jut a végkifejletig két ember történelmi jelentőségű, s egyben személyes konfliktusa. Az egyik oldalon Nagy Imre egyre hatalmasabb árnya, a másikon a még élő egykori küzdőtárs, majd áruló Kádár János, aki a nyolcvanas évek végén nemcsak a hatalom védősáncai mögül kerül ki, de a Nagy Temetés napjának közeledtével utolsó emberi tartalékait is elveszti, hogy halálával lezárja egy több évtizedes dráma epilógusát. (Felemás „feltámadása” a magyar történelem egy másik darabja, amiről nem szólhat György Péter könyve, bár Kádár temetésének leírásakor megpendíti a kérdést, vajon melyik tömeg rótta le kegyeletét a párt elnökének ravatalánál, mivel a néhány héttel korábbi Nagy Imre-temetésen, úgy tűnt, ott az egész ország.)
Kádár János megjelenése György Péter könyvében, az a bizonyos utolsó próbálkozás a központi bizottság 1989. április 12-i ülésén, amikor úgy érzi, végre elmondhatja, elmagyarázhatja, hogyan történtek a dolgok; rendkívüli jelenet. Nem véletlen, hogy Kornis Mihály színdarabot „hangszerelt” a hírhedtté vált beszédre. Kádár nem tényeket és adatokat közöl, nem a gyónás, nem a róla kialakult kép kozmetikázása, hanem a politikai hagyaték megőrzése, az MSZMP kollektív emlékezetének fenntartása ösztönzi a megszólalásra. Összefüggéstelen mondatai, az egymásnak eső alanyok és állítmányok egy olyan hithű kommunista képét rajzolják meg, aki régóta készült arra, mit fog mondani, ha egyszer beszélnie kell, de nem képes uralni azt a nyelvet, amit pedig ő alkotott meg és használt hatalma évtizedeiben. A Kádár-kori közbeszéd utalásokra, félbehagyott mondatokra épült, a „MI” közösségteremtő ereje kikezdte a nyelvi függetlenséget. Kádár felszólalásában nem titkokat tár fel, hanem szerepeket és idősíkokat keverve az életéről beszél. Utolsó nyilvános szereplésével sem magát, hanem a Pártot védi. A rendszert, ami - mint azt György Péter írja - nem pusztán vérben és terrorban fogant, hanem elhallgatásban is. „Akik elfogadták az alkut - nem beszélni a forradalomról -, azok némi garanciát kaptak mindennapi életük biztonságára” - írja a könyv szerzője.
S ezzel az alkuval eljutottunk a könyv legfontosabb kérdéséhez: Miért néma az 1956-os hagyomány? Aki bejárja a forradalom helyszíneit, az csodálkozva konstatálhatja, hogy a város nyüzsgő forgatagában elvesznek az emlékhelyek. Nem vívták ki saját terüket. Nem lehet előttük megrendülten álldogálni, az emlékezés virágait elhelyezve a múlt tanulságos üzenetein merengeni, Budapest nem vesz tudomást 1956-ról, s ezért emlékhelyeit sem veszi komolyan. A temető, ahol a 300-as parcella felett Jovanovics György garantáltan politika- és érzelemmentes emlékműve áll, messze van; a Széna téri kopjafákat alig lehet a Mammut üzletközpont tövében felfedezni. Lehet, hogy Nagy Imre szobra a Vértanúk terén egyszer a gyerekek játszóterévé lényegül, hiszen olyan izgalmas a szobor hídján átszaladni. A Corvin-közi „pesti srác” töpörödött alakja a multiplex mozi látogatóit legfeljebb csak meghökkenteni képes leeresztett puskájával, beletörődve az újra meg újra eljátszott vereségbe.
Az MDF egyik vezető politikusa még évekkel ezelőtt azon vágyának adott kifejezést, hogy október 23-a egyszer családi ünneppé válik, a szülők gyermekeikkel körülülik az asztalt, s egy gyertyát gyújtanak a hősök emlékezetére. Ebből azóta sem lett semmi. A forradalom hagyománya néma.
Angyal István, a forradalmi hős ideálalakja börtönben papírra vetett végrendeletében azt kívánta, hogy az áldozatok nyughelyét, a 301-es parcellát örök mementóként jelölje egy kőtömb. Mára ez a kő mintha az emlékezés terhének szimbólumává lett volna. György Péter részletesen tárgyalja a forradalom budapesti emlékműveinek, kegyhelyeinek születési körülményeit, a régi rendszer emlékműveinek kisöprését a közterekről, felidézi az újraépített hagyomány ünneplésének forgatókönyveit, s elemzi a megvalósult köztéri művek ellentmondásos üzeneteit.
Izgalmas könyvet írt György Péter közelmúltunk történetéről, tükröt tartva a kortárs magyarok nemzedékei elé, akik vagy résztvevői, vagy örökösei a forradalomnak. Aki belenéz, felteheti a kérdést, tudunk-e még bármit ünnepelni.