Hechs László
Szavazás Oslóról

Lezárulóban egy korszak a Közel-Keleten. Kiindulópontja a kilencvenes évek elején egy kettős baloldali fordulat volt az amerikai és az izraeli politikában, a végpontja pedig egy - minden valószínűség szerint - kettős jobboldali fordulat ugyanezen országokban. Clinton alelnöke, Al Gore hajszállal ugyan, de vereséget szenvedett republikánus vetélytársától, aki a sors fintoraként a volt elnök családjából, és ráadásul még - egy W. toldalékkal - az „iraki győző” nevét is viseli. Az izraeli politikában is hasonló fordulat küszöbén állunk. Ehud Barak nemrégiben megválasztott kormányfő a február 6-ára kiírt választásokon - minden valószínűség szerint - átadja helyét Ariel Saronnak, a Likud párt jelöltjének. E kétszer kettős fordulat által közbezárt időszak alapvetően különbözött a korábbiaktól abban, hogy az arab-izraeli konfliktust nem háborúval, hanem békével, tárgyalások útján kísérelte meg megoldani.

Ehud Barak miniszterelnök megmaradt híveit köszönti. Másfél éve hős volt, ma bűnbak Fotó: Reuters

Az Öböl-háborúban Szaddám Huszein felett aratott „felemás győzelme” után az idősebb George Bush megkísérelte a „békét is megnyerni”. Még sikerült összehívatnia a madridi békekonferenciát, ám Clintonnal szemben vereséget szenvedett, s a jobboldali republikánus kormányzatot demokrata elnök váltotta fel. A zsidó államban az 1992 nyarán megrendezett parlamenti választásokon a baloldali Munkapárt szerezte meg a mandátumok többségét. Jichák Rabin alakíthatott kormányt, miután a párton belül győzelmet aratott Simon Peresz felett, aki a befolyásos külügyi tárca birtokosa lett. E kettős fordulat az egész addigi közel-keleti politikát fenekestül fordította fel. Hét év alatt ezen új politika következményeképpen alapvetően más helyzet állt elő a Közel-Keleten.
A korábbi kormányfő, Jichák Samir csak bizonyos feltételekkel engedte meg, hogy a madridi konferencián a palesztin küldöttség részt vegyen: nem önállóan, hanem a jordán delegáció részeként jelenhettek meg a tanácskozáson, tagjaik nem lehettek a PFSZ-hez tartozók és emigrációban élők. E feltételek egyik oka az volt, hogy Samir kereken elutasította a Palesztinai Felszabadítási Szervezettel való kapcsolatfelvételt, Jasszer Arafatról nem is beszélve, másrészt a palesztin kérdést a Jordán Királyság keretében képzelte megoldani. A Likud szerint a történelmi Palesztinában 1925 óta létezik egy arab állam, amely lakosságának többsége palesztin. 
Bár igaz, hogy a jordán hasemita királyi ház nem őshonos palesztinai, de nem ez az első eset a történelemben, hogy egy ország élén idegen királyi család áll. Így a palesztinok képviseletére Jordánia jogosult. A megoldás - a Menahem Begin és Anvar Szadat által Camp Davidben 1979-ben aláírt egyezmény értelmében - az autonómia biztosítása Gáza és a Nyugati Part (Júdea-Szamaria) palesztin lakosai számára. Ez az elképzelés nem jelentett feltétlenül területi autonómiát, hanem csak személyekre vonatkozót és kulturálisat, s kizárta volna az autonómia későbbi állammá alakulását is.

Simon Peresz a háttérben Jasszer Arafattal. Könnyen szót értenek Fotó: Reuters

A madridi konferencia után megkezdődő kétoldalú megbeszélések azonban nem hoztak előrehaladást, mert Jasszer Arafat és a Palesztin Felszabadítási Szervezet háttérből blokkolt minden erőfeszítést. A „folyosódiplomácia” során a palesztin delegátusok be sem léptek a tárgyalóterembe. A folyosón maradtak, mert külön - a jordániaiak jelenléte nélkül - akartak tárgyalni az izraeliekkel. Végül is a közös delegáció egy palesztin és egy jordán munkacsoportra oszlott, amelyek külön-külön tárgyaltak az izraeliekkel, ám a dolgon ez sem segített. Az 1992. évi választásokon a Jichák Rabin vezette Munkapárt azzal a programmal került hatalomra, hogy soha és semmilyen körülmények között nem tárgyalnak sem Jasszer Arafattal, sem pedig a PFSZ-szel. 
Azonban a következő év jelentős változásokat hozott. A sértett második, Simon Peresz - állítólag Rabin tudta nélkül - titkos tárgyalásokba kezdett Oslóban Abu Allával, Jasszer Arafat helyettesével. A megbeszélések eredményre vezettek: megszületett a megállapodás Izrael és a palesztinok politikai jogainak kölcsönös elismeréséről. 1993 szeptemberében a Fehér Ház zöld gyepén - ünnepélyes szertartás keretében Clinton részvételével - Jichák Rabin, Simon Peresz és Jasszer Arafat aláírták az első oslói egyezményt, az „Elvi megállapodást”. 
Rabin - a források szerint - már a tárgyalások előrehaladott állapotában kapcsolódott a tudtán kívül elindított és folytatott megbeszélésekbe, de aztán maga is áldását adta rá. A palesztinokról és Izraelhez fűződő viszonyukról alkotott véleménykülönbség kettejük között azonban végig megmaradt. Rabin sosem bízott a palesztinokban és Jasz-szer Arafatban, s a béke zálogának a két nép totális elkülönítését tartotta, míg Peresz utópisztikus víziójában a két népet még határ sem választja el egymástól: Izrael, Palesztina és Jordánia közös piacban és politikai konföderációban kapcsolódik össze.
E fordulatban is szerepet játszott az Öböl-háború. Az iraki Scudok támadásai egyértelműen jelezték, hogy a pusztán lokális háború időszaka véget ért. Izraelnek előbb vagy utóbb meg kell vívnia (rakéta)háborúját Irakkal és Iránnal is. Nem lehet béke a térségben e két regionális hatalom tömegpusztító fegyvereinek és rakétáinak semlegesítése nélkül. Irak ugyan vereséget szenvedett, ám Szaddám Huszein személyi hatalmát és Irak területi integritását Bush „öbölháborús koalíciója” sem számolta fel. Izraelnek fel kellett tehát gyorsítania egy a világon egyedülálló rakétavédelmi rendszer kiépítését, amely nem volt elképzelhető amerikai szerepvállalás és segítség nélkül. 
A másik következménye az a gondolat volt, hogy Izraelnek meg kell próbálnia rendezni a szomszédos arab államokkal és a palesztinokkal való viszonyát is. Ha ez nem történik meg, akkor Izraelnek egyszerre több fronton és több szinten háborút kell majd vívnia, amelyből nem biztos, hogy győztesen kerül ki. Izrael rövid állami története során számos háborút vívott, amelyekből mindig győztesen került ki, ám teljes győzelmet sosem arathatott. A nagyhatalmak, (a Szovjetunió és az Egyesült Államok) hidegháborús „pólusok” ebben mindig megakadályozták, befagyasztották a végső győzelem előtti állapotot. A győzelmeket csak tűz- majd fegyverszüneti egyezmények követték, de nem békeszerződések. Így volt ez 1947-ben, 1956-ban, 1967-ben, de így volt 1973-ban is, amikor Ariel Saron páncélos hadosztályát megállították a Kairóba vezető hadi úton.
Mára az egyetlen, az Egyiptommal kötött Camp David-i békemegállapodás is olyan, mintha puszta fegyverszünet lenne. Mubarak elnök húsz év alatt mindössze egyszer járt Jeruzsálemben, akkor is Rabin temetésén. Izrael és Egyiptom között gyakorlatilag semmilyen gazdasági, kulturális és turisztikai kapcsolat nincsen. A katonapolitikai elemzők pedig nem tartják kizártnak, hogy egy esetleges újabb háború esetén Mubarak is csatlakozna az Izrael ellen harcoló arab országokhoz.
Rabin és Peresz azt gondolhatta, hogy ha a háborúk idáig nem hozták meg a kívánt eredményeket, akkor próbálkozzunk a békével. További érvül szolgált a palesztin népesség rendkívül nagy arányban való szaporodása, amely előbb-utóbb a zsidó többségű államot kétnemzetiségű arab-zsidó állammá alakította volna. Ezenkívül a palesztin delegációt a színfalak mögül már Samir idejében is Arafat irányította. Miért tárgyaljanak a küldöncökkel, ha a gazdájukkal is tárgyalhatnának? 
Mindezen felül a térséget oly sok komoly és súlyos probléma terheli, amelyet a térség államai csakis kooperációval, békés összefogással oldhatnak meg. Ilyen a vízhiány kérdése, amely a térség államait és népeit létükben fenyegeti. Ehhez pedig Izraelnek békét kellene kötnie Jordániával, Libanonnal és Szíriával is. Közülük még a legkészségesebb, Husszein király is a palesztin probléma legalábbis elvi rendezése feltételéhez kötötte a hasemita trónnal való békeszerződés megkötését.

Az újracionalizmus szerződése

E politikai-katonai okokon felül egy régi-új ideológiát is találunk az izraeli baloldal, Rabin és Peresz körében. A független polgári individuum filozófiáját, amely a történelemben és a társadalomban nem vallási-nemzeti közösségeket, hanem elsősorban egyéneket lát. 
A közösségek az egyénnek pusztán függelékei, közjogi testületei. A népeket szétválasztó vallás ezen egyének magánügye, amelyhez a közösségnek nincs és nem is lehet semmi köze. Az egyének mint egyének szabadnak, egyenlőnek és jónak születnek. Ha viselkedésükből mégsem ez utóbbi nyilvánul meg, azért a környezet a felelős. Ha az egyének jog nélkül, jogfosztottságban élnek, akkor maguk is jogtalan cselekedeteket visznek véghez. Változtassuk meg a környezetüket, és ezzel megjavíthatjuk magukat az egyéneket is. Számoljuk fel „elnyomatásukat”, adjunk nekik jogokat, és ugyanolyan normális emberekké válnak, mint amilyenek mi vagyunk. 
Az egyének - kivétel nélkül - racionális lények, akik függetleníteni tudják magukat érzelmeiktől, és ésszerű belátás alapján döntenek és választanak, puszta érdekeiknek megfelelően. Ez a réteg mindenkor és mindenhol a maga absztrakt, független, racionálisan gondolkodó érdeklényét látja, nem pedig a valóságos hús-vér embereket. Ezekkel a „kivetüléseikkel” nincs, és nem is lehet semmi gond. Bármiféle nézeteltérés akad, csak le kell ülnünk velük, meg kell keresnünk a konfliktus gyökerét, meg kell találnunk a közös nevezőt, és máris mindent - még a komolyabbnak látszó konfliktust is - békés úton megoldhatunk.
Ez alapján az izraeli-palesztin konfliktus is megoldható tárgyalások útján. Adjunk jogot a jog nélküli palesztin népnek, és ez alapvetően normális embert farag majd belőlük. Adjunk területet nekik, ahol szuverénként viselkedhetnek, hogy legyen mit veszteniük. Teremtsünk számukra munkalehetőségeket és virágzó gazdaságot, hogy ne irigyeljék tőlünk, ami nekünk van. Kapjanak államot, hogy érezzék annak felelősségét. Válasszák meg a maguk vezető testületeit, hogy megvalósíthassák a demokráciát. Egy demokratikus jogállami berendezkedésű Palesztina a közel-keleti béke záloga. Minden kérdés megoldható tárgyalásos úton. Üljünk le a Hezbollahhal, beszéljük meg minden bánatunkat a Hamasszal, és minden rendeződik. Elvégre ők is csak emberek, majd valahogy velük is megtaláljuk a hangot. Csak meg kell találni a közös nevezőt, a közös érdeket, amely aztán a kompromiszszum alapját képezheti. 
A katonapolitikai tényezők, az újracionális posztcionizmus filozófiája, a kettős baloldali fordulat Izraelben és az Egyesült Államokban megteremtette az „oslói áttörést”. A régi ellenségek a fenti elképzelés szerint a zöld asztal mellett beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat. A túlságosan nehéz kérdéseket, így a palesztin terület nagyságát és határait, a szuverenitás fokát (autonómia vagy állam), Jeruzsálem hovatartozását, a víz és a zsidó települések problémáit a folyamat végére utalták, mondván, addigra megteremtődik a bizalom a korábbi ellenségek között. Nem is baj, mondták, hiszen addig még van arra idő, hogy az előnyükre megváltozott feltételek hatására maguk a palesztinok is előnyükre változzanak meg. Százéves problémák különben is nem oldódnak meg néhány év alatt. A béke eredményei igazából csak a felnövekvő új nemzedékekben jelentkeznek majd.
A Rabin-kormány egymás után kötötte az újabb és újabb egyezményeket, amelyben átadta Gáza területét és a Nyugati Parton a főbb népességközpontokat, Nabluszt, Betlehemet, Tulkáremet stb., újabb és újabb területeket. Így a palesztin népesség 93 százaléka kikerült az izraeli katonai közigazgatás alól, és a palesztin autonómia polgárává vált. A palesztinok - fiatal történelmük óta először - demokratikus módon megválaszthatták autonóm törvényhozó testületüket, megteremthették bíróságaikat. Az autonómia Izrael által adományozott fegyverekkel látta el a korlátozott rendőri erőt, amelynek feladata az autonómia rendjének biztosítása, és az Izrael elleni terror megakadályozása volt. Az autonómiának saját himnusza, bélyegkibocsátási joga, útlevele és zászlaja van. Izrael maga anyagilag is támogatta a palesztinokat, akik közül közel százezren a zsidó államba jártak át dolgozni nap mint nap. Felépült a dahaniyai repülőtér a Gázai övezetben, s a donor országok, az Európai Unió, az Egyesült Államok, Japán, Németország stb. dollármilliókat pumpáltak a palesztin autonómiahatóság kincstárába.
Pedig Izraelt semmi sem kötelezte, hogy mindezt megtegye. Palesztin állam sosem létezett, és a sosem létezett palesztin államnak sosem volt Jeruzsálem a fővárosa. A palesztin követeléseknek semmilyen nemzetközi közjogi alapja nincsen. A 181. és a 194. számú ENSZ közgyűlési határozatok Palesztina felosztásáról és a menekültek hazatérési jogáról nem kötelező erejű ajánlások. Az oslói folyamat jogi alapja, a Biztonsági Tanács 242. és 338. számú határozata sem vonatkozik a palesztinokra, és egyébként sem írja elő, hogy Izrael kötelezően ürítse ki az 1967-ben elfoglalt területeket, csak azt, hogy a területi vitát tárgyalások útján rendezze. Izrael erkölcsi magasabbrendűségét példázza, hogy ennek ellenére teret engedett a folyamatnak. Az egyetlen dolog, amelyet mindezért cserébe kért, hogy a palesztinok hagyjanak fel erőszakos-háborús cselekményeikkel. 
Jichák Rabin feltételesen ahhoz is hozzájárult, hogy az Elvi nyilatkozatot maga Jasszer Arafat a Palesztin Felszabadítási Szervezet nevében írja alá. Két feltétellel, az egyik a mindennemű erőszakos cselekményről való lemondás, azok elítélése és megakadályozása, a másik a Palesztin Charta hatályon kívül helyezése. Ígéretét Arafat mind a mai napig nem teljesítette. A Palesztin Charta továbbra is érintetlen, annak ellenére, hogy a palesztin vezető négy egymást követő egyezményben és levélben vállalt kötelezettséget annak módosítására. Ez a jogi dokumentum, amely kilátásba helyezi a zsidó állam fegyveres úton való felszámolását, az ország zsidó lakosságának elpusztítását vagy deportálását, totálisan tagadja az oslói egyezmények betűjét és szellemét egyaránt. A másik feltétel az erőszak elutasítása, elítélése és megakadályozása, az oslói folyamat hét éve alatt szintén nem valósult meg. 

Megszegett ígéretek

Az Elvi nyilatkozat aláírását követően is folytatódott a palesztin erőszakhullám. A Ha-masz, az Iszlám Dzsihád és a Fatah Sólymai terroristái tovább szedték áldozataikat, mintha a két fél sosem kötött volna békeszerződést. 1995-96-ban az erőszakhullám felerősödött. A kisipari késeléseket a lövöldözéses és robbantásos merényletek váltották fel. Az elkövetők a palesztin autonómia területén tervezték meg cselekedeteiket, és a súlyos áldozatokkal járó terrorcselekmény után az autonómia területén hősöknek kijáró fogadtatásban részesültek és biztos menedékre lelhettek. 
Mintha még ez sem lett volna elegendő, Jasszer Arafat 1996-ban kirobbantotta az úgynevezett „alagút-válságot”, amelyben az autonómia rendőrei nyitottak először tüzet az izraeliekre. A harci cselekmények következtében tizenhat izraeli vesztette életét. A jelenleg is zajló Al-Aksza intifáda fegyveres zavargásait is Jasszer Arafat és vezető testülete robbantotta ki szándékosan. Az erőszakos cselekmények fő hajtóereje a Fatah fegyveres milíciája, a Tanzim és a Force-17, Arafat elit fegyveres alakulata. Ez utóbbi csupán az elmúlt hetek terrortámadásaiban nyolc izraelit ölt meg. Arafat célja a válság nemzetköziesítése lett volna: nemzetközi erők vezénylése a térségbe a palesztin nép védelmére „Izrael barbár, fasiszta agressziója” ellen. Ezt a célját nem sikerült megvalósítania.
Arafat sosem vetette le katonai egyenruháját, újabban pedig megint fegyverrel jár. Irodáiban és a palesztin iskolákban Palesztina térképe megegyezik az 1948 előtti brit mandátumterülettel, s magában foglalja Izrael Állam területét is. Minden lehetséges alkalommal dzsihádot, iszlám szent háborút hirdet a zsidók és Izrael ellen. Az oslói egyezményeket a Mohamed próféta által aláírt hudaybiyahi szerződéshez hasonlítja, amelyet a próféta mekkai ellenségeivel kötött, amikor még erősebbek voltak nála, és amelyet röviddel azután felmondott, és meghódította a várost. Az egyezmény emlegetése mellett Arafat beszédeiből azt is tudjuk, hogy számára továbbra is minden opció nyitott: több ízben is említette a Palesztin Nemzeti Tanács 1974-ben hozott határozatát, amely felhatalmazza a palesztin vezetőt Palesztina bármely részén a palesztin állam megalapítására, anélkül hogy feladná Palesztina egészének felszabadítását. 
Arafat nem tartotta be az oslói megállapodásokat. Az erőszak alkalmazása, a palesztin alapokmány hatályban hagyása, palesztin katonai erők és paramilíciák felállítása, a Hamasz, az Iszlám Dzsihád terrorszervezeteinek érintetlenül hagyása mellett nem gyűjtötte be az illegálisan kinnlévő fegyvereket, az Izrael által körözött terroristákat nem tartóztatta le, akiket letartóztatott, azokat a legutóbbi fegyveres felkelés során szabadlábra helyezte, az Izraellel való biztonsági együttműködést visszautasítja, az Izraellel együttműködőket pedig halálbrigádokkal végezteti ki, a donorállamok anyagi segítségét elsikkasztja, nem tartja tiszteletben a zsidó szent helyek biztonságát (példa erre tavaly októberben a jerikói Shalom al-Jisrael zsinagóga és a nabluszi József Sírjának lerombolása), a palesztin médiában nem szünetel az Izrael-ellenes propaganda, az iskolákban a fiatalokat az Izrael elleni harcra és a zsidók elleni gyilkos hadműveletekre buzdítják. S így tovább, vég nélkül folytathatnánk a sort. 

Pénz és paripa

Ariel Saron esélyesként néz a választás elé. Koalíciót ajánl Fotó: Reuters

Az izraeli kísérlet a békés megoldásra kudarcot vallott. Hiába ültek le a tárgyalóasztalhoz, hogy „rendezzék végre közös dolgaikat”, mert a palesztinok a megállapodásokat - érdekeik ellenére - krónikusan nem teljesítik. A „megjavítási” politika csődöt mondott, mert az alapvető filozófia alap nélküli volt. Az arab világban nem voltak polgári forradalmak, nem született meg az Ész racionalizmusa, a vallás nem magánügy, hanem a közösséghez tartozás leglényegesebb eleme. Racionális belátáson alapuló gondolkodás, amely pedig a közös gazdasági érdekek alapján a kompromisszum alapja lett volna, egész egyszerűen a palesztinoknál nem létezik. Ha valaha is létezett volna, akkor a kérdést már 1947-ben rendezni lehetett volna. Csak egyetlen, egyáltalán nem racionális cél mozgatja őket, és ez Izrael elpusztítása. Ez az, amiben a Hamasz, az Iszlám Dzsihád és a Fatah egyetért, a köztük levő vita nem elvi, csak a taktikában van. Ez utóbbi szerint a tárgyalásos taktika is közelebb visz a célhoz, különösen ha a megkötött egyezményeket nem tartják be. 
A felmérések biztosra veszik, hogy az izraeliek néhány napon belül a jobboldali Likud elnökét, Ariel Saront választják miniszterelnökké. Az új kormányfő nem folytathatja elődei (Rabin-Netanjahu-Peresz) politikáját, hanem alapvetően és radikálisan újat kell képviselnie. Az oslói egyezmények kereteiből ki kell lépnie, mert azok hatályukat vesztették. Hiszen alapvető elv a „pacta sunt servanda”, vagyis, hogy a szerződéseket be kell tartani. Az oslói egyezmények politikai tartalmuk ellenére magánjogi szerződések, mert a palesztinok politikai jogait semmilyen más közjogi alapon igazolni nem lehet. Márpedig ha valaki egy magánjogi szerződést nem teljesít, akkor mindazt vissza kellene, hogy szolgáltassa, amit e szerződés alapján kapott. Nem csak a paripát és pénzt...