MÁRVÁNYI PÉTER MAROSVÁSÁRHELY
Sporttörténelem sport vagy történelem

Betört ablakok, megrugdosott busz, egy összetört kocsi Temesváron és egy Kolozsváron - persze mind magyar rendszámmal; némi verekedés a rendőrökkel Bukarestben a magyar követség közelében: végül is nem volt olyan veszedelmes a román-magyar mérkőzés pályán kívüli mérlege. Persze ebbe belejátszott néhány fontos tényező. A román belügyi hatóságok mindenre felkészültek és megakadályozták, hogy nagyobb atrocitások történjenek. Igaz, egyes tanúvallomások szerint a kisebbeket azért engedték.

Néhány rendőr például higgadtan nézte végig a járőrkocsiból, amint Temesváron összerugdossák és leköpdösik egy magyar turista autóját. Valószínűleg komolyabb hatósági fellépéssel meg lehetett volna akadályozni, hogy Nagyváradon az RMDSZ-nek és a református püspöki hivatalnak helyet adó épület ablakait beverjék. Azt azonban a belügy tudta, hogy Románia nem engedheti meg magának, hogy az örömmámor kárt tegyen a magyar nagykövetségben, hogy etnikai jellegű zavargások legyenek, hogy románok és magyarok összecsapjanak.
A román szurkolóknak persze nem is volt igazán kivel viaskodniuk.
A lelátókon megtették, amit megtehettek: végig fújjolták, szidták a magyarokat, újra és újra felharsant a jelszó: ki velük az országból. A magyar himnuszból egy hangot sem lehetett hallani, a magyarok bármely labdaérintése felháborodott füttykoncertet váltott ki. Mintha a bukaresti szurkolók elvárták volna, hogy az ellenfél (talán a hangulatra emlékezve helyesebb az ellenség kifejezést használnom) ellenállás nélkül hagyja magát legyőzni. Életre szóló élmény volt a néhány tucat magyar újságíróval együtt figyelni az érzelmeknek ezt az infernóját - hogy a fiúk a gyepen mit élhettek át, azt csak az tudja valamelyest elképzelni, aki legalább a tribünön, a sajtópáholyban érzékelhette a hangulatot. Trágár rigmusok és mozdulatok, rettenetes füttykoncertek, a gyűlölet hullámai zúgtak a stadionban órákon át - de az indulatokat végül nem volt kin kitölteni, mert nem volt magyar szurkolótábor. A mérkőzés utáni örömmámor közepette pedig az erdélyi magyarok zárt ajtók és ablakok mögött hallgatták a fiesta nem túl épületes jelszavait.
Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni azt, amire olyan sokan hivatkoztak Romániában ezekben a napokban: azt, hogy az októberi budapesti mérkőzésen milyen rettenetes dolgok történtek a román szurkolókkal. Nos a pesti stadionban néhány valóban csúnya rigmuson, bekiabáláson és egy nyilvánvalóan provokációs célból kibontott transzparensen kívül ugyancsak a himnusz kifütyülése volt a legcsúnyább momentum. A stadionon kívül volt egy férfi, akinek betört az orra, és volt két-három busz és egy Dacia betört ablakokkal. Nem érdemes akár értékben, akár jellegében méricskélni, melyik incidens volt súlyosabb - tény, hogy a budapesti mérkőzés után, a lelátókon túl nem volt románellenes tüntetés. De az igazi különbség a reakciókban volt.
A Budapesten történtek országos üggyé, első számú politikai témává váltak Romániában. Nemigen akadt olyan román párt, amelynek vezető politikusai ne nyilatkoztak volna sorra a legteljesebb felháborodással a súlyos incidensről. Vezető hír volt a buszok betört ablaka a tévéhíradóban, címoldalas szenzáció a lapokban. Amikor viszont most a kolozsvári magyar főkonzult kérdeztem betört ablakairól, legyintett, és annyit mondott: szurkolók infantilis öröme. Magyarországi politikus nem kommentálta politikai ügyként a történteket, pedig annak azért van köze a politikához, ha egy sportesemény után sokezer román szidja-gyalázza szerte Romániában - nem a magyar focistákat, hanem a magyarokat és Magyarországot. Ellentétben a tavalyi bukaresti tiltakozó hullámmal, magyarországi politikus nem követel Romániától bocsánatkérést, a magyar külügyminisztérium nem adott ki kemény hangú nyilatkozatot. (Egyébként a románok a magyarokkal kapcsolatban igen sokszor hivatkoznak mélységes türelmükre, toleranciájukra, nagyvonalúságukra.)
És még valami a budapesti meccs után történtekről: e sorok írójának az a különbejáratú magyarázata az akkori eseményekre, hogy ott esetleg romániai állampolgárok kerültek konfliktusba - egymással. Gyanítható, hogy a magyar rendőrök, akik felkészültek romániai és magyarországi szurkolók szétválasztására, nem figyeltek arra, hogy legalább annyira fontos lenne szétválasztani a romániai román és romániai magyar szurkolókat is, egymástól elég távol parkoltatni a bukaresti és a hargitai rendszámú buszokat…
A bukaresti meccs következményei különösen akkor tűnnek elhanyagolhatóknak, ha beleszámítjuk, milyen volt az előkészítés - mire szólt az előkészítés. Nemcsak az volt érdekes, hogyan pocskondiázták előre úgy általában a magyarokat a román sajtóban a meccs kapcsán (ázsiai barbárok, genetikailag gyávák, kegyetlenül agresszívek stb.), hanem az, hogy a mérkőzés politikai és történelmi fordulópontként jelent meg a román közgondolkodásban. Tételesen kimondatott: ezen a kilencven percen múlik visszamenőleg az elmúlt évtizedek történelme, ezzel a győzelemmel kell a románoknak mindenért elégtételt venniük, ami sérelem érte őket valaha is a magyarok részéről. Ezzel a meccsel kell egyszeribe kiegyenlíteni az elmúlt évek román kudarcait is. Ezeknek a kudarcoknak a keserűségét az növelte Romániában az egekig, hogy a magyaroknak viszont ugyanazok a dolgok sikerültek: NATO-felvétel, gazdasági és társadalmi konszolidáció, nyugati tőkebeáramlás stb. A legjellemzőbb az volt, amikor a Nagy Románia Párt elnöke Corneliu Vadim Tudor kijelentette: meg kell verni a magyarokat a pályán, és ki kell verni őket a NATO-ból. De még az olyan higgadt politikusok sem bírtak érzelmeikkel, mint Radu Vasile miniszterelnök, aki a második félidő lefújása után azt mondta egy újságírónak, hogy ez volt kormánya eddig legfontosabb sikere. Egyetlen eltérő hang volt a kórusban, egyetlen lap, amelynek főszerkesztője keserűen állapította meg, hogy a legdicsőbb csatát megnyerték ugyan a románok, de az összes többit elvesztették.
Minthogy Romániában - ezt elég nehéz Magyarországról elképzelni - igen sűrűn mérik a sikereket vagy a kudarcokat a magyarokéhoz, a maga módján logikus, hogy ez a mérkőzés a szokásosnál is fontosabb volt. De hogy sokan valóban a legteljesebb komolysággal háborút emlegettek, szent csatára készítették a közvéleményt, hogy egyes lapok és tévék sorsdöntő összecsapásról, történelmi revansról beszéltek, sőt, arról, hogy ezen a mérkőzésen múlik az ország szuverenitása: ez már joggal keltette azt a gyanút, hogy egyesek valóban szerettek volna kirobbantani legalább egy kis háborúcskát. Egy kis etnikai konfliktust. Szerették volna elszabadítani a gyilkos indulatokat a meccs kapcsán, mert politikai céljaiknak, Románia elszakításának Európától, ez felelt volna meg.
Ha tehát ezt is beleszámítjuk, akkor a meccs mérlege valóban egyáltalán nem túl veszélyes. Bíztató, hogy a román kormány jól mérte fel a helyzetet és megakadályozta a nagyobb bajt. Azonban nem feledhető a történteknek az a tanulsága, hogy a román közgondolkodás, de legalábbis a román átlagemberek egy része továbbra is fogékony a magyarellenességre, a román közvéleménnyel el lehetett hitetni, hogy a magyarokat megverni (fociban) történelmi szükséglet. A mindennapok nehézségeiről továbbra is el lehet terelni a figyelmet az etnikai-nemzeti konfliktusok ébresztésével, az indulatok továbbra is léteznek, és vannak, akik nemcsak hogy építenek az indulatokra, de továbbra is gerjesztik őket.
De jó meccs lett volna...