A XVI. században több európai ország - így Anglia és
Hollandia is - lázasan keresett egy olyan tengeri utat,
amelyen hajóik akadálytalanul eljuthatnak az ázsiai
kereskedelmi központokba. Számos expedíció indult az Északi-sarkra,
amelyek kimondhatatlan nehézségek árán és nagy veszélyek közepette
újabb és újabb északi-sarki hajóutakat fedeztek fel Ázsia
felé. Végül 120 esztendovel ezelott, 1879. július 18-án
haladt át igen mostoha körülmények között az északkeleti
átjárón Adolf Erik Nordenskiöld svéd sarkkutató. (Az északkeleti
átjáró hajózó útvonal Eurázsia északi partjai mentén a
Csendes-óceán felé. Hosszúsága a Barents-tengertol a
Bering-tengerig körülbelül 6500 kilométer.) Nordenskiöld
1878 júliusában futott ki 300 tonnás gozhajójával, a Vegával
az észak-norvégiai Tromsö kikötobol. Kezdetben kedvezonek
bizonyultak a jégviszonyok, de késobb mégis úgy kellett döntenie,
hogy a telet a Csukcs-félszigeten töltik, nehogy a jégpáncél
fogságába kerüljenek. Így azután a Vega csak 1879. július
18-án tudta folytatni útját, és szerencsésen áthaladt az északkeleti
átjárón. A Bering-tengeren át a Csendes-óceánra kijutva
Jokohama, Szuez és Nápoly érintésével tért vissza hazájába
az expedíció. Ezzel elso ízben sikerült teljes hosszában végighajózni
az északkeleti átjárón, amely az ido múlásával nemcsak az
orosz, hanem a nemzetközi hajózás számára is egyre nagyobb
jelentoséggel bír - különösen miután a Szovjetunió
1967-ben megnyitotta azt minden nemzet hajói számára. Az északkeleti
átjárón szünet nélkül jégtöro flotta járorözik, hogy
azt a súlyos jégzajlás és a sarki éjszaka ideje alatt is hajózható
állapotban tartsa. (Origo)