Csereklyei Márta
Elfelejtettem félrehajolni, drágám

Szokatlan stílust választott az egykori amerikai elnök, Ronald Reagan életrajzának megírásához Edmund Morris Pulitzer-díjas író. A Dutch, avagy Ronald Reagan memoárjai címet viselő, hamarosan megjelenő könyv egy fiktív szereplő szemszögéből ismerteti meg az olvasóval „Dutch” vagyis Ronald Reagan hétköznapjait. A klasszikus életrajzoktól azonban nem csupán ebben tér el a könyv: az író a szinte kötelezőnek számító kronologikus leírásokat is száműzte a kritikusok által vegyes érzelmekkel fogadott műből. Morris elsődleges célja ugyanis egy különös ember bemutatása, amihez csak egy különös stílust talált megfelelőnek. Írásunk a Newsweek magazin által megjelentetett könyvrészletek felhasználásával készült.

Ronald Reagan    Fotó: MTI

Edmund Morris 1981-ben találkozott először Ronald Reagannel: kedves, de unalmas embernek találta. „Semmi eredeti nem volt benne. Nem hittem, hogy egy bekezdésnél többet tudnék írni róla” - emlékezik viszsza. Amikor egy évvel később Reagan felkéri: legyen az életrajzírója, Morris udvariasan elhárítja a megtiszteltetést. Azonban, miután 1985 telén az elnökkel ebédel a Fehér Házban, meggondolja magát. „Reagan az ablakon keresztül Thomas Jefferson szobrát bámulta. »Itt ülök, ő meg visszanéz rám«, magyarázta az elnök méltóságteljesen, ám kissé szórakozottan.” A jelenet romantikája és nagysága elegendő Morris számára, hogy eldöntse: megírja az életrajzot.

Szerepek

Az elnöki bársonyszékhez hosz-szú az út: Ronnie az évek során volt focista, vízimentő, szónok, rádióbemondó, filmszínész, szóvivő majd a hatvanas évek végén Kalifornia kormányzója.
Élete első szerepét tizennégy évesen kapja egy iskolai előadáson Dixonban, Illinois államban. A fiú keblében azonban ekkor még nem a színház iránt ég a vágy: ügyes rajzos lévén művészként szeretné megkeresni kenyerét. Első csalódása is ekkor éri: nem veszik be elsőre a helyi futballcsapatba. Egy év múlva azonban mégis felhúzhatja a hőn áhított fehér-bordó mezt: a csapat hátvédjeként játszik.
A futball mellett Ronnie a víz igazi szerelmese: amikor nem úszik, akkor evez vagy korcsolyázik. Hamarosan el is végez egy vízimentő tanfolyamot az YMCA keresztény szervezetben, s kiváló eredményei miatt 1927 nyarától a Rock folyó menti Lowell Park Beach igazgatója, Mr. Graybill alkalmazza. Heti tizenöt dollárt kap, plusz annyi hagymát és savanyúságot tömhet ingyenes hamburgerjeibe, amennyit csak meg bír enni. A parton Dutch az úr: bárki, aki kijön a strandra, engedelmességgel tartozik neki. Az a feladata, hogy Dixon „vízbe fúlt hullák nélküli övezet” legyen.

Az első színésztársak

Ronnie első szerelme Margaret Cleaver - „Mugs” -, egy prédikátor lánya. Ambiciózus, művelt, nemes lelkű fiatal hölgy, aki remekül ír, játszik és vitázik. Mindketten aktívan részt vesznek a Christian Church Missionary Society (Keresztény Gyülekezet Missziós Társaság) tevékenységében: Ronald az egyik diáktestület élén, Mugs pedig egy ifjúsági csoport elnökeként. Mindketten tagjai az iskolai színjátszókörnek. Mugs írja a legtöbb írást a „Dixoniak” című kiadványhoz, melynek Ronnie a művészeti vezetője: úgy tervezi meg a könyvet, mintha az egy film forgatókönyve lenne. A különböző fejezeteknek a „Rendezők”, „Szerepek”, „Színpad” és a „Filmezés” címeket adja, s ő készíti az illusztrációkat is. A rajzokon saját magát ábrázolja: az egyiken megafonnal a kezében éppen utasításokat ad. Egy másikon igazgatói asztal mögött ül. A karikatúrákat nézve azok a barátai, akik csak elnöksége idején ismerték meg, nem hitték el, hogy a Fehér Ház-beli íróasztalánál ülő elnökhöz kísértetiesen hasonlító rajzfigurát mindössze tizenhat évesen készítette.
Dutch és Mugs jegyessége 1934-ben felbomlik. Ronnie nyugatra utazik, s a Warner Bros. sztárjaként ismerheti meg őt a közönség. Itt találkozik első feleségével, Jane Wymannel, akitől nyolc évi házasság után, 1948-ban elválik. Wyman kisasszony hat évvel fiatalabb Ronnie-nál, ám ekkor már jó pár férjet maga mögött tudhat. „Igazi csodát tett velem, hogy hozzámentem Ronnie-hoz. Addig unalmas, gyanakvó, folyton aggódó nő voltam… A házasság után viszont megkönynyebbültem. Ronnie olyan sugárzó volt, annyira eredetien és spontán módon kedves.”

A karakter

Reagan befelé élt: saját fejének, képzeletének színházában játszott - a valós világot is mintha kameralencsén át szemlélte volna. Jóllehet ez az elképzelt világ gyakran alig hasonlított az igazira, akaraterejével, befolyásával néha még azt is sikerült elérnie, hogy a valóság olyanná vált, amilyennek képzeletében megalkotta.
Szinte soha nem beszélt magáról, még akkor sem, ha kérdezték. A felszínen egyszerűen unalmasnak tűnt. Unalmas volt, ahogy társalgott, unalmas volt, ahogy írt. Egész személyisége egy nagy kérdőjel volt. Jellemvonásai ellentmondásossága miatt sokan nem szerették, vagy féltek tőle. Morris úgy véli, Reagan személyiségét a tisztaság és bölcsesség, a kedvesség és az erő, a nagyság és a zárkózottság, a minden becsvágyat és hiúságot nélkülöző egocentrizmus, a kegyetlenség nélküli agresszivitás, a képzelet és a műveltségbeli hiányosságok, valamint az érzelmek eltakarása jellemzi, ám hozzáfűzi: Reagan az egyik legbátrabb személy, akivel valaha is találkozott, ráadásul mentes minden korrupciótól. Barátai számára mindig is kedves, ám tartózkodó, kissé titokzatos, csaknem megközelíthetetlen maradt. Alapvetően vidám természetű, optimizmusa kiolthatatlan, nevetése ellenállhatatlan. Vas idegzete van: egyszerűen képtelen a félelemre.

A főszerep

Hosszú útja végül 70 éves korában vezeti fel Reagant a Fehér Ház lépcsőin. Beavatása előtt még egyszer megigazítja fehér csokornyakkendőjét a tükörben, majd amikor észreveszi, hogy nézik, megfordul, hunyorít, majd korát meghazudtoló fürgeséggel a levegőbe ugorva összecsapja a sarkát és elkiáltja magát: „Én vagyok az Egyesült Államok elnöke!” Elnöki esküjét sztárhoz illően, nem a Kapitólium mögötti kertben, hanem az épület napfényben úszó első teraszán mondja el, s hangszórókon, óriási monitorokon keresztül harminckét ezer ember hallgatja és nézi végig a helyszínen az eseményt. Az új szerep jól indul: röviddel beiktatása után megoldódik egy, az előző elnöktől, Jimmy Cartertől örökölt probléma: Irán szabadon enged 52 fogva tartott amerikai túszt.
Jóllehet elnöksége alatt számos problémával kellett megküzdenie, örök optimizmusa sosem hagyta cserben. Helyreállította a nemzet bizalmát és a szabadpiac felé kormányozta az országot, amely gazdasági fellendülést élt meg. Gorbacsovval együtt véget vetett a hidegháborúnak. Politikai nagyságát a republikánusok és a demokraták is elismerik. Elnöki évei során nélkülözhetetlen volt számára második felesége, Nancy, aki három gyermeket szült neki.

A merénylet

1981. március 30-án merényletet követnek el Reagan ellen. 70 nappal beiktatása után valaki a tömegből egy sorozatlövést ad le az elnökre és kíséretére. Biztonsági főnöke a testével sodorja be Reagant a kocsiba, s az elnöki limuzin azonnal a kórházba hajt. Az úton Reagan vért köhög, sérülést azonban nem lehet látni a testén. Ekkor még nem tudják, hogy a járdán maradt James Brady, az elnök sajtófőnöke meglőtt koponyával. Brady maradandó agykárosodást szenvedett. Találat ért egy rendőrt és egy biztonsági embert is. Mire a kórházba érnek Reagan rengeteg vért veszít, alig kap levegőt, de az ajtóhoz vezető pár métert saját lábán teszi meg. Csak az épületen belül ájul el: itt már lehet, senki nem látja. Oxigénmaszkot tesznek rá, s egy ápolónő csak ekkor veszi észre a lőtt sebet. A golyó az autó karosszériájáról pattant viszsza, s olyan éles szögben fúródott be a mellkasba, hogy biztonsági őre sem vette észre, amikor sérüléseket keresve végigtapogatta az elnök testét a kocsiban. A lövedék a szívtől alig pár centiméterre állt meg.
Reagan iszonyatos mennyiségű vért veszít: teljes vérkészletének jóval több mint felét - 3500 köbcentimétert. Az orvosok egyszerre három artérián keresztül próbálják pótolni a veszteséget: a sietségben azonban néhány vérplazmát nem melegítenek fel kellően - az elnök soha sem épült fel az emiatt szenvedett károsodásokból. Reagan szinte mindvégig eszméleténél van, sőt még humorérzékét sem veszti el. Azóta szinte már legendássá vált, amit ekkor mondott a kezét szorongató Nancynek: „Elfelejtettem félrehajolni, drágám”.
Miután kioperálják a golyót a mellkasából, eláll a vérzés, és az altatásból felébredő elnök az orrába és torkába vezetett csövek miatt ezúttal írásban folytatja viccelődéseit. „Ezt a jelenetet újra szeretném próbálni a hoteltől” - írja egy papírfecnire. Másnap már beszélni is tud, s amikor a látogatóba érkező munkatársai megkérik egy hivatalos irat aláírására, megjegyzi: „Tudhattam volna, hogy nem úszom meg a megbeszéléseket”. Négy nappal az operáció után Reagan megint vért köhög és felszökik a láza is. Az orvosok nem tudják diagnosztizálni a bajt, ő azonban jól bevált antibiotikumai segítségével egy hét alatt kikúrálja magát.
Amikor április 11-én visszatér a Fehér Házba, a következőket írja naplójába: „Sokáig tart még a teljes felépülés, de bármi történik is a jövőben, tudom: Istennek köszönhetem, hogy életben maradtam, és akármit fogok is csinálni, azzal megpróbálom Őt szolgálni”.

Az utolsó felvonás

Második elnöki ciklusa alatt robbant ki az Irán-gate botrány. A média felkapott egy történetet, mely szerint Robert C. „Bud” McFarlane Iránba utazott egy fegyverrakománnyal és az amerikai elnök üzenetével. Kíséretében a CIA akkori igazgatóján kívül ott volt John Poindexter admirális, Reagan korábbi biztonsági tanácsadója is. A Fehér Ház természetesen tagadta, hogy Iránnal üzletelt volna, a bemocskolt hírnevet azonban már nem lehetett fehérre mosni.
Az Alzheimer-kór tünetei csak a Fehér Ház elhagyása után kezdenek megmutatkozni Reaganen. 1994 novemberében megírja a nemzetnek címzett híres Alzheimer-levelét, melyet így indít: „Most megkezdem azt az utazást, amely életem napnyugtájához fog vezetni…” Ezen az alkonyon mellette van Nancy, aki immáron közel ötvenedik éve hűséges társa. Rajta kívül Ronnie már senkit sem ismer fel. Azonban még mindig tele van energiával: órák hoszszat gereblyézi a száraz leveleket, s nem tudja, hogy a biztonsági őrök titokban újra szétszórják őket. Sok mindent nem ért már. Miért világít halványabban a lámpa, amikor az égen összegyűlnek a felhők? Miért olyan mogorvák a „segítői”, amikor hajnali háromkor egy fontos találkozóra öltözik fel? És mi az a kicsi porcelán emléktárgy, az a kicsi fehér ház, klasszikus oszlopaival - annyira ismerős. „Ennek… van valami köze hozzám… De nem tudom pontosan, hogy mi.”