TIHANYI PÉTER
Erről szól az életem
Beszélgetés Dr. Zacher Gáborral, az ország legfiatalabb főorvosával

Akit a balesete során a szerencsétlensége mellett az a szerencse ér, hogy Zacher doktor stábja megy hozzá a rohamkocsival, valószínű, hogy - akárhány részre vágta is a vonat, vagy akárhogyan össze is préselődött az autóban - élve fog kórházba jutni. Ő az a mentőorvos, aki elsőnek mászik a vonatkerekek közé, vagy ereszkedik le a liftaknába. Azonnal fájdalmat csillapít, altatót nyom a betegbe, és ott a katasztrófa helyszínén elkezdi az orvosi beavatkozásokat. Bravúros eredményeit és sikereit, valamint különlegesen bátor helytállását azzal ismerték el, hogy harminchat évesen főorvossá nevezték ki. Ekkor ő volt Magyarország legfiatalabb főorvosa. Harmincnyolc éves, nős, egy két és fél éves kisfiú édesapja.

- Mikor először beszélgettünk, azt mondta nekem, a különleges, megmagyarázhatatlan haláleseteknél jobban izgatják a megmagyarázhatatlan életben maradások. Amikor minden papírforma szerint az illetőnek már nem szabadna élnie, akkor ő él, sőt még beszél is Önnel. Ezt hogy értette?
- Amit most elmondok, míg élek, nem fogom elfelejteni. Pestlőrincen, a hőerőműben történt egy robbanás. Ez a szerencsétlen ember közel állt ahhoz a hatalmas tartályhoz, ami felrobbant. Gyakorlatilag az egyik csípőjétől a másik hónaljáig keresztben teljesen felszakadt mindene: a hasa, a mellkasa, az egész teste. Ez azt jelenti, hogy a belei ott lógtak az olajos padlón. Szanaszéjjel szakadt a tüdeje, az is ott csüngött az olajban. Szinte a legtöbb belső szerve a padlón volt. Az egyik keze is széttört, és egy kicsit megégett a lába, de ez nudli volt a többi sérüléséhez képest. Ez a robbanás közel volt a mentőállomáshoz, úgyhogy egy perc múlva ott voltunk. A látvány megrázó volt, ráadásul ez az ember élt, eszméleténél volt, érezte a borzasztó fájdalmat, és beszélt hozzám. Beszélt velem, teljesen tiszta tudattal. Ez az élettel teljesen összeegyeztethetetlen volt.
- Mit mondott Önnek?
- Azt mondta: „Úgy érzem, meg fogok halni. Segítsen rajtam, nagyon fáj.”
- Erre Ön mit válaszolt neki?
- Ilyenkor az ember erkölcsi dilemmában van. Mikor segítem az életben maradását a legjobban, ha mit mondok neki? Minden ember és minden szituáció más. Van, amikor az segít, ha viszonylag őszinte vagyok, van, amikor hazudnom kell. „Figyeljen - mondtam neki -, most elaltatom, ne féljen. Elvisszük a kórházba, ott meg fogják operálni, aztán majd meglátjuk, mi lesz.”
- És mi lett volna az őszinte válasz?
- Hát az itt kegyetlenül hangzott volna, lehet, hogy bele is halt volna azonnal. Ez a válasz így hangzott volna: „Ön pillanatokon belül meg fog halni, az a csoda, hogy még él egyáltalán.”
- Mit tudott tenni, meddig tudta életben tartani?
- Ilyenkor két dolgot tehetek. Vagy szólok a helyi körvadásznak, lője ki az illetőt, hogy ne szenvedjen tovább, vagy pedig az utolsó pillanatig, és azon túl is, mindent megteszek, hogy életben maradjon. Hát persze, hogy mindent megteszek, erről szól az életem. Ahogy válaszoltam neki, azonnal adtam az altatót és a fájdalomcsillapítót, aztán a legfontosabb életfunkcióit, légzését, keringését satöbbi megpróbáltam valahogy fenntartani.
- Na de hogyan? Tüdeje, belei, szervei a földön voltak.
- Nem tudom, ne kérdezze. Csak a végeredményt tudom: mikor a sebésznek a kórházban átadtam a beteget, élt, és az alapvető életfunkciói abszolút működtek. A beleit, tüdejét és mindenét visszatettem a hasába, és letakartam egy steril lepedővel.
- Úgy olajosan?
- Igen, úgy olajosan. A műtét vége felé halt meg szegény a katasztrófa után négy órával. Sok mindent láttam már az elmúlt évtizedekben, de ennyire látványosan durva sérülést még soha. Az orvosi teljesítőképességnek is van egy végső határa. Az, hogy négy óráig életben tudtam tartani, ez már rég túlment ezen a határon is.

„Nekem az a feladatom, hogy azonnal és elsőként bekússzak a roncsba a beteghez...”     Fotó: MTI

- Ha visszagondol közel két évtizedes mentőorvosi múltjára, melyik mentésére, melyik „munkájára” a legbüszkébb?
- Több évvel ezelőtt, Erzsébeten egy harmincéves pasi kiesett a tizedik emeletről, egyenesen a betonra.
- Kiesett vagy kiugrott?
- Nem tudtuk, hogy kidobták, vagy kiesett, de számunkra akkor teljesen mindegy volt. Ez a rendőrségre tartozik. Félig a betonon, félig a növények között feküdt. A lakótelepekre jellemző, hogy némely helyeket nem lehet megközelíteni az ott parkoló autóktól. Konkrétan a fák és a parkoló kocsik közé esett. Ahogy én lekúsztam a pasihoz, a tűzoltók két kocsit azonnal elrántottak onnan, és egy-két fát is kivágtak. Még lélegzett halványan. Késő ősz volt, elég sok ruha volt rajta, úgyhogy nem látszott, hogy le van-e szakadva a lába és a keze, csak sejthető volt a sérülés mechanizmusából. Koponyasérülése is biztosan volt, mert a feje és a füle erősen vérzett. Az biztos, hogy nem fejjel ért a betonra, mert akkor többdimenziós lett volna a buksija. Ha valaki harminc métert zuhan, baromi nagy energiák szabadulnak fel és iszonyú impulzussal ér a földre. Gerincsérülése is volt, a mellkasa is teljesen puha volt, gyakorlatilag az összes bordája széttört. Az, hogy a hasában mi volt, azt nem tudtam megállapítani, de többféle szervsérülése is lehetett, mert hatalmas mennyiségű vért veszített. A nagy vér- és folyadékveszteség miatt a vérnyomása nem volt mérhető, de a szíve még működött. Ilyenkor vannak olyan technikák, amivel a kevés megmaradt vért úgy át lehet csoportosítani, hogy az az életfontosságú szervekhez, a szívhez, a tüdőhőz kerüljön. Aztán a légcsövén elkezdtem lélegeztetni. A nyakán, combján, meg ahol csak jó vénát találtam azonnal infúziót kötöttem rá, többet is. Az egyik oldalán teljesen kilyukadt a tüdeje, be kellett csöveznem az oldalát. Mindezt természetesen percek alatt kellett elvégeznem, ott a földön, az autók között, illetve alatt. Míg ezzel elkészültem, a tűzoltók is elkészültek, és szabaddá tették az utat a mentőig. E katasztrofális körülményekhez képest én egy jó állapotban adtam át a beteget a kórháznak. Na, a kórházban is igen tisztességesen dolgoztak vele két-három hónapig a fiúk. Ők is nagyszerű munkát végeztek.
- És mi lett a történet vége?
- Az, hogy teljesen meggyógyult, mindene ép és egészséges, a rehabilitációs intézetből fél év után a saját lábán egészségesen távozott. Azóta is köszöni szépen, jól van.
- Főorvos úr, kérem, tegyen félre minden kötelező szerénységet és álszerénységet, és válaszoljon őszintén. Ha nem Ön ment volna ki ehhez a beteghez, élne ma az illető?
- Nem élne. Úgy gondolom, a kórházba szállítás közben meghalt volna. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan mentőorvos van ma Magyarországon, aki egy ilyen beteget be tudna vinni élve a kórházba. De az egész világon sincs nagyon sok. Azt kérte, hogy dobjam félre a szerénységet, hát most félredobtam.
- Mondja, mit tud Ön, amit más nem tud? Miben áll az Ön tehetségének, sikerének a lényege?
- Én azt vallom, hogy a beteg mellett a helyem. Nem mondhatom a tűzoltóknak: „Gyerekek, húzzátok ki a roncsból, akkor majd megnézem.” Nekem az a feladatom, hogy azonnal és elsőként bekússzak a roncsba, megnézzem a beteget, és ha csak egy szabad kezet, vagy egy szabad nyakat is találok, elkezdek „dolgozni”. Újraélesztek, légutat biztosítok, teszem, amit tenni kell. Nem lehetek arra tekintettel, hogy fáj a derekam, vagy hogy lehorzsoltam a karomat. Nem tudom elképzelni egy ilyen szituációban, hogy megvárjam, amíg a tűzoltók szétdarabolják a roncsot, és miután a beteg olyan lesz, mint egy olajoshal kibontva, én peckesen odamegyek hozzá. Aztán van egy képességem arra, hogy ezekben a felfokozott katasztrófahelyzetekben gyors, megfontolt, adekvát döntéseket hozzak. Természetesen ezekért a döntéseimért utólag mindig is vállalom személyesen a felelősséget. Ez nagyon fontos. Ezekben a stresszhelyzetekben - amelyek számomra mindig egy óriási kihívást és feladatot is jelentenek - a képességeim, a kreativitásom mintha a többszörösére növekednének. Ilyenkor a diagnózis felállításában és a gyors műtéti beavatkozások mikéntjében ritkán szoktam tévedni. Ezeken a helyeken természetesen sose ideálisak a körülmények. Nem ismerem ezeket a embereket, hiszen akkor látom őket először. Nem tudom, van-e gyógyszerérzékenységük satöbbi. Nagyon sokszor eszméletlenek, nem reagálnak semmit, csak arra vagyok utalva, amit én ott a kezemmel ki tudok tapintani. Meg az orromra, tehát a megérzéseimre, ami ritkán szokott cserbenhagyni. Ezek alapján ott helyben villámgyorsan megcsinálom azokat a beavatkozásokat, amelyek az életfunkciók stabilizálásához szükségesek.
- Ön orvoscsaládból származik?
- Igen. Nekem a dédnagyapám, a nagyapám, az apám és a testvéreim is mind orvosok. Én úgy nőttem fel, hogy azt láttam, hogy a családban akár éjjel tizenegy órakor is betegeket mentettek meg, és hoztak viszsza a halálból. És még valami. Már elsőéves egyetemista korom óta, gyakorlatilag a gimnázium befejezésétől kezdve mentőzöm. Először ápoló voltam, aztán mentős, aztán mentőorvos, és most főorvos. Végigjártam a ranglétrát, óriási tapasztalatokat szereztem ezalatt a húsz év alatt. Emellett tizenegy évig dolgoztam sebészként a Honvéd Kórház baleseti sebészetén. És most a mentőzés mellett a Korányi Kórház mérgezési osztályát is vezetem. Nagyon szerteágazó gyakorlati tudásra sikerült szert tennem, amit most remekül tudok kamatoztatni. Ja, és még valami, tudja, rengeteg tragédiát, nyomort, szenvedést látok nap mint nap, de valahogy sikerül mégis teljesen távol tartani a szívemet, a lelkemet meg az egész családomat ezektől a borzalmak okozta élményektől. Valahogy három lépés távolságra vagyok tőlük, egyszerűen nem hatnak rám. Ha ez a képességem nem működne, nem tudnám csinálni.
- Mi az a balesettípus, betegség vagy látvány, ami azért megviseli a személyiségét?
- A gyermektragédiák, az érthetetlen és megmagyarázhatatlan bölcsőhalálok mindig rettenetesen megráznak. Bár megpróbálom fegyelmezni magam, hogy kívülről ez se látszódjon. Amíg nem született meg a fiam, kevés ilyen esetem volt. Viszont miután megszületett, halmozottan jöttek. Őszintén elmondom, én csak akkor tudok egy kisgyerekkel mit kezdeni, ha az nagyon-nagyon beteg. Ha nem lélegzik, megáll a keringése, kihagy a szíve, azonnal tudom, mit kell tennem. Ilyenkor nem tévedek. De ha fáj a hasikója, nagyon sír és láza van, nem tudom, mit csináljak.
- Mondja, hogyan „történik” egy bölcsőhalál? Egyáltalán mi az, hogy bölcsőhalál?
- Nos. Ez egy konkrét eset volt. Egy jól szituált nagypolgári családban vagyunk, ahol elő nem fordulhat, hogy a gyerekre nem figyelnek, de még az sem, hogy rosszul figyelnek rá. Nyár van és délután. A gyerek elaludt az erkélyen a babakocsiban. A szülők ott vannak. Elalvás után húsz perccel ránéznek és megsimogatják a gyereket, aki akkorra már holtan fekszik a babakocsiban. Ekkor riasztanak minket. Villogóval, szirénával és százhetvennel száguld a sofőröm. Két órán át egyfolytában próbáltuk az újraélesztést. Hiába. Az a rohadt halál elvitte előlünk. Tehetetlenül és dermedten álltunk én is és a családtagok is. Hát így történik. Ez a halál pillanatnyilag megmagyarázhatatlan.
- Ön mit sejt, vagy mire tippel?
- Passz.
- Vannak olyan típusú balesetek vagy katasztrófák, amelyek kifejezetten a nyárhoz kötődnek?
- A Balaton déli partján ez a fajta baleset minden évben rendesen szedi az áldozatait. Tavalyelőtt augusztusban Siófokon teljesen sportos felépítésű, izmos gyerekek iszogattak a parton. Ez dél körül történt. Az egyik jócskán ivott, egyszercsak fölállt, és ugrott egy fejest. A baj csak az, hogy a víz negyven centis volt. A haverjai kihúzták a partra, szerencsére nem nagyon rángatták. Ezután riasztottak minket. Én helikopterrel érkeztem Füredről. A riasztástól számítva három-négy percen belül ott voltam. Azonnal láttam, hogy eltört a gerince, csak nem tudtam, hogy hol. Én a négyes csigolyára tippeltem. Ez egy olyanfajta halálos sérülés, amelynek megvan az a jellegzetessége, hogy a gerincvelőben keletkezik egy nagy duzzanat. És az a bénulás, ami a gerinctöréskor azonnal bekövetkezik, gyorsan továbbterjed fölfele is. Tehát lefelé teljesen béna volt a srác, de már a kezeit sem tudta mozgatni. Teljesen magánál volt, azt mondta: „Úgy érzem, valami nagy baj történt velem.” Mondtam neki, ez biztos, valószínűleg eltört a gerince. Kérdezte: „Mi lesz most velem?” Mondom neki: „Most helikopterrel felvisszük Pestre, ott majd megnézzük, kell-e operálni vagy sem. Az biztos, hogy örök életére tolókocsihoz lesz kötve.” Bár tolókocsiról beszéltem a srácnak, de a tünetekből ítélve biztos voltam abban, hogy a fiú meg fog halni, csak azt nem tudtam még megállapítani, hogy három óra múlva, vagy három nap múlva. A bénulás perceken belül elérte a rekeszizmot mozgató idegeket, úgyhogy lélegeztetnünk kellett. Elaltattuk. Felhoztuk Pestre, megoperálták a nyakát. A négyes csigolyája tört el. A fiú három nap múlva halt meg. Aztán szervdonor lett belőle. Kivették a két veséjét, és kivették a máját. Három ember köszönheti neki az életét. Négy üveg sör és egy fejes. Így múlik el a világ dicsősége.
- Megmentett betegeinek sorsát nyomon követi valameddig, tartja velük a kapcsolatot?
- Nem tartom etikusnak, hogy én megjelenjek, és azt mondjam: „Én voltam az az orvos, aki kihúztam a kerekek alól, és a kórházba vittem.” Az operáló vagy a kezelőorvost viszont legtöbbször felhívom, és érdeklődöm a beteg sorsa felől. A különlegesebb, megrázóbb vagy példaértékűbb eseteket, amelyek tudományos feldolgozást is megérnek, mindig feldolgozom. Tanítok az egyetemen, és a hallgatók szeretik, ha konkrét példákat is hozok. Az elmúlt tizennyolc év alatt körülbelül hat-hét ember keresett meg utólag, hogy megköszönje, amit tettem érte. Ilyenkor tudok ám baromira zavarba jönni. Csak állok ott, mint egy hülyegyerek. De mit tagadjam, a hat ember köszönete nagyon jólesett.