Kalmár Mónika
Nem adom fel

Azt talán senki sem vitatja, hogy nem mindegy milyen az állóképessége egy kórházban dolgozó orvosnak. Így van ez egy szülész-nőgyógyász esetében is: napi munka, műtétek, magánrendelés, szülések… Dr. Hashmat Ibrahimkhail, aki négy éve dolgozik a keszthelyi kórház szülészet-nőgyógyászati osztályán, nem hétköznapi módon őrzi kondícióját: szenvedélye a futás, különösen nagy kihívást jelentenek számára a maratoni versenyek. Legutóbb tavaly novemberben, New Yorkban futotta le a híres 42,195 kilométeres távot, ezúttal 4:14:56 alatt, s kereken tizennégyezredikként ért célba - harmincezerből.

A 42 kilométeres maraton startja a New York-i Verrazano-Narrows hídon

Az afgán származású orvos húsz évvel ezelőtt, 19 évesen került Magyarországra, a pécsi orvostudományi egyetemre. Szülei és kilenc testvére akkor még Afganisztánban, Kabulban élt, ahonnan aztán valamennyien Kaliforniába menekültek; a teljes család áttelepülése - regényekből, filmekből ismert módokon - mintegy hat évet vett igénybe. Hashmat doktor az egyetem elvégzése után úgy látta: ha orvosként akar dolgozni, Magyarországon kell maradnia - különben ott folytathatja a tanulást, ahol abbahagyta: az itt szerzett diploma Amerikában nem sokat ér… Aztán megismerkedett későbbi feleségével, akivel két fiút nevelnek: Gergő 18, Yema 12 éves.
- Mikor kezdett futni? - kérdeztük az éppen néhány szabad óráját töltő orvost.
- Már az egyetem alatt is sokat futottam. Mint minden hosszútávfutónak, nekem is nagy vágyam volt a maraton. Eleinte kisebb versenyeken indultam, aztán jött a félmaraton, és idén októberben indultam a budapesti Kaiser’s Plus Maratonon, ahol sikerült teljesítenem a távot. Időközben - szinte teljesen titokban - interneten utánanéztem a New York Marathon részvételi feltételeinek, és jelentkeztem. Minden évben közel félmillióan kérik a részvételi lehetőséget a világ minden tájáról, ebből összesen harmincezret sorsolnak ki, akik lefuthatják a távot. Egyszer csak jött az értesítés, hogy engem is kisorsoltak… Egy pécsi vállalkozó barátom, Schneider Imre szponzorálásának köszönhetem, hogy részt tudtam venni a versenyen. 
- Több mint negyvenkét kilométer - belegondolni sem könnyű; hogyan lehet erre felkészülni, ráadásul úgy, hogy az ember közben gyakorló orvos?
- Hét közben nem nagyon volt időm edzeni, inkább a hétvégékre terveztem be hosszabb távokat. Sajnos a közelben nem találtam olyan erdei utat, ahol megfelelő hosszúságú „pálya” lenne. Így általában betonon futok, vagy egy salakos pályán köröket, ami elég unalmas. Az is előfordult, hogy elfutottam Balatonfenyvesig. A nagyobb versenyek előtt edzéstervet készítek, úgy próbálok felkészülni.
- Egy maratoni versenyen mi a cél? Csak az, hogy végigfussa a távot, netán az is, hogy bizonyos időn belül, vagy az, hogy mondjuk egyszer az elsők között, az élbolyban legyen?
- Szerintem - kivéve a profi sportolókat - itt mindenki úgy indul neki, hogy csak teljesíteni tudja. Négy óra körüli az az idő, amíg az ember lefutja a távot. Közben egyszer, kétszer, netán többször is átesik a holtponton, amikor úgy érzi, hogy kész, vége, meghal, nincs tovább, inkább feladja. Aztán csak sikerül valahogyan erőt meríteni, s az ember tovább megy…
- New Yorkban hol volt ez a pont?
- A 32. kilométernél éreztem úgy, hogy nincs tovább… Épp egy emelkedőn kellett felfelé futni, ahol nagyon fújt a szél. Előttem egy nagyon szép fiatal lány ment egy kerekesszéken. Valószínűleg béna volt a lába, de mégis elindult a versenyen. Hajtotta magát fel azon az emelkedőn, a segítői, akik vele futottak, hátra fordulva biztatták: „Gyerünk, Carol, meg tudod csinálni…” Lassan utolértem, és ahogy elmentem mellette, láttam az arcán az iszonyú erőfeszítést, és közben folytak a könynyei, de nem adta fel. Akkor azt mondtam magamban, ha ez a lány így bírja, akkor nekem is bírnom kell!
- Mi van a verseny után?
- Vannak, akik összeesnek, elveszítik az eszméletüket, és komoly orvosi segítségre van szükségük. Sajnos az is előfordult, hogy két-három ember meghalt egy ilyen versenyen; szerencsére idén nem történt ilyen tragédia. A lényeg az, hogy a célbaérés után nem szabad leülni, lefeküdni - bár az ember legszívesebben azt tenné -, hanem igazság szerint még húsz percet sétálni kellene. A valóság úgy néz ki, hogy sokan fetrengenek, izomgörcseik vannak, rosszul lesznek…
- Ön hogy vészelte át ezt a kritikus időszakot?
- Most nagyon jól, mire az unokatestvérem megtalált, már átöltöztem, teljesen jól voltam, meg is kérdezte, hogy: na, lefutottad?
- Van ennek valami titka?
- Taktikázni kell. Nem lehet nagy hévvel nekiindulni, mert nagyon nagy a táv. Meg kell találni azt a tempót, amikor az ember úgy tud futni, hogy nem liheg, nem szúr az oldala, nem kapkod levegő után, mert különben nem fogja bírni, oxigénhiány lép fel. Gondoskodni kell a megfelelő folyadék-utánpótlásról, mivel abból rengeteget veszít az ember futás közben. New Yorkban a verseny előtt kaptunk egy kis füzetet, amiben minden részletesen le volt írva, még az is, hogy majd a futás közben hol, milyen italt talál az ember. Hol van víz, a különböző energiaitalok, ezekkel kalóriát is juttat az ember a szervezetébe. A lényeg az, hogy aki maratonin indul, annak hosszú távon kell gondolkodnia. Csakúgy, mint az életben.