Majdnem negyven órányi film egyvégtében. Ahogy mondják:
sok ez még gombócból is. A minap történt, hogy öt életeros
magyar fiatal mély levegot vett és beült egy kényelmes
multi-
plexbe, hogy megdöntse az egyhuzamban mozizás világrekordját.
A dolgot egy bölcsész (mint bölcs ész) agyalta ki. O és a
rengeteg jelentkezobol kiválasztott négy szerencsés versenytárs
a Guinness-rekordok szigorú szabályai szerint (három óránként
negyedóra szünet, elalvásnál azonnal kizárás, ám étel-ital
boven, és hozzá orvosi, civil, plusz videós megfigyelés)
indult a világhír felé. Ami ez esetben a minél tovább
egyhelyben ülni tudást jelentette. Szponzor akadt hamar, hisz
korunk néprajzi térképén a multiplex a McCoke-vallás egyik
forgalmas zarándokhelyét jeleníti meg.
A mozimaraton az ötletgazda meglepetésére - ám vélhetoen
szervezok, szponzorok igen nagy megelégedésére - jelentos
hírértékre tett szert. Tévék és napilapok érzékeltették,
hogy itt valami nagyon tipikus, nagyon mai tünetcsoport villant
meg, ami árvizek és háborúk közepette is elég fontos ahhoz,
hogy láttassák, s tunodjenek rajta egy sort. Valami ilyesmi jön
hát itt is.
Közismert, hogy az ókori Rómában is megjelent egy stabil
fogyasztói csoport, kiknek - miután földjüket elvesztették
- már nem kellett más, csak cirkusz és kenyér.
Ok nem hajtottak Phare-támogatásra, s nem kuncsorogtak
feketemunka után. Nyelveket és számítástechnikát se
magoltak, mégúgy se ültek be átképzo tanfolyamokra. Ok
csak látni akartak valami jó kis bunyót. Néhány kiadós akciójelenetet.
Vért, verítéket.
S hogy többnyire megkapták, az már mélyebb összefüggések
felé vezet. Hisz - nem csak akkor és ott - olcsóbb és kevésbé
kockázatos volt véres mulatsággal, látványos szuperprodukcióval
lekötni a sokra hivatott szürkeállományt, mint az esetleges
szociális vákuumba betöro bárminemu népmozgalmat fáradtságos
módon kezelni: integrálni avagy eltiporni.
Ne feledjük, a történelem azóta is aktív állományú,
feketeöves tanítómester. Tán közrejátszik, hogy az ezredvégi
mulatságok legnagyobb tortaszelete, a tágabban értelmezett szórakoztatóipar
(film, popzene, divat, szabadido, sport, játék, elektronika
stb.) mintateremto ereje mára elérte (ha meg nem haladta) egy
állami diktatúra hatékonyságát.
Két alapveto fegyverrol van szó: a fogyasztói kényszer
gerjesztésérol és a kitörés, a kiemelkedés vágyának pumpájáról.
Elobbi a már kész trend birtoklásában, vagyis a (bárminemu)
divatban ölt testet leginkább, utóbbi az ily módon egysíkúvá
vált tömegbol való kiugrásban, az egyediség kívánalmában
mutatkozik meg. Mozis hoseink mindkét vezérfonalat - nyilván
nem elore megfontoltan - élo reklámként ragadták meg.
A film mufajához kapcsolódó rekordkísérlet érdekes módon
régebbi filmes párhuzamokat is idézett. A húsz nagy tekercs
celluloid A nagy zabálás címu olasz film mértéktelen evészetére;
az emberi szervezet turoképességére játszó alvásnélküliség
a többnapos, tragédiába fulladó táncversenyre (A lovakat lelövik,
ugye?) emlékeztetett. Még akkor is, ha a Lurdy házban szerencsére
mindenki simábban úszta meg a hosszúra nyúlt hétvégét.
S bár e két klasszikus ugyan nem volt a programban, de századunk
egyik markáns modellképe, a Titanic igen. Mire a nagy hajó elsüllyedt,
az utolsó két versenyzo is teljesen kimerült. Letették hát
a lantot, s nem érdektelen, hogy pont ennél a filmnél. Talán
azóta is alszanak. Reméljük valaki felrázza oket, mielott
beköszönt a nagy napfogyatkozás.
Pálfy Gyula